— Akkor a világot hamis király uralja majd, az emberek tudása feledésbe merül, a dalnokok hangja elnémul, a szem megvakul. Ezt… ezt az egész világot sújtó járványt, ezt a sebet keressük most, hogy meggyógyíthassuk. Két dolog létezik, Arren, kettő, ami egyet alkot: a valóság és az árnyéka, a fény és a sötétség. Az egyensúly két oldala. Az élet a halálból keletkezik, és a halál az élet következménye. Mivel kiengesztelhetetlenül ellenségesek, folytonosan viaskodnak egymássaclass="underline" ők szülik egymást folyvást és folyvást. És velük együtt születik újjá minden: az almafák virága és a csillagok fénye. Az életben rejtőzködik a halál. A halál magában rejti az újjászületést. Mit ér akkor az élet halál nélkül? A változatlan, örökké tartó, végtelen élet? Mi az, ha nem maga a halál? Az elmúlás, az újjászületés nélkül!
— Ha minden ennyire rajta múlik, ha egyetlen ember léte fölboríthatja az egész egyensúlyát… de hát ez nem lehet… ez megengedhetetlen… — Ezzel zavarodottan elhallgatott.
— Ugyan ki engedheti meg? És ki tilthatja meg?
— Nem tudom.
— Én sem. Azt viszont tudom, mekkora bajt okozhat egyetlen ember, egyetlen élet. Túlságosan is jól tudom. Azért tudom, mert magam is megtettem. Elkövettem ugyanezt a gonoszságot, ugyanezzel a tébolyult gőggel a szívemben. Megnyitottam a kaput a világok között, csak egy résnyire, kicsi résnyire, hogy bebizonyíthassam: erősebb vagyok a halálnál. Ifjú voltam még és nem találkoztam az elmúlással, ahogyan te sem… Ezzel elvettem Nemmerle főmágus erejét: tudásába és életébe került, hogy ismét becsukhassa azt a kaput. Nézd meg ezt a jelet, annak az éjszakának a jelét az arcomon. De azt a rémet mégis megöltem. Ó, Arren, a fény és a sötétség közötti kapu kinyitható. Rettenetes erőre van szükség hozzá, de mégis meg lehet tenni. Hanem ha vissza akarjuk csukni… ez már egészen más dolog.
— De uram, amiről beszélsz, az biztosan más, mint ez…
— Miért, mert én jó ember vagyok? — Karvaly tekintetében ismét a sólyom szemének acélos hidegsége villant. — De mi az, hogy jó ember, Arren? Jó ember az, aki nem tesz semmi rosszat, aki nem nyitja ki a sötétség kapuját, s akiben magában sincs sötétség? Nézd meg jobban, fiam! Nézz kicsit előbbre. Szükséged lesz még arra, amit megtanulhatsz, hogy eljuthass oda, ahova el kell menned. Nézz mélyebben magadba! Hát nem hallod a hívó szót: gyere! Hát nem azt követted eddig is?
— De igen. Én… nem felejtettem el. De azt hittem… azt gondoltam, hogy ez a hang az… övé.
— Igaz. Az övé. És a tiéd is. Hogyan szólhatott volna hozzád a tengereken, ha nem a te saját hangodon? Vajon miért van, hogy azokat hívja, akik képesek meghallani? A mágusokat, vajákosokat, teremtőket és útkeresőket, akik figyelnek e belső hívó szóra? És vajon miért nem szólít engem? Mert tudja, hogy én nem hallgatnék rá. Még egyszer meg sem hallanám azt a hangot. Te hatalomra születtél, Arren, akárcsak én: hatalomra az emberek, az emberek lelke fölött. És mi ez, ha nem az élet és halál fölötti hatalom? Te fiatal vagy, s ott állsz a lehetségesség határán, az árnyak világának küszöbén, az álmok birodalmának szélén, és hallod, amint hozzád szól a hang: gyere! De én, aki öreg vagyok, aki már megtettem, amit meg kellett tennem, aki a fényben állva nézek szembe saját halálommal, minden lehetőség végével, én tudom, hogy csak egyetlen igazi és birtoklására érdemes erő van. És ez az erő nem a szerzés hatalma, hanem az elfogadásé.
Jessage már a hátuk mögött maradt. Csak egy kékes piszokfolt, egy távoli pötty volt a tengeren.
— Akkor hát én az ő szolgája vagyok — mondta Arren.
— Az vagy. Én pedig a tied.
— De végül is, ki ő? Mi ő?
— Egy ember, azt hiszem… mint te vagy én.
— Talán az, akiről egyszer már beszéltél… Enyhely varázslója, aki visszaparancsolta e világra a holtakat? Ő lenne az?
— Könnyen meglehet. Nagy hatalma volt, és az egészet a halál tagadására használta föl. Ismerte a pálni törvények hatalmas erejű varázsigéit. Ifjú voltam és ostoba, amikor magam is használtam egyiket, szörnyű bajt hozva ezzel magamra. Ám ha egy öreg és erős ember használja őket, mit sem törődve a következményekkel, mindannyiunkra elhozhatják a pusztulást.
— Nem azt mondtad, hogy az az ember már meghalt?
— Igaz — felelte Karvaly —, azt mondtam.
Ezután többet nem beszéltek.
Éjszaka a tenger tele volt tűzzel. A Messzilátó orráról élesen visszacsapódó hullámok és minden, a felszín közelében úszó hal mozgása eleven és erős fénnyel sziporkázott. Arren a párkányon nyugvó karjára hajtott fejjel szemlélte a habzó és tekergő ezüstös sugárzást. Belemártotta a kezét a vízbe, majd kiemelte, mire lágy fény csörgött le az ujjairól.
— Idenézz! — kiáltotta. — Én is varázsló vagyok!
— Ez az adottság benned nincs meg — válaszolta útitársa.
— No hiszen, sok hasznomat veszed nélküle — mormolta a fiú tovább nézve a szüntelen vibrálást —, ha majd találkozunk az ellenséggel.
Abban reménykedett ugyanis, méghozzá kezdettől fogva, hogy a főmágus azért választotta őt, egyedül őt erre az utazásra, mert rejlik benne valamilyen titokzatos, veleszületett ős erő, Morred után, amely majd a végszükség esetén, a legsötétebb órán életre kel, s így megmentheti magát, urát és az egész világot az ellenségtől. Most utoljára, még egyszer erre a reménységre gondolt, és ráébredt, hogy elvesztette. Olyan volt ez, mintha arra emlékezne, hogy kisfiú korában égető vágyat érzett apja koronájának felpróbálására, és keservesen sírt, amikor nem engedték meg neki. Ez a reménysége éppoly elvetélt és gyermeteg volt. Nem volt benne semmi varázserő, és nem is lesz sohasem.
Még eljöhet az idő, amikor fölteheti, sőt föl kell tennie atyja koronáját, hogy Rosszán fejedelmeként uralkodjon majd. Most azonban kis dolognak tűnt ez, ahogy hazája is kicsiny és távoli helynek. Nem jelentett ez hűtlenséget. Csupán a hűsége nagyobb dologhoz kötötte immár, maga is megnőtt, és magasra törő reményeket táplált. Saját gyöngéit is megismerte, s így azt is megtanulta, hogyan mérheti föl igazi erejét. Azzal tisztában volt, hogy erős. De mit ér ez az erő, ha nincsenek különleges adottságai, nincs mit fölajánlania mesterének szolgálatain és őszinte szeretetén kívül? Elég lesz-e mindez ott, ahová most igyekeznek?
Karvaly mindössze ennyit mondott:
— Sötét helyre kell vinnünk a gyertyát, hogy láthassuk a fényét. — Arren megpróbált vigaszt meríteni szavakból, mégsem jött el számára az igazi megnyugvás.
Amikor másnap reggel fölébredtek, szürke volt az ég, és szürke volt a tenger. Az árboc fölött opálos kékké világosodott az égbolt, mivel a köd alacsonyan telepedett a vízre. Az északi emberek, mint a rosszáni Arren vagy a gonti Karvaly, szívesen látták a ködöt, mint valami régi jó barátot. Lágyan burkolta be a csónakot, nem láthattak messzire, de úgy érezték magukat, mint valami barátságos szobában, a fény kopár világa és a kemény szelek után. Lassan visszatértek saját éghajlatukba: körülbelül Kútfő magasságában járhattak ekkortájt.
A ködös vizektől, amelyeken éppen hajóztak, mintegy hétszáz mérföldnyire keletre tiszta napsugarak fürösztötték a kútfői domb zöld koronáját, a szent liget fáinak lombját és a Nagy Ház magas, meredek tetejét.
A déli torony egyik szobájában, egy igazi varázslóműhelyben, amely tele volt retortákkal és lombikokkal, pocakos, szűk nyakú üvegpalackokkal, vastag falú kemencékkel és kis lángú melegítőlámpákkal, fogókkal, fújtatókkal, munkapadokkal és csipeszekkel, ezernyi dobozzal, üvegcsével és lekötözött tetejű csuporral, rajtuk köznyelvi vagy titkosabb rúnákkal, az alkímia, az üvegfúvás, fémötvözés mesterségének, a gyógyítás tudományának mindeme kellékeivel telezsúfolt asztalok és polcok között állt Kútfő két mestere: a Változtató és a Hívó.