Arren csak nézett hűlt helyére, miközben a sárkány óriási testét kinyújtóztatta négy karmos lábán, páncélja megcsördült, elővillantotta szörnyű fogait. De a mágus ismét meglendítette a botját.
— Ez csak üzenet volt, mondom. Csak látomás vagy puszta kép. Beszél és hall, de nincsen benne erő, csak annyi, amennyit a mi félelmünk kölcsönöz neki. Még a formája sem az igazi, hacsak a küldője úgy nem akarja. De azt hiszem, ezúttal nem abban az alakban láttuk, ahogyan most kinéz.
— Gondolod, hogy itt van a közelben?
— Az üzenetképek nem kelnek át a vizeken. Itt van, Magador szigetén. Hanem Magador jókora földdarab. Nagyobb, mint Kútfő vagy Gont, és csaknem akkora, mint Rosszán. Lehet, hogy soká kell keresnünk.
Ekkor megszólalt a sárkány. Kóbor hallgatta, majd Arrenhez fordult.
— Magador ura a következőket mondja: „Visszajöttem a saját földemre, és többé nem hagyom el. Megkeresem ezt a romboló erőt, elvezetlek hozzá, hogy együttes erővel semmisítsük meg őt.” S ugye mondtam már, hogy amit a sárkányok keresnek, azt meg is találják?
Ezt követően Kóbor térdre ereszkedett a titáni lény előtt, ahogy a hűbéresek tisztelik meg királyukat, és az ősi nyelven köszönetet mondott neki. A sárkány közeli lehelete szinte perzselte lehajtott fejét.
Orm Embar fölvonszolta még egyszer gigászi testét a dűne tetejére, kiterjesztette szárnyát, és a levegőbe emelkedett.
Kóbor lesöpörte a ruhájára szóródott homokot, és így szólt Arrenhez:
— Nos, most már térdelni is láttál. És lehet, hogy láthatsz még egyszer ugyanígy, mielőtt utunk végére érünk.
A fiú nem kérdezte meg, mire gondol. Hosszú együttlétük alatt megtanulta már, hogy a varázsló visszafogottságának megvan a maga oka. Valami mégis azt súgta neki, hogy súlyos jóslat húzódik meg e szavak mögött.
Azután visszatértek a tengerpartra, hogy megbizonyosodjanak róla, a csónak elég magasan áll, s a dagály vagy vihar nem sodorhatja el. Kivették belőle a köpönyegüket az éjszaka hidege ellen, és magukkal vitték a maradék élelmet is. Kóbor egy percig elidőzött a kecsesen ívelő hajótest mellett, amely oly sokáig és oly hosszú úton hozta el őket idegen tengereken át. Rátette a kezét, de nem mondott varázsigét, nem szólt egyetlen szót sem. Azután újból nekivágtak a szárazföldnek, észak felé, a hegyek irányában.
Egész nap mentek, és estére egy kis patak mellett ütöttek tanyát, amely mély horhost vágva futott le a domboldalon a sással benőtt tavacskák és mocsarak felé. Bár éppen nyár derekán jártak, mégis hűvös nyugati szellő fújdogált a végtelen, földet nem ismerő nyílt tenger felől. Pára homályosította el az eget, nem látszottak csillagok a dombok fölött, amelyeken sohasem égett tűzhely lángja, nem pislákolt ablakvilág az éjszakában.
Arren fölébredt éjszaka. Kis tüzük már teljesen elhamvadt, de a lemenő hold halványszürke, párás fénnyel borította be a földet. A vízmosásban és a fölötte húzódó domboldalon seregnyi emberalak gyűlt össze. Mind mozdulatlanok és némák. Arcuk Kóbor és Arren felé fordult. Szemükben nem tükröződött vissza a holdfény.
A fiúnak torkán akadt a szó, de karját előrenyújtva megérintette Kóbort. A varázsló megrázkódott és fölült.
— Mi történt? — dünnyögte, majd Arren tekintetét követve megpillantotta a néma gyülekezetet.
Valamennyien sötét ruhát viseltek. Férfiak és nők egyaránt. Arcuk nem látszott világosan a gyönge fényben, de Arrennek úgy tűnt, hogy a patak túlsó partján állók között akadtak néhányan, akiket ismert, de nem tudta volna megmondani a nevüket.
Kóbor fölkelt, válláról lehullott a köpeny. Arca, haja és inge sápadt ezüstfénnyel villant meg, mintha rajta sűrűsödött volna össze a holdvilág. Széles mozdulattal nyújtotta előre a karját, és hangosan így kiáltott:
— Ó, ti, akik valaha éltetek, menjetek innen békével! Megtöröm a varázst, amely fogva tart titeket: Anvassa mane harv pennodathe!
Egy pillanatig még mozdulatlanul álltak: néma alakok szomorú serege. Azután lassan megfordultak, és szó nélkül besétáltak a sötétségbe, amely nyomtalanul elnyelte őket.
Kóbor leült a földre. Mélyet sóhajtott, azután a mellette kuporgó Arren vállára tette a kezét. Szorítása erős volt és meleg.
— Nincs mitől félned, Lebannen — mormolta tréfás kedélyességgel. — Hiszen ezek csupán holtak voltak.
Arren bólintott, bár fogai hangosan csattogtak, és csontjáig hatolt a rémület dermesztő hidege.
— Hogy lehet…? — De szája még nem engedelmeskedett.
Kóbor megértette.
— Az ő hívására jöttek. Ez az, amit ígért nekik: az örök élet. Az ő szavára visszatérhetnek. Varázsparancsára fölmasíroznak az élet hegyének oldalán, de a valóságban még egy fűszálat sem képesek meghajlítani.
— Akkor ő… akkor ő szintén halott?
Kóbor komoran megrázta a fejét.
— Egy halott nem hívhatja vissza a többi holtat erre a világra. Nem, ugyanolyan ereje van, mint egy élő embernek, s talán még nagyobb hatalma… Ám, ha valaki mégis követi őt, azt könyörtelenül becsapja. Hatalma csupán saját érdekeit szolgálja. A halottak királyának szerepét játssza, és nem csak a halottakét… de ezek itt csupán árnyak voltak.
— Nem is tudom, miért ijedtem meg tőlük — dörmögte Arren szégyenkezve.
— Azért ijedtél meg tőlük, mert félsz a haláltól. Joggal félsz tőle, mert a halál rettenetes, rettegni való. — Ezt mondván a varázsló fát tett a tűzre, és fújni kezdte a hamu alatt lappangó apró parázsszirmokat. Karcsú fénynyelvecske kúszott végig a rőzseszálon, bátorító sugár Arren szemében. — Hanem az élet is szörnyű dolog — folytatta Kóbor —, tőle is van miért félnünk, s ezért is érdemel tiszteletet.
Mindketten hátrább húzódtak kissé, és köpenyükbe burkolóztak. Egy darabig egyikük sem szólt. Azután Kóbor folytatta, igen komor hangon:
— Nem tudom, Lebannen, meddig ingerelhet még bennünket az árnyaival és az üzeneteivel. De azt te is tudod, hova vonul majd vissza utoljára.
— A Sötétség országába.
— Így igaz. Oda. Közéjük.
— Most már láttam őket. Veled tartok oda is.
— A belém vetett hited indít erre? A szeretetemben megbízhatsz, de ne bízz vakon az erőmben. Azt hiszem, ezúttal méltó ellenfelemre akadtam.
— Veled megyek!
— De ha vereséget szenvedek, ha az erőm vagy az életem elfogy, nem vezethetlek vissza, és egyedül te sem tudsz visszajönni.
— Együtt térünk vissza.
Kóbor erre csak ennyit válaszolt:
— Ha átléped a halál kapuját, fiúból férfivá érsz. — Azután, nagyon halkan még hozzátette azt a szót vagy nevet, amellyel a sárkány két ízben is illette Arrent: — Agni… Agni Lebannen.
Ezután nem beszéltek többet. Újból megkörnyékezte őket az álom, mire visszafeküdtek kicsiny, rövid ideig pislákoló tüzük mellé.
Másnap reggel továbbindultak északnyugat felé. Arren döntött így, nem Kóbor, aki csak ennyit mondott:
— Válaszd meg az utunkat, fiam, számomra minden út egyforma.
Nem siettek, hiszen nem volt pontos céljuk, helyette valami jelzést vártak Orm Embartól. A szélső, legalacsonyabb domblánc mellett haladtak, ahonnan jórészt mindig láthatták a tengert. A száraz, rövid szálú fű szüntelenül hajladozott a szélben. Jobbjukon aranylóan és elhagyatottan emelkedtek a hegyek, baloldalt a sós mocsarak húzódtak a nyugati óceán felé. Egyszer látták, amint messze délen elhúz egy hattyúcsapat. Aznap semmilyen más élőlénnyel nem találkoztak. Arren szívében egész nap gyűlt, halmozódott a legszorongatóbb várakozásából fakadó, elkínzó félelem, többórányi hallgatás után kifakadt: