Ám, amikor a hívott nevét kellett volna kiejtenie, Kóbor csak annyit mondott: Én ellenségem!
Végtelen csend következett, még a tenger locsogása is elhallgatott. Arren úgy látta, hogy a nap fénye is elhalványul, bár magasan járt a tiszta égen. Homály borította el a partot, mintha kormos üveglapon keresztül nézték volna. Kóbor előtt közvetlenül összesűrűsödött a sötétség, nem nagyon lehetett látni, mi van ott. Talán a semmi volt az, semmi, amin megpihenhetne a fény, maga az alaktalanság.
Abból lépett elő hirtelen egy ember. Ugyanaz, akit már láttak a dűne taraján: fekete hajú, hosszú karú, erős és magas. Hosszú acélrúd vagy -penge volt a kezében, véges-végig varázsjelekkel televésve, ezt szegezte Kóbor felé, amint szembefordult vele. Volt azonban valami különös a tekintetében: mintha elkápráztatta volna a napfény, és nem látna semmit.
— Jövök — mondta — a saját akaratomból és a magam útján. Te nem hívhatsz elő engem, főmágus. Én nem vagyok árnyék. Eleven vagyok! Egyedül én vagyok eleven! Ti is azt hiszitek, hogy éltek, pedig haldokoltok, pusztultok. Tudod-é, mi ez, amit a kezemben tartok? Ez a Szürke mágus botja, azé, aki elnémította Neregert. Az én tudományom mesteréé. Hanem most én vagyok a mester! És eddig már épp eleget játszadoztam veled! — Ezzel hirtelen előrelendítette az acélpengét, egyenesen Kóbor felé, aki úgy állt előtte, mintha sem szólni, sem moccanni nem tudna. Arren egyetlen lépéssel maradt mögötte. Minden erejével előrerontott volna, de még csak meg sem rezzent. Kezét sem volt képes kardjának markolatára kulcsolni, és a kiáltás is a torkában rekedt.
Ekkor Kóbor és Arren feje fölött felrobbant a levegő: titáni, lángot lövellő testét egyetlen halálos csapásba sűrítve előrelendült a sárkány, és teljes erejéből rávetette magát a sötét alakra. Az elvarázsolt acélrúd páncélpikkelyes mellébe hatolt, egészen tövig. Rettentő súlya azonban a földre terítette, összezúzta és porrá égette ellenfelét.
Fölemelkedve a homokból, Orm Embar ívbe görbítette a hátát, szélesen csapkodott szárnyaival, tűzcsóvákat okádott, és vérfagyasztóan üvöltött. Megpróbált fölszállni, de elhagyta repülőtudománya. A hideg, rosszindulatú fém átjárta a szívét. Visszaroskadt, szájából gőzölögve tört elő a fekete, mérges sárkányvér, a tűz kihunyt orrlyukaiban, míg azok lassan hamuszürkévé nem színeződtek. Hatalmas feje lehanyatlott a homokba.
Így pusztult el Orm Embar ugyanott, ahol ősapja, Orm is végét lelte. Ott halt meg, ahol Orm csontjait rejtette a fövény.
Ám ahol a sárkány földre sújtotta ellenségét, valami ocsmányság hevert és reszketett, mint hálójába száradt póktetem. A tüzes lehelet összeégette, a karmos mancsok széthasogatták. Arren megdöbbenve látta, hogy mégis mozog: keservesen odébb vonszolja magát a sárkány holttestétől.
Egy szörnyű arc fordult feléjük. Többé nem volt benne semmi vonzerő, csak nyomorúság és vénség, az aggkort is túlélt torz öregség. Szája fonnyadt volt, szemgödre üresen, már réges-rég üresen meredt a világra. Így pillantotta meg végre Kóbor és Arren ellenségük igazi képét.
Az alak elfordult tőlük. A feketére égett karok kinyúltak: valami sötétséget ölelt át, ugyanazt az alaktalan, mélységes sötétséget, amely megtörte és elhomályosította imént a napfényt. A romboló erő karjai között valami boltív vagy kapu formálódott elmosódón, határozott körvonalak nélkül. Nem volt mögötte sem sápadt fövény, sem fénylő óceán, csak valami hosszú, sötét lejtő, amely végtelenül vezetett lefelé a feketeségbe.
Oda kúszott be az összezúzott alak, s amikor a sötétségbe ért, hirtelen fölegyenesedett, majd sebes mozgással eltűnt a szemük elől.
— Jöjj, Lebannen — szólt Kóbor, jobb kezét a fiú karjára helyezve. Ezzel ők is előreléptek a Kiszáradt föld fekete világába.
TIZENHARMADIK FEJEZET
A kiszáradt föld
A tiszafa varázsbot ezüstös fénnyel világított a varázsló kezében a mélységes sötétség birodalmában. Arren tekintetét magára vonta egy másik, halvány pislákolás. Fényszikra futott végig a kezében fölemelve tartott meztelen kardpengén. Amikor a sárkány öngyilkos támadása és pusztulása megtörte a gúzsba kötő varázslatot, még odakint, Magador partján kivonta fegyverét. És itt, ahol ő sem volt több árnyéknál, de mégis eleven árny volt, még itt is keményen szorította kardjának árnyát.
Sehol másutt nem volt semmi világosság. Olyan volt az egész, mint a kései, borongós alkonyat, november végén: zord, hideg, gyászos levegő, amelyben ugyan lehetett látni, de épp csak derengett. Arren fölismerte a helyet: rémálmainak kopár ingoványát és sivár pusztaságát. Most azonban úgy érezte, hogy sokkal, de sokkal messzebb jár benne, mint álmában valaha. Semmit sem látott bizonyosan a homályban, csak annyit, hogy társával együtt valami hegyoldalban állnak, s előttük alacsony kőfal emelkedik, nem magasabban, mint egy felnőtt ember térde.
Kóbor még mindig szorította Arren karját a jobb kezével. Lassan lépdelt előre, és a fiú mellette haladt. Átléptek az alacsony kőfalon.
A hosszú lejtő szinte örvényként húzta őket lefelé a sötétbe.
Fejük fölött azonban, ahol Arren vastag felhőtakarót sejtett, a bársonyfekete égen csillagok fénylettek.
Fölnézett rájuk, és úgy érezte, hogy mellében kicsiny, hideg gombóccá gyűrődik össze a szíve. Ilyen csillagokat ezelőtt még sohasem látott. Moccanatlanul ragyogtak, még csak nem is hunyorogtak. Ezek a csillagok sohasem keltek fel és nem nyugodtak le, nem bujkáltak felhők között és nem homályosította el fényüket a reggeli nap. Apró, dermedt pontokként világítottak a kiszáradt föld fölött.
Kóbor nekivágott a lejtőnek a létezés hegyének túloldalán, és Arren lépésről lépésre együtt haladt vele. Ott bujkált benne a rettegés, de szívének bátorsága és megfeszített akarata nem hagyta, hogy a félelem eluralkodjon rajta, sőt tudomást sem vett róla. Annyi volt csupán az egész, mintha valami odabent, mélyen a lelkében megfeszülne, mint egy ketrecbe zárt, leláncolt vadállat.
Úgy érezték, hogy már régóta haladnak lefelé a lejtőri, de az is lehet, csupán rövid út van mögöttük. Ebben a világban ugyanis nem múlt az idő, nem fújt a szél, és nem mozdultak helyükről a csillagok. Egyszer csak befutottak egy ottani város utcáira, és Arren láthatta a házakat, amelyek ablakában sohasem világít lámpafény, és meglátta a halottakat, amint merev arccal, üres kézzel ácsorognak egyik-másik ház ajtajában.
A piacterek mind üresek voltak. Sehol semmi forgalom, nyereség vagy veszteség. Semmit sem használtak, és semmit sem készítettek. Kóbor és Arren egyedül mozogtak a szűk utcákon, bár néha meg-megpillantottak egy-két alakot valamelyik útkereszteződésben, messze és a homályban alig kivehetően. Első ilyen találkozásukkor Arren harciasan támadásra emelte kardját, de Kóbor csak megrázta a fejét, és szó nélkül továbbment. Jobban odanézve, Arren meggyőződhetett róla, hogy egy asszony alakja mozog előttük, ügyet sem vetve a közeledőkre.
Mindazok, akiket láttak — nem sokat, bár a halottak sokan vannak, de ez a világ is óriási —, egy helyben álltak, vagy lomhán mozogtak, minden cél nélkül. Egyikükön sem látszottak sebek, mint Vandór-Akbé árnyképén, amelyet halálának színhelyén idéztek föl a napvilágra. Betegség nyomai sem mutatkoztak rajtuk. Épek voltak és „egészségesek”. Mind kigyógyultak fájdalmaikból és… életükből. Nem érződött bennük bosszúvágy, amitől Arren tartott, sem ijedelem, amit szintén elképzelhetőnek vélt volna. Arcuk nyugodt volt, mentes minden vágytól és indulattól, világtalan szemükben nem csillant reménysugár.