Kóbor fölkapaszkodott egy alacsony, fűvel benőtt dűnére, melynek éle keskeny peremként előreugrott a meredekebbik oldalon, ahogy a fű feszes gyökerei összemarkolták. Fölérve megállt mozdulatlanul, úgy nézett észak és nyugat felé. Arren még megállt a csónak mellett, hogy fölhúzza lábbelijét, amelyet már oly sok napja nem viselt. A szerszámosládából elővette és fölcsatolta a kardját. Ez alkalommal egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy így kell-e tennie vagy sem. Azután ő is fölkapaszkodott Kóbor mellé, hogy körülpillantson a szigeten.
Az alacsony, füves dűnék félmérföldnyire hullámzottak a szárazföld belseje felé, azután sással és sónáddal sűrűn benőtt lagúnák következtek, rajtuk alacsony, sárgásbarna, kopár dombok sorakoztak, amíg a szem ellátott. Szép volt Magador, teljes néptelenségében is. Sehol nem látszott rajta az ember, emberi munka vagy település bármi nyoma. Nem szökelltek rajta állatok, és a nádas tavacskák hátán sem úszkáltak sirályok, vadlúdfalkák vagy más madarak.
Leporoszkáltak a dűne szárazföld felé eső oldalán. A homokdomb fölfogta a törőhullámok és a szél hangját. Teljes csönd köszöntött rájuk.
A legszélső és a következő dűne között volt egy keskeny, csupasz homoksáv. Nyugati, szélcsöndes lejtőjén melegen sütött a reggeli nap.
— Lebannen — szólt a varázsló, aki újabban Arren igazi nevét használta —, a múlt éjjel nem alhattam, most aludnom kell valamennyit. Maradj itt velem, és őrködj fölöttem. — Ezzel lefeküdt a napsütötte homokba, mivel az árnyékban hideg lett volna, karjával eltakarta a szemét, és már aludt is. Arren lekuporodott mellé a földre. Nem látott semmi mást, csak a völgyecske fehér partoldalát, s a dűnék füvét, amint odafönt bólogat a homályos kék ég és az arányló napsugár előtt. Semmi sem hallatszott a távoli hullámverés tompa mormolásán kívül, amint néha fölkapta és halk szisszenéssel odébb lódította a homokszemeket.
Arren megpillantott odafönt valamit, ami lehetett volna egy sas is, de nem az volt. Körözött egyet, bukórepülésbe ment át, és lecsapott mellé aranylóan kifeszített szárnyainak dübörgő-sivító hangja kíséretében. Könnyedén lehuppant hatalmas, karmos lábaira a dűne tetején. Óriási feje feketén rajzolódott ki a napsütötte levegőben, apró parázsfoltok villantak föl rajta.
A sárkány egy darabon leereszkedett a dűne oldalában, és megszólalt:
— Agni Lebannen — mondta.
Kóbor és közte állva Arren az ő nevével válaszolt:
— Orm Embar. — És a magasba emelte kivont kardját.
Ezúttal nem érezte nehéznek. A simára koptatott markolat engedelmesen simult a markába. Pontosan a kezébe illett. A penge is könnyedén, készséggel szökkent elő hüvelyéből. A fegyver ereje és időtlen kora az ő oldalán állt, világosan tudta, mi hasznát veheti. Most már az ő kardja volt igazán.
A sárkány ismét megszólalt, de Arren nem értette a beszédét. Visszatekintett alvó társára, akit a sistergő dübörgés nem ébresztett föl, és így szólt a sárkányhoz:
— Az uram elfáradt, most alszik.
Erre Orm Embar tekergőzve még lejjebb mászott, egészen a völgyecske fenekéig. Nehézkesen mozgott a földön, nem olyan szabadon és könnyedén, ahogyan a levegőben szárnyalt, de lenyűgöző, karmos lábának lassú mozgásában és tüskés farka tekergőzésében mégis volt valami esetlen kecsesség. Leérkezvén maga alá húzta lábait, fölemelte gigászi fejét, és mozdulatlanságba dermedt, akár valami faragott sárkányszobor egy harcos sisakján. Arren alig tízlábnyiról érzékelte szemének sárga villanását és a testét körüllengő égésszagot. Ez nem a rothadás bűze volt. Száraz és fémes illat, amely összhangban volt a tenger és a sós homok könnyű aromájávaclass="underline" valami vad és tiszta illat.
A magasabbra emelkedő nap sugara megcsillant Orm Embar oldalán, amely fölizzott, mint egy aranyból és vasból összekovácsolt sárkányszobor.
Kóbor még mindig aludt, elernyesztve magát. Annyi tudomást sem vett a sárkányról, mint egy alvó szántóvető a mellette szuszogó kutyájáról. Így telt el egy óra, amikor Arren meglepetten vette észre, hogy a mágus fölült mögötte.
— Lám, már úgy hozzászoktál a sárkányokhoz, hogy a mancsaik között alszol — szólt Kóbor, és ásítva fölkacagott. Azután talpra állt, és beszélt Orm Embarhoz a sárkányok nyelvén.
Mielőtt Orm Embar válaszolt volna, „ő” is ásított egyet. Meglehetősen álmos is volt, de talán inkább óriási méretét fitogtatta. Olyan látvány volt ez, amilyenre kevés élő ember emlékezhetett: kardpengényi hosszúságú és élességű fogak sora, két emberi testtel is bőven fölérő villás nyelve és tűzokádó torkának kemenceforró barlangja… feledhetetlen!
Orm Embar ezután beszélt, és Kóbor már válaszhoz készülődött, amikor mindketten Arrenre vetették pillantásukat. A néma csöndben világosan hallották, amint az acél szisszenve surran ki a hüvelyből. A fiú a dűne pereme felé nézett a varázsló háta mögött, a kivont kard harcra készen villant meg a kezében.
Ott állt, a napfényben sugárzón, a könnyű szélben meg-meglibbenő ruhában egy emberalak. Úgy magasodott ott, mint egy kőszobor, csak vékony köpenyének szárnya és csuklyája lobogása mozdult körülötte. Haja hosszú volt és fekete, sűrű, fényes tincsekben hullott alá. Széles vállú volt és magas, erős és vonzó férfi. Úgy látszott, hogy szeme a tengerre néz a fejük fölött. Mosolygott.
— Orm Embart ismerem — szólalt meg —, és téged is ismerlek, bár jócskán megöregedtél, mióta utoljára találkoztunk, Karvaly. Főmágus lettél azóta, azt beszélik. Nagy ember lett hát belőled, mire megöregedtél. És egy ifjú szolgát is hoztál magaddaclass="underline" egy varázslóinast, minden bizonnyal, egyikét azoknak, akik a bölcsességet tanulják a Bölcsek szigetén. Mit kerestek errefelé, ily távol Kútfőtől és sérthetetlen falaitól, amelyek megvédik a mestereket minden ártalomtól?
— Azoknál hatalmasabb falakon támadt repedés — szólt Kóbor, és botját mindkét kezével megragadva fölnézett a férfialakra. — De nem jönnél ide hozzánk testi valódban, hogy méltóképpen üdvözölhessük azt, akit oly soká kerestünk?
— Testi valómban? — kérdezte az alak, és ismét elmosolyodott. — Talán a hús, a test, ez a vágóhídra való porhüvely az, ami a két varázsló között a legfontosabb? Nem, inkább az elménket mérjük össze, főmágus!
— Azt hiszem, hogy azt nem tehetjük meg. Fiam, tedd hüvelyébe kardodat! Ez csupán üzenet, egy jelenés, nem valóságos ember. Annyi, mintha a szél ellen rántanál fegyvert. — Ismét a jelenéshez fordult. — Enyhelyen, ahol fehér volt a hajad, Kobnak neveztek. De ez csak afféle hétköznapi név volt. Hogyan szólítsunk majd, amikor szemtől szemben találkozunk?
— Te uradnak fogsz majd szólítani — felelte a magas alak a dűne taraján.
— Ó, igen. És még hogyan?
— Királyodnak és mesterednek!
Ennek hallatán Orm Embar nagyot fújtatott. Erős és dühödt volt ez a hang, s mellé tányérnyi szeme is fölizzott. Mégis elfordította fejét a férfialaktól, és visszakuporodott homokba mélyedő nyomába, mintha nehezére esett volna bármi mozgás.
— S mondd, hol keressünk fel majd és mikor?
— Az én birodalmamban, amikor nekem tetszik.
— Nagyon jól van ez így. — Ezzel fölemelte botját, és kis mozdulatot tett vele az árnyalak felé, mire az eltűnt, mint amikor elfújják a gyertya lángját.