— Ez a föld legalább olyan halott, mint az árnyak birodalma!
— Ne beszélj így — szólt rá élesen a varázsló.
Poroszkáltak még egy darabig, mire más hangon folytatta: — Nézz körül ezen a szigeten, nézd meg magad körül a földet. Ez a te birodalmad, az élet királysága. Itt van a te halhatatlanságod. Nézd a hegyeket, ezeket a halandó hegyeket. Hiszen még ők sem tartanak örökké. A hegyek és a rajtuk növő fű, a patakok és a bennük csörgedező víz… A kerek világon, a végtelen időben soha nem létezett, s nem is létezik két egyforma csermely, amint a sötétségen keresztül frissen előtör a föld mélyéből, ahol nem láthatja szem, és megindul a napsütésen a tenger felé. Mélyek a létezés forrásai, mélyebbek, mint maga az élet vagy a halál…
Megállt, és Arrenre, a napsütötte hegyekre vetett pillantásában szótlan, szomorú, de határtalan szeretet tükröződött. Arren érezte ezt, és most legelső ízben meglátta benne az embert, a teremtményt a maga teljességében.
— Nem tudom kimondani, mire gondolok — mondta Kóbor bánatosan.
De Arren arra az első órára gondolt, ott a szökőkutas udvarban, a férfira, aki odatérdelt a kútkávából kicsorduló vízhez. Olyan tiszta öröm tört fel benne, mint annak a szökőkútnak a szökellő vízsugara. Társához fordult:
— Szeretetemet annak adtam, aki megérdemli. Hát nem az élet királysága ez, és a soha el nem apadó forrás?
— De. Így van, fiam — nézett vissza rá Kóbor szelíden és fájdalommal.
Némán bandukoltak tovább. De Arren ettől fogva társa szemével látta a világot, látta az élet lüktetését mindenben, ami ott volt körülöttük, mintha egy minden egyébnél erősebb varázslat ereje adná neki ezt a képességet, ott látta a szélfútta fű minden szálában, minden árnyékban, minden kőben. Amikor valaki utoljára áll egy kedves helyen, ahonnan olyan útra készül, amelyről többé nem tér vissza, akkor látja azt így, egészében, a maga valójában és varázsában, ahogyan eddig még sohasem látta és nem is fogja már.
Ahogy közeledett az este, egymásra tornyosuló felhősávok emelkedtek föl nyugaton a tenger felől támadt erős szél hátán. Szélük lángra gyűlt, amint a lebukó nap vörösre festette őket. Amikor Arren tűzre való rőzsét gyűjtött egy sekély vízmosásban, abban a rőt fényben, valami arra kényszerítette, hogy föltekintsen. Egy ember alakját látta maga előtt, alig pár lépésnyire. A férfi arca vészjósló volt és különös, Arren mégis megismerte: Lorbanery kelmefestője volt az, Sopli, aki útközben meghalt.
Mögötte tolongtak mások, szomorúan előretekintő arccal. Úgy látszott, mintha beszélnének, de Arren nem hallotta a szavaikat, csak valami sziszegő suttogást a nyugati szél szárnyán. Néhányan lassan megindultak feléje.
Dermedten nézett rájuk, aztán megint Soplira. Hátat fordított nekik, lehajolt, és remegő kézzel fölmarkolt egy vastagabb ágat. Hozzátette a rőzsenyalábhoz, majd fölvett egy másikat, egy harmadikat. Akkor fölegyenesedett és hátrafordult. Nem volt senki a völgyecskében, csak a vörhenyes fény izzott a fűszálakon. Visszabotorkált Kóborhoz, lehajította terhét, de egy szót sem szólt arról, amit az imént látott.
Éjszaka, valahányszor fölébredt az élő lelkektől üres föld rejtelmes sötétjében, hallotta maga körül a holtak szellemének suttogását. Megkeményítette akaratát, nem hallgatott rájuk, s így álomba szenderült megint.
Mindketten későn ébredtek, amikor a nap már tenyérnyire emelkedett a hegyek fölé, végre előbújt a ködből, és bevilágította a kihűlt földet. Miközben szerény reggelijüket elfogyasztották, a fejük fölött körözve megjelent a sárkány. Hatalmas szájából lángok lövelltek, orrlyukaiból füst gomolygott, és szikrák pattantak elő. Fogai csontpengékként villogtak a kísérteties megvilágításban. De nem válaszolt semmit, amikor Arren emberi nyelven rákiáltott:
— Nos, megtaláltad őt, Orm Embar?
A sárkány hátravetette a fejét, furcsán ívbe görbítette hosszú testét, borotvaéles karmaival vadul kapálta a levegőt. Azután gyors szárnyalással megindult nyugatnak, röptében vissza-visszanézve rájuk.
Kóbor fölragadta botját, és a földre sújtott vele.
— Nem tud beszélni! — kiáltotta. — Nem tud beszélni. A Teremtés szavait elrabolták tőle, úgy maradt itt, mint egy közönséges vipera, mint egy nyelvetlen féreg. Bölcsessége elnémult. De mégis vezethet bennünket, és mi követhetjük őt. — Vállukra vetve könnyű cókmókjukat megindultak nyugatnak, a hegyeken át, amerre Orm Embar elrepült.
Nyolc mérföldet, vagy többet is megtettek már, csöppet sem lassítva első, szapora lépteiket. Innen mindkét oldalon látszott a tenger. Egy hosszú, lejtős hegygerincen haladtak lefelé, amely végül kiszáradt nádasok és kanyargó vízmosások között vezette őket egy kiugró, csontszínű homokpad irányába. Ez volt minden földek legnyugatibb csücske, maga a világ vége.
Orm Embar lezöttyent a csontsárga homokra, fejét leszegte, mint egy földühített macska, lélegzete tűzcsóvaként tört elő torkából. Valamivel előtte, közte és a tenger laposan megtörő hullámai között állt valami kunyhó vagy szárnyékféle: egy fehér váz, amelyet mintha lecsupaszított uszadékfából építettek volna. De nem lehetett hordalékfa ezen a parton, amely nem nézett semmiféle más földdarab felé. Közelebb érve Arren rájött, hogy a sövényfalakat hatalmas csontokból rakták össze: bálnacsontból, gondolta először, ám amikor megpillantotta a késpengeként kiélesedő, megfakult, fehéres háromszögeket, rádöbbent, hogy sárkánycsontok azok.
Odaérkeztek a baljós helyszínre. A tenger színéről visszaverődő napsugarak be-beszökkentek a csontok közötti réseken. Az ajtó lapját egy termetes embernél magasabb csípőcsont alkotta. Peremén egy emberi koponya feküdt, fekete szemüregeit Magador hegyei felé fordítva.
Megtorpantak az építmény előtt, s amikor fölnéztek a koponyára, egy férfialak lépett elő az alatta föltáruló ajtónyílásból. Ősi formájú, kovácsolt bronzpáncélt viselt. Horpadásai súlyos csatabárd ütéseiről tanúskodtak, kardjának ékkövekkel díszített hüvelye üresen lógott. Arca kemény, magasan ívelt szemöldöke fekete, orra keskeny. Sötét szeme élénk, mégis szomorú. Karján, torkán és oldalán súlyos sebek, már nem véreznek, de halálosak. Egyenesen, mozdulatlanul állva nézett rájuk.
Kóbor egy lépést tett felé. Így, szemtől-szemben állva volt bennük valami hasonlóság.
— Te valál Vandór-Akbé — szólt Kóbor. A másik mereven nézte őt tovább, egyet bólintott, de nem szólt semmit.
— Még te… még néked is engedelmeskedned kell a parancsának. — Hangjából sütött a mélységes fölháborodás. — Ó, uram, te, a legkülönb és legbátrabb közülünk, nyugodjál dicső halálodban! — Ezzel Kóbor két magasba emelt kezét széles, erős lendülettel lökte előre és lefelé, közben megismételve azokat a szavakat, amelyeket a holtak seregéhez intézett. Keze nyomán egy pillanatra széles, fényes csík maradt a levegőben. Mire az eloszlott, a páncélos alak is eltűnt, csak a napsugár táncolt a homokon, ahol az imént állt.
Kóbor botjával a csontkunyhó felé intett, mire az is összeomlott és semmivé foszlott. Semmi sem maradt belőle, csak egyetlen hatalmas borda hegye meredt elő a homokból.
Ezután a sárkányhoz fordult:
— Itt vagyunk hát, Orm Embar? Ez az a hely?
Amaz kinyitotta a száját, és nyögve gigászit sóhajtott.
— Tehát itt, a világ legszélső partján! Nagyon jól van így. — Ezután, fekete tiszafa botját baljába szorítva, Kóbor a hívás mozdulatára tárta a karját, és beszélni kezdett. Bár a Teremtés nyelvét használta, Arren mégis értette végre, hiszen aki ezt a hívást hallja, meg kell értenie, mivel az mindenek fölötti erejű: — Most pedig e helyre hívlak téged, én ellenségem, ide, a szemem elé, testi valódban, és megkötlek azzal a szóval, amely ki nem mondható az idők végezetéig. Jer hát!