Arren nem értett belőle semmit, de annál inkább megrendült. Karvaly ugyanis, a sárkány szavait fölidézve félreérthetetlenül saját igazi nevén nevezte magát. Ennek hatására Arren emlékezetében kínosan megelevenedett annak az eszelős asszonynak a képe, aki kikiabálta Lorbanery szigetén, hogy „az én nevem Akaren!”. Ha a varázserőt, a zenét és a dalt, a beszédet és a bizalmat meggyöngíti valami az emberek között, ha úgy tör rájuk a téboly és a rettegés, mint a sárkányokra, akik értelmüket elveszítve egymás életére törnek, ha mindez így van, vajon elkerüli-é majd az ő urát? Ő talán annyira erős?
Egyáltalán nem látszott erősnek, amint kétszersültből és füstölt halból álló vacsorája fölé görnyed, megperzselődött végű, őszes hajával, keskeny kezével és megfáradt arcával.
A sárkány mégis tartott tőle.
— Mi rágja a lelkedet, fiam?
Vele szemben csak az igazság segíthet…
— Uram, kimondtad a titkos nevedet.
— Ó, lám, igaz. Egészen megfeledkeztem róla, hogy korábban nem tettem. Ismerned kell az igazi nevemet, ha eljutunk oda, ahová készülünk. — Ételét rágcsálva nézett föl a fiúra. — Azt gondoltad tán, hogy szenilis lettem, és csak úgy motyogom magam elé a nevemet, mint valami csipás vénember, akiben nincs már sem értelem, sem szégyenérzet? Nos, még nem, fiam!
— Neem! — mondta Arren annyira megzavarodva, hogy más szó egyszerűen nem jött ki a száján. Nagyon kimerült is volt: hosszú volt ez a nap és tele sárkányokkal. És előttük is egyre sötétebbre váltott az út.
— Arren — szólt hozzá a varázsló —, nem, Lebannen, ahová most megyünk, ott nincs hol elrejtőzni és nincs rejtőzködés. Ott mindent a saját nevén neveznek.
— A holtakat úgysem érheti sérelem — mormolta Arren komoran.
— Ó, nem csak ott, nem csak a halálban viselik az emberek igazi nevüket. A legkiszolgáltatottabbak, a legsérülékenyebbek: akik szeretetet adtak, és nem követelik azt vissza, azok kimondják egymás nevét. A hűséges szívűek, az életüket föláldozok… Kimerültél, fiam. Feküdj le és aludj! Most nincs más dolgunk, csak az irányt kell tartanunk egész éjjel. Reggelre pedig megpillantjuk világunknak utolsó szigetét.
Megejtő gyengédség vibrált a hangjában. Arren összegömbölyödött a hajófenéken, és azon nyomban szemére lopódzott az álom. Még hallotta, amint a varázsló belekezd egy lágy, majdnem suttogó énekbe, nem köznyelven, hanem a Teremtés nyelvén. Végre-valahára kezdte megérteni a szavakat, kezdett visszaemlékezni rájuk, ám mielőtt végképp eljutott volna agyáig az értelmük, mély álomba merült.
A varázsló csöndben elpakolta a kenyeret és a húst, ellenőrizte a kötélzetet, mindent elrendezett a csónakban, azután a vitorla feszítőkötelét markába szorítva letelepedett a leghátsó evezőpadra, és erős varázsszelet parancsolt a vitorlába. A Messzilátó fáradhatatlanul tört előre észak felé, mint kilőtt nyílvessző az óceán fölött.
Lenézett Arrenre. A fiú alvó arcát bíborszínűre festette a hosszan tartó alkonypír, sűrű haját borzolta a szellő. A Nagy Ház szökőkútja melletti kövön üldögélő legényke könnyed, lágy vonású királyfiképe e néhány hónap alatt teljesen megváltozott. Arca megnyúlt, keményebb lett, és sokkal több erőt sugárzott. Mégis ugyanolyan vonzó volt, mint azelőtt.
— Nem találtam mást, aki követhetne ezen az úton — mondta Kóbor, a főmágus az alvó fiúnak hangosan. Vagy talán a puszta szélnek beszélt? — Senki mást, csak téged. És neked a te utadat kell végigjárnod, nem az enyémet. A te királyságod valamelyest az enyém is lesz. Hiszen én ismertelek föl elsőnek. Én láttalak meg először igazán. Jobban áldják majd ezért nevemet a kései utódok, mint bármi másért, amit életemben véghezvittem mint varázsló… Ha egyáltalán lesznek kései utódok. Először nekünk kettőnknek még oda kell állnunk az egyensúly mezsgyéjére, az egész világ emelőpontjára. És ha én elbukom, elbuksz te is, és mindenki más… Jó időre, hosszú időre. De még a sötétség sem tarthat örökké. S különben is ott vannak, ott vannak a csillagok… Ó, de szeretném látni, amint Enyhelyen megkoronáznak, amint ragyog a napsugár a Kard tornyának csúcsán és a gyűrűn, amelyet elhoztunk Atuanból, a sírok sötét mélyéről, Tenar és én, még mielőtt te megszülettél.
Ekkor fölnevetett, és arcát észak felé fordítva így szólt saját magához, a köznyelv szavaivaclass="underline"
— Egy kecskepásztor, amint Morred utódját trónjára segíti! Hát sohasem tanulok már semmit?
Amint ott ült, kezében a vitorlakötéllel, és nézte amint a duzzadó vásznat vörösre festi az alkonypír kései fénye nyugat felől, megint csöndesen mormolni kezdett maga elé:
— De nem Enyhelyen leszek én akkor, s még csak nem is Kútfőn. Eljön akkorra az idő, hogy megváljak a hatalomtól. Hogy elhajítsam régi, megunt játékszereimet és tovább menjek a magam útján. Eljön az ideje, hogy hazatérjek. Találkozom majd Tenarral. Találkozom majd Oromonnal, és elbeszélgetek vele, mielőtt meghalna kis házában Re Albi sziklái fölött. Vágyom rá, hogy sétálhassak a hegyekben, Gont hegyei között az erdőben, ősz idején, amikor a legpompásabbak a lombok. Ott, az erdőben nincs királyság. Elérkezik az idő, hogy elvonuljak oda, a csöndbe, a magányba. Talán ott megtanulom majd végre, amit nem taníthatott meg nekem a mágia, a tudomány vagy a hatalom, amit mindeddig nem tanultam meg igazán.
Az egész nyugati ég haragos, vörös dicsfénnyel fölizzott ekkor, a tenger karmazsinpiros színben játszott, fölötte vérvörösen ragyogott a vitorla. Azután szép lassan lopakodva rájuk telepedett az este. A fiú egész éjszaka mélyen aludt, mialatt a férfi éberen és elszántan nézett előre a sötétbe. Az égen nem voltak csillagok.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Magador
Amikor reggel fölébredt, Arren a nyugati ég kékes kárpitja előterében, a hajó orrának irányában megpillantotta Magador homályos, laposan elnyúló partját.
Berilában, a trónteremben voltak hatalmas térképek, amelyeket még a királyok idején készítettek, amikor a kereskedők és fölfedezők messzire elhajóztak a belső tengerekről, és jobban ismerték a Peremvidékeket. Az északi és a nyugati részeket ábrázoló térképeket hatalmas mozaik ábrázolta a fejedelem tróntermének falán. Enyhely szigete aranyosszürke színben csillogott közvetlenül a trónus fölött. Arren olyan világosan látta lelki szemével, ahogy a valóságban is kisfiúkorában. Rosszántól nyugatra feküdt Eszk, attól kicsit még nyugatabbra Szorreszk, azután délebbre Szemel, majd Páln. A Belső földek itt véget értek, rajtuk túl nem látszott más, csak a végtelen tenger sápadt, kékeszöld mozaikja, benne itt-ott egy delfin vagy bálna képével. Azután végül, a sarok után, ahol az északi fal találkozik a nyugatival, látható Narveluén szigete, majd még három kisebb. Utána megint a kopár tenger, végig, egészen a fal széléig, ahol a térkép is véget ért, ott volt Magador, azon túl pedig semmi.
Elevenen föl tudta idézni a képét: ívbe görbülő körvonalait, közepe táján egy hatalmas öböllel, amely szűk torokkal nyílik meg kelet felé. Odáig nem hajóztak föl most, hanem a sziget legdélibb kiszögellésénél kerestek valami kieső, apró búvóöblöt, ahol partra is szálltak, amikor a nap még alacsonyan járt a nappali párában.
Így ért hát véget hosszú utazásuk Alkány utcáitól a legnyugatibb szigetig. Furcsa volt számukra a föld mozdulatlansága, miután kihúzták a homokos partra a Messzilátót, és oly hosszú idő után ismét szilárd talajra léptek.