— Ó, Torion, kényszerítettelek rá, hogy nézz bele a kőbe. Én tettem ezt veled. — Kisietett a szobából, és hangos szóval mondta mindazoknak a mestereknek és tanulóknak, akikkel találkozott: — Az ellenség betört közénk, Kútfőre, a jól védett helyre, hogy egyenesen a szívünkre mérjen csapást. — Bár igazán nyájas ember volt, olyan túlviláginak és hidegnek tűnt, hogy mindenki, aki látta, megrettent tőle. — Nézzétek meg a Hívó Szó mesterét — mondta. — Ki hívhatja vissza az ő szellemét, ha maga a mester távozik közülük?
Elindult a saját kamrája felé. Mindenki félrehúzódott az útjából.
Gyorsan elküldték a Gyógyítóért. Utasítására ágyba fektették és meleg takarókkal bebugyolálták Toriont, a Hívót. De nem kotyvasztott semmilyen főzetet, és éneket sem mondott fölötte, amivel segített a megtört testeken és megbomlott lelkeken. Mellette volt egyik tanítványa is, egy fiatal fiú, még nem avatták varázslóvá, bár ígéretes tehetséget mutatott a gyógyítás művészete iránt. Ő kérdezte félénken:
— Mester, semmi sincs, amit tehetnénk érte?
— Nincs, a falnak ezen az oldalán — válaszolta a Gyógyító. Eljutván a tudatáig, kihez is beszél, még hozzátette: — Nem beteg ő, fiam; de ha lázas lenne vagy valami testi nyavalya gyötörné, akkor sem hiszem, hogy sok hasznát vehetnénk itt a tudományunknak. Mintha nem lenne elég gyógyítóerő a varázsfüveimben, és bár kimondom a titkos igéket, azoknak sincsen semmi hatásuk.
— Olyasmi ez, amit tegnap mondott a Dalnokmester. Megállt egy dal közepén, amit éppen tanított nekünk, és így szólt: „Nem tudom, mit jelent ez a dal” — ezzel kisétált a teremből. Néhányan fölnevettek, de én úgy éreztem, mintha a föld csúszott volna ki a talpam alól.
A Gyógyító az ifjú világos, értelmes arcába nézett, azután le, a Hívó hideg és merev képére.
— Visszatér közénk, meglásd — mondta. — A dalok nem merülhetnek feledésbe.
Ezen az éjszakán a Változtató eltávozott Kútfőről. Senki sem látta, milyen módon vagy alakban. Hálófülkéjének ablaka egy kertre nézett. Reggel nyitva volt az az ablak, neki pedig hűlt helyét találták. Gondolták, hogy átformálta magát, saját átalakító művészetével valami madárrá vagy állattá, esetleg felhővé vagy széllé, hiszen semmilyen alak vagy anyag nem volt hozzáférhetetlen számára. Így távozhatott el Kútfőről, talán hogy a főmágus nyomába eredjen. Azok, akik tudták, hogy az alakváltoztatót hogyan ejthetik csapdába saját igéi, ha valami baj van a varázserővel vagy a tudással, féltették őt, de nem árultak el semmit a félelmeikből. Így tehát már három mester hiányzott a Bölcsek Tanácsából. Ahogyan teltek-múltak a napok, és a főmágus felől nem jött semmi hír, a Hívó tetszhalottként hevert betegágyán és a Változtató sem tért vissza, a Nagy Házban eluralkodott a dermesztő bizonytalanság. A növendékek súgdolóztak maguk között, némelyek még azt is pedzegették, hogy elmennek Kútfőről, hiszen nem tanították már nekik azt, aminek az elsajátítása végett idejöttek.
— Még az is lehet — pusmogta egyikük —, hogy mindez kezdettől fogva csupa hazugság volt, ezek a titkos tudományok és rejtélyes erők. Az összes mester közül már csak a Kezek mestere végzi a bűvészmutatványait, azokról meg úgyis tudjuk, hogy csupa trükk és illúzió az egész. A többiek meg, lám rejtőzködnek vagy megtagadják, hogy bármit is csináljanak, mert a hókuszpókuszaik cserbenhagyták őket.
Hallgatói közül az egyik még rá is duplázott:
— Hát mi is végül ez az egész varázslás? Mi ez a mágikus tudomány valami csalóka látszaton kívül? Megszabadított-e már valakit is a haláltól, vagy legalább adott bárkinek is hosszabb életet? Ha a varázslóknak tényleg akkora erejük lenne, amilyennel kérkednek, akkor biztosan örök életűek lennének!
És egymással versengve sorolták a nagy mágusok pusztulását: hogyan esett el Morred a csatában, hogyan végzett Neregerrel a Szürke mágus, Vandór-Akbéval pedig egy sárkány, Genserrel, az utolsó fővarázslóval pedig valami közönséges betegség. Úgy halt meg az ágyában, mint bármely közönséges halandó. Némelyek majdhogynem örömmel hallgatták ezt a pletykálkodást, mivel a szívük tele volt féltékenységgel és irigységgel, mások azonban őszintén kétségbeestek.
Mindezen idő alatt a Formák mestere magányosan kuporgott bűvös ligetében, és senkit sem engedett a maga közelébe.
Az Ajtónálló volt az egyedüli talán, aki semmit sem változott, bár őt is alig látták. Az ő tekintetében nem bujkáltak árnyak. Csak mosolygott, és készen tartotta a Nagy Ház kapuit ura visszatértének esetére.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
A sárkányok útja
A Nyugati Peremvidék legtávolibb szigeteinek tengerén, egy hűvös, fényes reggelen a Bölcsek szigetének ura fölébredt, elgémberedett tagjait ropogtatva fölült, és nagyot ásított. Pillanat múltán nyújtózkodva mutatott észak felé, fölhívta szintén ásítozó útitársának figyelmét.
— Ott van két sziget. Látod őket? A Sárkányok útjának két legdélibb pontja.
— Sasszemed van, uram — mondta Arren, miközben álmos szemét meresztette a tengerre, és nem látott semmit.
— Lám, ezért vagyok a „Karvaly” — felelte a varázsló.
Hangja vidám volt, úgy látszik, lerázta baljós gondolatait és rossz előérzetét. — Hát nem látod őket?
— Csak sirályokat látok — mormogta Arren szemét törülgetve és végigfürkészte a csónak előtt a kékesszürke látóhatárt.
A varázsló fölnevetett.
— Még egy sólyom sem látna meg holmi sirályokat húszmérföldnyi messziségből.
Amint a nap lassan a keleti pára fölé emelkedett, a levegőben szállongó apró alakok megcsillantak, mint az aranypor a vízben vagy valami pihék a napsugárban.
Arren ekkor rájött, hogy sárkányokat lát.
Ahogy a Messzilátó közeledett a szigetek felé a fiú már tisztábban látta a szél hátán bukfencező és köröző sárkányokat. A szíve is velük szállt a magasban, könnyed örömmel, a beteljesülés olyan örömével ami már szinte fájt. Benne volt ebben a repülésben a múlandóság gyötrelmes dicsősége. Szépségük iszonyatos erőből, zabolátlan vadságból és az értelem szárnyalásából kovácsolódott össze. Gondolkodó lények voltak a sárkányok, volt saját beszédük és ősi bölcsességük: röptükben elszánt és akaratos összhang tündökölt.
Arren nem szólt semmit, csak azt gondolta magában: „Nem számít semmit, mi jöhet még ezután, hogy láthattam a sárkányokat a hajnali szelek szárnyán…”
Az alakzatok néha összekuszálódtak, a körök megtörtek, s röptében egyik-másik sárkány az orrlikából hosszú lángnyelvet fújt ki, amely egy pillanatig éppúgy kunkorodott a levegőben, mint a gazdája elnyúló, kecses ívbe görbülő, csillogó teste. A képet figyelve a varázsló megjegyezte:
— Mérgesek. A haragjukat táncolják ki magukból a szélben. — Majd hozzátette: — Na, most benne vagyunk a darázsfészekben. — A sárkányok ugyanis megpillantották a hullámokon bukdácsoló apró vitorlát, s egyik a másik után hagyta abba körtáncát, és elnyúló, lapos ívben, hatalmas szárnyaival lassan evezve közeledett egyenesen a csónak felé.
A mágus Arrenre nézett, aki keményen markolta a kormányrudat, hogy megküzdjön a szemben futó, kemény hullámokkal. Keze biztosan tartotta a kormányt, miközben szemét le se vette volna azokról a csapkodó szárnyakról. Karvaly elégedetten elfordult tőle, és az árboc mellett állva kiparancsolta a varázsszelet a vitorlából. Fölemelte botját, és hangosan beszélni kezdett.