Hangjának hallatán és az ősi nyelv szavait megértve némelyik sárkány megfordult röptében, és szétszóródva visszaröpült a szigetek felé. Mások megálltak, egy helyben lebegtek, elülső mancsaik kardpengényi karmait kieresztették, de féken tartották magukat. Egyikük közvetlenül a víz színe fölé ereszkedett, úgy szárnyalt lassan feléjük, alig két szárnycsapással máris a csónak fölött járt. Zománcos hasa éppen csak elsuhant az árboc csúcsa fölött. Arren látta vállizülete és melle között a belső oldalon a ráncos, csupasz bőrfelületet, amely szemükkel együtt a sárkányok egyetlen sebezhető pontja, feltéve, ha a dárdát heroikus erővel hajítja valaki rájuk. A hosszú fogakkal teli szájból előtörő füst fojtogatta, s vele együtt valami rothadó bűz árasztotta el, amitől összegörnyedt, és öklendezni kezdett.
Az árnyék elhúzott fölöttük. Azután visszafordult, és éppoly alacsonyan, mint az imént, közeledett. Arren ezúttal hamarabb megérezte a kemence forró lehelet hevét, mint a füstöt. Hallotta Karvaly tiszta haragos kiáltását. A sárkány megint elszállt fölöttük. Aztán hirtelen vége volt az egésznek. Mind elröpültek, vissza a szigetek felé, mint valami szélfútta zsarátnokok.
Arren visszafogta lélegzetét, és letörölte homlokáról a hideg verejtéket. Társára nézve látta, hogy annak haja hamuszürkévé vált: a sárkány tüzes lehelete megpörkölte hajszálainak végét. A vitorla súlyos vászna is barnára égett az egyik oldalon.
— A fejedre mintha hamut hintettek volna, fiú.
— A tiédre is, uram. Karvaly meglepetten simított végig a haján.
— Szóval így állunk. Ez bizony arcátlanság volt a javából, de nem akarok összeakaszkodni ezekkel a teremtményekkel. Úgy néz ki, mintha megbolondultak volna vagy halálra ijedtek volna. Nem szóltak egy szót sem. Még sohasem hallottam olyasmiről, hogy egy sárkány szó nélkül lecsapjon, még ha csupán az áldozatának a megrémítése is a célja… Hát akkor gyerünk tovább! Soha ne nézz a szemükbe, Arren. Inkább fordítsd el az arcodat ha kell. Innen már a világ szelével haladunk. Elég erősen fúj dél felől, és meglehet, hogy más dolgokra jobban kell majd a tudományom. Tartsd irányban a hajót, ahogy most fut.
A Messzilátó előrelendült, és hamarosan bal kéz felől föltűnt egy sziget a távolban, jobbról meg az a kettő látszott, amelyeket először pillantottak meg. Ez utóbbiak alacsony szirtekként emelkedtek ki a tengerből, és a kopár sziklákat teljesen beborította a sárkányok fehér ürüléke meg az apró, feketefejű csérek tömege, amelyek vígan fészkeltek a hatalmas lények között.
A sárkányok fölemelkedtek a magasba, és úgy köröztek az égen, mint a keselyűk szoktak. Egyikük sem csapott le többször a hajóra. Néha rikoltottak egymásnak valamit, magas, éles hangon, de még ha szavakat formáztak is a kiáltásaik, Arren nem értett belőlük semmit.
A csónak megkerült egy kisebbfajta kiszögellést, és ekkor megpillantott valamit a parton, amit először valami várromnak nézett. Egy sárkány volt az. Egyik szárnya a teste alá gyűrődött, a másikat szélesen kinyújtotta a homokon, a vége belógott a vízbe, s a partra futó hullámok játékosan lebegtették kicsit, csúfondárosan utánozva a repülés mozdulatait. Hosszú kígyóteste végignyúlt a homokon és a sziklákon. Az egyik mellső lába hiányzott, bordáinak hatalmas ívéről lehasadt a bőr és a hús, hasa föl volt tépve, a homokot körülötte több ölnyire feketére festette a mérges sárkányvér. A teremtményben mégis volt némi élet. A sárkányok olyan szívósak, hogy csak velük azonos hatalmú varázserő képes gyorsan kioltani életüket. Zöldarany szeme nyitva volt, amint a csónak elhúzott előtte, súlyos, hosszúkás feje megmoccant egy kicsit, és kitáguló orrlyukaiból szaggatott hörrenéssel vérpermettel kevert füstgomoly tört elő.
A haldokló sárkány és a tenger széle közötti part homokját földúlták és megszaggatták a többi sárkány lábainak és súlyos testének nyomai, szétszórt belső részeit beletiporták a földbe.
Sem Arren, sem Karvaly nem szólt mindaddig, amíg jócskán el nem távolodtak ettől a szigettől és kint nem jártak a Sárkányok útjának szűk, sziklazátonyokkal és szirtekkel teli csatornáján, a kettős szigetlánc északi sora felé haladva. Ekkor Karvaly csak ennyit mondott:
— Kegyetlen volt ez a látvány. — És hangja hidegen, gyengén csengett.
— Ezek meg… megeszik a saját fajtájukat?
— Nem. Nem különben, mint mi, emberek. Inkább megőrjítette őket valami. Elveszítették a beszédkészségüket. Ők, akik korábban beszéltek, mint az ember, akik régebbiek bármely más eleven teremtménynél, ők Segoy gyermekei… még őket is visszataszította valami az állatok tudatlan némaságába. Ó, Kalesszin! Hová röpítettek szárnyaid? Hát azt kellett megérned, hogy fajtádat ilyen szégyen érje? — Hangja úgy zengett, mint egy megkondított fémharang, miközben magasra emelt fejjel fürkészte az eget. De a sárkányok elmaradtak mögöttük, alacsonyabban keringtek a sziklás szigetek fölött, a vérmocskos partnál. Fölöttük nem volt semmi más, csak a kék égbolt és a déli verőfény.
Abban az időben a főmáguson kívül nem élt olyan ember, aki megjárta már a Sárkányok útját, vagy egyáltalán látott valamit belőle. Húsz vagy tán még több évvel azelőtt ő már végigment rajta egyszer, keletről nyugatra és vissza. Egy tengerjáró ember számára ez rémálom volt és maga a csoda. A víz kék csatornák és zöld tocsogók útvesztője volt, ahol most kézzel, varázsigékkel és a legnagyobb óvatossággal haladtak előre Arrennel, kicsiny hajójukkal a szirtek és zátonyok között. Jó részük sekélyen rejtőzött a víz alatt, némelyiket csak félig takarták el a hullámok, és legtöbbjüket vastagon benőtte a vízikökörcsin, a kacsakagyló és a hosszú levelű tengeri hínár. Olyanok voltak, mint kagylós hátú moszatszakállú gonosz szörnyetegek. Mások meredek sziklákként, tornyokként emelkedtek a tengerszint fölé, teljes vagy félbetört íveket alkotva, akár valami csipkés falak, fantasztikus állatformák, medvehát vagy kígyófej alakjában. Mind nagy volt és torz, elmosódott, mintha eleven élet pislákolna bennük. A hullámok harsány lihegéssel ostromolták őket, s nedvesen csillogott rajtuk a lecsapódó kesernyés pára. Az egyik sziklában déli irányból világosan felismerhető volt egy ember csapott válla és nemes feje, amint gondolataiba mélyedve hajol a tenger fölé. Miután azonban észak felől megkerülték, az emberalak semmivé vált, s csak egy mély üreg tátongott előttük, amelynek nyílásán dörögve és csattogva törtek be és tolakodtak ismét elő a tarajos hullámok. Hangjuk majdnem érthető szavakat vagy szótagokat formált. Ahogy távolodtak tőle, a zavaros locsogás elhalkult, a hang világosabbá tisztult, mire Arren meg is kérdezte:
— Miféle hang szól abból a barlangból?
— A tenger hangja.
— De valami szót mormol.
Karvaly hegyezte a fülét. A fiúra nézett, majd vissza az üregre.
— Te mit hallasz benne?
— Mintha azt mondaná: áhm.
— Az ősi nyelven ez a kezdetet jelenti vagy a régi időket. Én viszont úgy hallom, azt mondja: óhbb, ez pedig a „vég” szónak egyik formája. Oda nézz, előre! — kiáltott föl hirtelen, mintha Arrent figyelmeztette volna.
— Sekély zátony! — És bár a Messzilátó macskaügyességgel siklott át a veszedelmek között, jó ideig lefoglalta figyelmüket a kormányzás nehéz feladata, miközben az érthetetlen szót mormoló barlang lassan eltávolodott és elhallgatott mögöttük.