— Én… én vagyok. Az én testem nem porlad el, nem hal meg…
— Egy eleven test szenved a fájdalomtól, Kob. Egy eleven test egyszer megöregszik… és meghal. A halál az az ár, amit életünkért fizetünk, és minden életért.
— De én nem fizetem meg! Igaz, meghalhatok, de a következő pillanatban máris élhetek tovább. Engem nem ölhet meg senki. Halhatatlan vagyok! Egyes-egyedül én maradok ÉN, örökkön örökké!
— Mondd hát akkor, ki vagy?
— Én vagyok a halhatatlan.
— Mondd a neved!
— Én vagyok a király!
— És mi az én nevem? Még egy perce sincs, hogy elárultam neked. Mondd ki a nevemet!
— Te nem vagy valódi. Neked nincs neved. Csak én létezem!
— Igen létezel, de névtelenül és alaktalanul. Nem láthatod a napvilágot, és nem látod a sötétséget sem. Elárultad a zöld mezőket, a napot és a csillagokat, hogy megmentsd magadat. De nincs igazi éned. Mindaz, amit eladtál, az te magad voltál. Mindent odavetettél hát… semmiért. Ezért parancsolnád magadhoz az egész világot, mindazt a fényt és életet, amit elveszítettél, hogy kitöltsd vele a benned lévő űrt. De a semmit nem lehet megtölteni. Sem a föld valamennyi éneke, sem az ég minden csillaga nem töltheti ki a te ürességedet.
Kóbor hangja ércesen csengett, ott, a sötét hegyek alatti hideg völgyben, és a világtalan alak visszatántorodott előle. Fölemelte az arcát. Megcsillant rajta a halvány csillagfény. Úgy látszott, mintha sírna, de nem csordultak ki a könnyei, mivelhogy szemei sem voltak. Kinyitotta és becsukta a száját, mely sötétséggel volt teli. Nem törtek elő belőle szavak, csak valami keserves nyögés. Végül kipréselt egy alig kivehető szót eltorzult ajkai közül, mely így hangzott: élet!
— Én visszaadnám az életedet, Kob, ha tudnám. De nem tehetem. Hiszen halott vagy. De megadhatom néked a halált.
— Nem! — sikoltott föl a világtalan ember élesen, majd ismét: — Nem, nem! — És zokogva a földre rogyott, miközben arca épp oly száraz maradt, mint a sziklás folyamágy, amelyben víz helyett csupán az éjszaka sötétje hömpölygött tova. — Nem teheted. Senki sem szabadíthat meg engem, soha. Megnyitottam a kaput a világok között, és képtelen vagyok rá, hogy visszazárjam. Senki sem csukhatja be megint. Húz, egyre csak húz maga felé. Vissza kell térnem hozzá. Ki kell lépnem rajta, majd visszatérnem ide, a porba, a hidegbe és a csöndbe. Csak szív, csak szív maga felé. Nem távozhatom tőle. Nem zárhatom be. Végül majd elszippantja a világ világát. Minden folyó olyan lesz, mint ez a száraz meder. Nem létezik olyan erő, mely becsukhatná az ajtót, amit én kinyitottam!
Szavaiból és hangjából a reménytelenség, a diadal és a rettegés szörnyű elegye szólt.
— Hol van? — Ennyi volt Kóbor minden válasza.
— Arrafelé. Nem messze. Eljuthattok oda. De ott már nem tehettek semmit. Nem csukhatjátok be. Ha minden erőtöket egyedül erre fordítanátok, az sem lenne elég. Arra semmi sem elég.
— Meglehet — felelte Kóbor. — Ám te a kilátástalanságot választottad, ne feledd, hogy mi még nem. Vezess oda bennünket!
A világtalan ember fölszegte a fejét. Vonásain láthatóan küzdött egymással a félelem és a gyűlölet. A gyűlölet győzedelmeskedett:
— Nem teszem! — kiáltotta.
E pillanatban Arren előrelépett, és így szólt:
— De, megteszed!
A vak férfialak nem moccant. A holtak világának hideg csöndje és feketesége ölelte körül őket és nyelte el szavaikat.
— És te ki vagy?
— A nevem Lebannen.
Megszólalt Kóbor:
— Te, aki királynak nevezed magadat, nem tudod, kivel állsz szemben?
Kob erre is néma csöndbe burkolózott. Végül, némelyest lihegve megszólalt:
— De hiszen ti halottak vagytok… ő is halott. Nem mehettek vissza! Innen nincs kiút. Fogságban vagytok itt. — Amint ezt kimondta, kialudt körötte a fény, csak annyit hallhattak, hogy hirtelen megfordul, és elsiet tőlük a még sötétebb sötétségbe.
— Adj nekem fényt, uram! — kiáltott föl Arren, mire Kóbor feje fölé emelte varázsbotját, fényével széthasítva ezt az ősi sötétséget, amelynek sziklákkal és árnyakkal zsúfolt ösvényén a világtalan ember magas, görnyedt alakja bukdácsolva, kapkodva kapaszkodott fölfelé, különös, mégsem vakon tapogatózó léptekkel. Nyomában csörtetett Arren, kezében a kard, azután pedig Kóbor.
Arren hamarosan elveszítette szeme elől útitársát, a világosság csaknem teljesen kihunyt, útjukat gyakran törték meg a sziklák és a folyómeder kanyarulatai, ám Kob lépéseinek hangja, előttük járó jelenvalósága elegendő vezérfonal volt a számukra. Arren közelebb húzódott hozzá, amint az út összeszűkült. Most éppen egy sziklakiszögellésekkel szaggatott, meredek kürtőn haladtak fölfelé. A „forrása” felé közeledő száraz folyó egyre inkább összeszűkült egymásra boruló partjai között. Kődarabok csörömpöltek a lábuk és kezük alatt, mivel csak négykézláb lehetett fölfelé kapaszkodniuk. Arren megérezte, hogy a partfalak végképp összeszűkülnek, ezért végső erőfeszítéssel Kobra vetette magát, megragadta a karját, hogy megállásra kényszerítse őt. Egy sziklamedence volt előttük, öt- vagy hatlábnyi széles, amelyben víz locsoghatott egykor, ha egyáltalán volt itt víz valaha. Fölöttük csupán sziklaernyő és salakkupac. Ebben a sziklában tátongott egy fekete lyuk: a száraz folyó forrása.
Kob meg sem kísérelte, hogy elmeneküljön előlük. Nyugodtan állt mellettük, mialatt a közeledő Kóbor fénye megvilágította üres szemű arcát. Ekkor Arren felé fordult.
— Ez az a hely — mondta torz mosollyal az ajkán. — Ez az a hely, amelyet kerestek. Látjátok? Itt nyerhetitek vissza az életeteket. Egyetlen dolgotok, hogy kövessetek engem. Akkor örökkévaló lesz az életetek. Királyok leszünk, ti meg én.
Arren rápillantott erre a kiapadt forrásra, erre a porral teli szájra, ahol a világra visszalábaló holt lélek új életet és új halált nyerhet a sötétség fátyla alatt. Gyűlöletes volt számára a látvány. Halálos kór ellen küszködve rekedt hangon fölkiáltott:
— Ó, csukjátok be hát!
— Mindjárt bezárul — hallotta meg Kóbor hangját közvetlenül maga mellett. Odanézve látta, hogy karján és arcán vakító fény villan föl, mintha ő maga földre hullott csillag lenne ebben a végtelen éjszakában. A száraz forrás, a kapu ásítva állt előtte. Széles volt, és üresen tátongott, de senki sem mondhatta volna meg, hogy van-e, s miféle mélység van mögötte. Nem volt ott semmi, amin fény megcsillanhatna, amit szem megláthatna. Puszta űr volt az egész. Mögötte nem volt sem sötétség, sem fény, sem halál. Maga a semmi volt. Egy út volt, amely nem vezet sehová.
Kóbor fölemelte a kezét, és beszélni kezdett.
Arren még mindig Kob karját markolta. A világtalan ember szabad kezét a sziklafalhoz támasztotta. Mindketten mozdulatlanná dermedtek, amint megragadta őket a varázsige ereje.
Egész életének minden tudását, háborgó szívének minden erejét belevetve, Kóbor kísérletet tett rá, hogy bezárja a kaput és újraegyesítse a megbomlott világot. És ekkor, kiáltásának, széttárt karjai parancsának engedelmeskedve, a sziklafalak egymás felé indultak, fájdalmasan vágyván az egyesülést, a találkozást. De ezzel egy időben a fény egyre halványult és halványult, eloszlott a kezéről és az arcáról, eltűnt még tiszafa varázsbotjának végéről is, hogy csak egy halvány vibrálás maradjon utána. E kísérteties fényben Arren látta, amint a kapu csaknem összecsukódik.