Az őszülő hajú Változtató egy nagy, csiszolatlan gyémánthoz hasonló követ tartott a kezében. Hegyikristály volt, mélyében halványan ametiszttel és valami rózsaszínű anyaggal színezve, különben tiszta, akár a víz. Ha valaki belenézett, a tisztasága mélyén mégis láthatott valami szennyezést. Felülete semmit sem tükrözött vissza a környező, külső valóságból. Mélysége sok rétegben tárult föl, egyre távolabb és távolabb, míg el nem vezetett az álmok világába, ahonnan már nem volt visszaút. Ez volt Szeliát köve. Sokáig volt Út fejedelmeinek birtokában, néha csupán mint kincstáruk dísze, máskor álomhozó varázsszerként vagy gonoszabb mesterkedésre is használták, mivel ha valaki túlságosan soká és avatatlanul bámult feneketlen mélységeibe, elveszíthette a józan eszét. Az Útról származó főmágus, Genser hozta magával Kútfőre a követ, mivel egy valódi varázsló kezében a kristály megmondta az igazságot.
Persze minden egyes embernek más és más az igazsága.
Változtató kezében tartotta a követ, és egyenetlen felületén keresztül végtelen, halvány színekben játszó és vibráló mélységeiben elmerülve hangosan sorolta, mi mindent lát benne.
— Magam előtt látom a földet, mintha Onn hegyén állnék a világ közepén, és minden itt lenne a lábam alatt a legmesszibb peremvidék legtávolabbi szigetéig és még azon is túl. Minden világosan látható. Hajókat látok Ilién vizein, látom a kemencék tüzet Sziklaréven, és látom e torony tetejét, ahol most állunk. De Kútfőtől lejjebb már semmit. Nincsenek földek délen. Nincsenek szigetek nyugaton. Nem látom Gázlóit ott, ahol lennie kellene, sem a Nyugati Peremvidék egyetlen szigetét, még a legközelebbi Pendort sem. Hová tűnt Eszk és Szorreszk? Rosszánt homály fedi, valami szürkeség, mint egy pókháló. Valahányszor belenézek, újabb szigetek hiányoznak, s ahol egykor voltak, nincs más, csak a sima tenger. Mint a Teremtés napja előtt… — Az utolsó szón megbicsaklott a hangja, mintha nehezen akarná elhagyni a száját.
Letette a követ elefántcsont tartójára, és ellépett mellőle. Jóindulatú képe megnyúlt.
— Mondd, te mit látsz? — kérdezte társát.
A Hívó Szó mestere fölvette a kristályt, és lassan forgatta, mintha durva felületen azt a helyet keresné, ahol tekintete beléhatolhat. Sokáig babrált vele feszült arckifejezéssel. Végül letette, és ennyit mondott:
— Keveset látok, Változtató. Töredékeket, részleteket. Nem állnak össze egésszé.
Az ősz hajú mester ökölbe szorította a kezét.
— Nem különös már ez is?
— Hogy érted?
— Gyakran cserbenhagy a látásod? — kiáltotta a Változtató, mintha megmérgedt volna. — Hát nem látod, hogy valami… — Pár mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta volna. — Hát nem érzed, hogy egy kéz fogja be a szemedet, ahogyan az én számat is?
— Túlságosan fáradt vagy, uram — mondta a Hívó.
— Hívd elő a kő valóságát! — szólt a Változtató uralkodva magán, de mégis szokatlanul feszült hangon.
— Miért?
— Miért? Azért, mert kérlek rá!
— Ugyan, Változtató, civakodunk itt, mint valami kölykek a majomketrec előtt! Hát gyermekek vagyunk mi?
— Igen! Azzal szemben, amit Széliét kövében láttam, gyermeknek érzem magam. Egy rémült kisgyereknek. Hívd elő a kőből a valóságot! Talán könyörögjek hozzád?
— Ne, ne! — mondta a termetes mester, de eltorzult az arca, és elfordult idősebb társától. Azután szélesre tárta a karját, ahogy tudománya leghatalmasabb varázsigéinek kimondása előtt illett, fölemelte a fejét, és elsorolta a hívó ige szavait. Miközben beszélt, Széliét kövében világosság gyulladt. A helyiség elsötétedett körülötte. Összesűrűsödtek az árnyak. Amikor már egészen mély volt az árnyék, és a kő vakítóan fénylett, tenyerébe fogta és arca elé emelte azt, és tekintetét belemélyesztette a belőle áradó sugárzásba.
Néhány pillanatig hallgatott, majd megszólalt:
— Látom Széliét szökőkútjait. A tavakat és medencéket, a vízeséseket, az ezüstfüggönyt csöpögtető barlangokat, amelyek előtt mohapárnán páfrányok nőnek, látom a reszkető homokot, a víz szökellését és áramlását, amint kitör a föld mélyében fakadó forrásokból, látom a buzgó áradat, az örök forrás csodáját… — kántálta lágyan. Azután elhallgatott, s egy ideig némán állt, arca ezüstösen csillogott a kristály fényében. Hirtelen érthetetlenül fölordított, a követ nagy koppanással elejtette, térdre hullott, és kezébe temette az arcát.
Eltűntek az árnyak. A zsúfolt szobát megtöltötte a nyári nap világossága. A nagy kő az egyik asztal alatt hevert a porban, a szemét között — sértetlenül.
A Hívó előrenyúlt tétován, és megragadta a másik kezét, mint egy riadt gyermek. Mélyet sóhajtott. Végül talpra állt, majd bizonytalan hangon, valami mosolyfélét erőltetve arcára így szólt:
— Még egyszer nem fogadok szót neked, uram.
— Mondd, mit láttál, Torion?
— Láttam a szökőkutakat. Láttam, hogy kiapadnak, a patakok kiszáradnak, a források száját eltömi a homok. Alul meg minden fekete volt és száraz. Te láttad a tengert a Teremtés előtt, de én azt láttam… ami mindenek után jön el… láttam a megsemmisülést. — Megnedvesítette az ajkát. — Szeretném, ha itt lenne a főmágusunk — sóhajtotta.
— Én pedig azt szeretném, hogy mi legyünk ott vele.
— Hol? Senki sincs, aki e percben megtalálhatná őt. — Ezzel Hívó kinézett az ablakon a sima, ártatlanul kék égre. — Semmiféle üzenet nem juthat el hozzá, semmilyen hívó szó nem érhet el a füléig. Arra jár most, ahol te az üres tengert láttad. Ahhoz a helyhez közeledik, ahol a források kiszáradnak. Ott jár, ahol a mi tudományunk mit sem ér… Bár lehet, hogy mégis akadnak olyan igék, amelyek eljuthatnának hozzá, talán a pálni törvények között.
— De azok olyan varázsszók, amelyekkel a holtak hívhatók vissza az élők közé.
— Mások meg élőket a halottak közé.
— Nem gondolod tán, hogy meghalt?
— Azt gondolom, hogy a halál felé halad, oda hajszolja valami. Ez történik velünk is. Elhagy a hatalmunk, eltávozik az erőnk, a reményünk és a szerencsénk. Kiszáradnak a forrásaink.
A Változtató egy darabig gondterhelt képpel nézett a másikra.
— Nem hiszem, hogy küldöncöt kellene utána menesztenünk, Torion. Ő már régen tudta, mi után kutat, hamarabb, mint ahogy mi megsejtettük — mondta végül. — Számára olyan a világ, mint ez a kő: szemléli és látja, mi van benne és minek kell lennie… Nem segíthetünk neki. A hatalmasabb varázsigék igen veszedelmessé válhatnak, és a legnagyobb veszély abban a törvényben rejlik, amelyről szóltál. Itt kell maradnunk, ahogy ő utasított bennünket, ügyelnünk kell Kútfő falaira és arra, hogy ne merüljenek feledésbe a nevek.
— Valóban — hagyta jóvá a Hívó —, de most megyek, és végiggondolom az egészet. — Ezzel távozott a toronyszobából, valahogy furcsán feszes léptekkel, nemes, sötét fejét magasra tartva.
Másnap reggel fölkereste őt a Változtató. Hiábavaló kopogtatás után a szobájába lépve a kőpadlón találta őt elterülve, mintha súlyos csapás terítette volna le a földre. Karjai széttárva, mintha a hívás igéjét mondaná éppen, de keze hideg volt, és nyitott szeme vakon meredt a semmibe. A Változtató mellétérdelt, és varázserejét latba vetve háromszor is igazi nevén szólította, mégsem mozdult. Nem volt halott, de csak annyi élet maradt benne, amennyitől lassan vert a szíve, és éppen csak lélegzett. A Változtató megragadta a kezét, és keményen tartva suttogta: