Ám ez aligha jelentett számukra valami sokat.
Kóbor a szájából vette ki a szót, mondván:
— Túl messzire jöttünk ahhoz, hogy visszafordulhassunk. — Hangja tisztán szólt, csengését mégsem vette el teljesen a körülöttük ásító tompa űr. Arrent kissé fölháborította ez a hang. Hát nem azért jöttek ide, hogy találkozzanak azzal, akit keresnek?
Ekkor megszólalt egy idegen hang is a sötétben:
— Túl messzire merészkedtetek.
Arren kapásból vágta rá a választ:
— Csak a túl messze van elég messze.
— Elérkeztetek a kiszáradt folyóig — folytatta a hang. — Innen nem mehettek vissza a kőfalhoz. Nem mehettek vissza az életbe.
— Ezen az úton nem — intézte szavait Kóbor a sötétséghez. Arren alig sejtette, hol van, pedig ott állt szorosan mellette, de a hegy, amelynek lábánál megtorpantak eltakarta előlük a gyér csillagfénynek is a felét, a száraz folyó medrében pedig mintha maga a sötétség folyt volna tova. — De majd megismerjük a te utadat!
Szavaira nem jött semmi válasz.
— E helyen egyenlőek az esélyeink. Míg te vak vagy, Kob, mi a sötétség rabjai vagyunk.
Még mindig semmi válasz.
— Nem árthatunk neked e helyen. Nem ölhetünk meg. Mitől félsz tehát?
— Én nem ismerem a félelmet — szólalt meg végre a sötétség hangja. És lassan, halvány kékes fénytől övezve, amilyen néha Kóbor varázsbotjából sugárzott, megjelent az emberalak, valamivel fölöttük, a hatalmas kőgörgetegek között. Magas volt, széles vállú és hosszú kezű, mint az árny, amely a dűnéken, majd később Magador szélső partján jelent meg nekik, csak sokkal öregebb. Haja fehér volt, és sűrű csimbókban tapadt magas homlokához. Így nézett hát ki lelke valójában, a holtak országában, nem égette össze a sárkánytűz, nem volt megcsonkítva, és mégsem volt egész. Szemgödrei üresen tátongtak.
— Én nem tudom, mi a félelem — folytatta. — Ugyan, mitől félhetne egy halott? — És nevetett. Nevetése annyira hamis, olyan hátborzongató volt ott, abban a keskeny kőmederben a hegy lába alatt, hogy a lélegzet egy pillanatra Arren torkába szorult. De keményen markolta fegyverét, és tovább hallgatta őt.
— Én persze magam sem tudom, mitől félhetne egy halott ember — felelte Kóbor. - A haláltól biztosan nem. Mégis úgy látom, hogy te félsz tőle. Még így is, hogy megtaláltad elkerülésének a módját.
— Így van. Élek, és él a testem is.
— No, nem egészen — mormolta a mágus szárazon. — A varázslat elrejtheti a kort, de Orm Embar nem volt valami kíméletes ezzel a testtel.
— Képes vagyok meggyógyítani. Ismerem az orvoslás minden csínját-bínját és a fiatalság titkát is, nem csupán holmi illúziókat. Hát minek nézel te engem? Tán azért, mert főmágusnak neveznek, én már csak valami falusi vajákos vagyok a szemedben? Én, aki minden varázslók között egyedül tártam föl a halhatatlanság titkát, amire sohasem volt képes senki más?!
— Lehet, hogy mi nem is keressük — felelte Kóbor.
— De igenis kerestétek. Méghozzá valamennyien. Kerestétek, és nem találtátok, ezért agyaltatok ki mindenféle bölcs szamárságokat az egyensúlyról, az élet és a halál egységéről és annak elfogadásáról. De ezek csak üres szavak, hazugságok, amelyekkel a kudarcotokat palástoljátok. E mögé rejtitek saját halálfélelmeteket! Melyik ember ne akarna örökké élni, ha tehetné? Márpedig én, lám, megtehetem. Halhatatlan vagyok! Megtettem azt, amire ti képtelenek voltatok, ezért én vagyok a ti mesteretek és uratok. És ti tudjátok is ezt. Szeretnéd-e tudni, miként csináltam ezt, főmágus?
— Igen, szeretném.
Kob egy lépéssel közelebb jött hozzájuk. Arren fölfigyelt rá, hogy bár nincsen szeme, mégsem vak ember módjára viselkedik. Úgy látszott, pontosan tudja, hol van éppen Kóbor és Arren, mindkettejük mozgására ügyelt, de sohasem fordította Arren felé a fejét. Kellett lennie valami másodlagos varázslátásának, olyannak, amilyen hallással és látással azok az üzenetárnyképek rendelkeznek: valaminek, ami figyelmezteti őt, bár a dolgokat valójában nem látja.
— Páln szigetén éltem — intézte Kóborhoz a szavait —, miután te korlátolt gőgödben azt hitted, hogy sikerült megaláznod és megleckéztetned engem. Ó, igen! Egy leckét azért valóban kaptam tőled, csakhogy nem azt, amelyre te akartál megtanítani. Azt mondtam magamban ugyanis: lám, hát láttam a halált, és elfogadását elutasítom! Hadd járja csak az ostoba természet a maga korlátolt útját, de én férfi vagyok, a természetnél különb és hatalmasabb. Nem követem azt a pályát, nem engedem, hogy énem semmivé váljon. Így döntvén, ismét hozzáláttam a pálni törvény tanulmányozásához, de csak halvány utalásokat, ködös találgatásokat kaptam belőle ahelyett, amit kerestem. Így tehát átalakítottam, újjáalakítottam a törvényt, és elvégeztem a varázslatot… a leghatalmasabbat, amelyet valaha valaki elvégezhetett. A leghatalmasabbat és a legvégsőt!
— És ebbe a varázslásba belehaltál.
— Igen. Meghaltam. Igen, volt bátorságom meghalni, hogy megtalálhassam azt, amire ti, hitvány alakok hiába vadásztatok: a halálból visszavezető utat! Kinyitottam azt a kaput, amely az idők kezdete óta zárva volt. És íme, most szabadon eljöhetek ide, és szabadon visszatérhetek az élők világába. Egyedül az emberek között és egyedül az idők végtelenségében, én lettem egyszerre mindkét világ ura! És a kapu, amelyet kitártam, nem csupán itt létezik, hanem az élők tudatában, létük legrejtettebb bugyraiban is, ahol mind egyenlőek vagyunk a sötétségben. Ezt tudják az élők, és kénytelenek eljönni hozzám. És a holtak is kénytelenek elébem járulni, mivel nem veszítettem el az élet titkának kulcsát. Át kell lépniök azon a kőfalon, amikor megidézem őket. Így kell tennie minden léleknek: királyoknak, varázslóknak és büszke dámáknak. Meg kell járniok az utat oda-vissza az életből a halálba, amikor csak úgy parancsolom. Mindnek elébem kell járulnia: élőnek és holtnak egyaránt, elébem, aki meghaltam, és mégis élek.
— És ugyan hol járulnak eléd, Kob? Hol tartózkodsz te igazán?
— A két világ között.
— De hiszen az sem élet, sem halál. Mondd meg nekem, Kob, mi hát az élet?
— A hatalom!
— És mi a szeretet?
— Hatalom — ismételte meg a vak ember nyomatékosan, magasra fölvonva a vállát.
— És mondd, mi a fény?
— Sötétség.
— Mi a te neved?
— Nincs nevem!
— E világon is mindennek megvan a maga igazi neve.
— Akkor mondd meg a magadét!
— Én a Kóbor nevet kaptam. És te?
A világtalan alak tétovázott egy darabig, majd kinyögte:
— Kob.
— Ez csak a köznapi neved volt, nem az igazi. Mi hát a valódi neved? Hol van a te igazságod? Otthagytad talán Páln szigetén, ahol meghaltál? Sok mindent elfeledtél már, lám, te, két világ ura! Elfelejtetted a fényt, a szeretetet s végül a saját nevedet is.
— Kezemben van hát a neved s ennélfogva a hatalom fölötted, Kóbor főmágus… — Kóbor, aki főmágus volt, amikor még élt.
— A nevemnek semmi hasznát sem veheted — felelte Kóbor. — Egyáltalán nincs rajtam hatalmad! Én élő ember vagyok. Testem ott hever Magador partján a napfényben, e forgandó világ felszínén. Amikor az a test majd meghal, ide kerülök én is. De csak mint név. Csupán a nevem jön ide, az árnyékom. Hát nem érted? Hát sohasem értetted? Te, aki oly sok halott árnyát idézted magad elé, aki magadhoz parancsoltad az elhunytak lelkeit, még Vandór-Akbéét, közülünk a legbölcsebbikét is! Nem fogtad föl, hogy ő, még ő is csak egy árnyék, puszta név? Az ő halála nem tette kisebbé az életét. Nem tette kisebbé saját magát sem! Ő máig ott van… ott, és nem itt! Itt nincs semmi, csak árnyak és por. Ő ott van a földön, és vele a napsütés, a fák lombja, a sas szárnyalása. Ő él. És tovább él minden cselekedete. Tettei újjászülettek, és sohasem felejtődnek el, annak a világnak sohasem lesz vége. Örökké megmarad. Kivéve téged. Neked már nem lesz igazi halálod. Te elveszítetted az életet, el a halálodat, csupán azért, hogy nyomorult énedet megmenthesd. Tenmagadat! A te halhatatlan énedet! De hát mi az? Ki vagy TE?