A világtalan férfi is érezte, hogy keze alatt megmozdulnak és egymás felé siklanak a sziklák. De ugyanakkor azt is érezte, hogy a varázserő és a tudomány lassan elerőtlenedik, fölhasználja magamagát… lassan vége… s akkor fölordított:
— Nem! — És kiszakította magát Arren szorításából, előrelendült, és szörnyű, vak erejével Kóborra vetette magát. Súlyával maga alá terítve a varázsló testét, iszonyatos erővel megszorította a torkát, hogy megfojtsa.
Arren magasba emelte Szeriád kardját, és a villogó pengével egyenesen lesújtott a hajcsimbókok alól föltárulkozó csupasz nyakra.
Az élő szellemnek súlya van a holtak világában is, de még a kardja árnyának is éle van. Ez a penge rettentő sebet vágott, átszakítva Kob nyakcsigolyáját. Fekete vérsugár tört fel, a kardpenge fényétől megvilágítva.
Ám hiábavaló dolog megölni egy halott embert, pedig Kob igazán halott volt, mar hosszú-hosszú évek óta. Ez a seb is nyomban bezárult, mohón nyelve saját kiömlő vérét. A világtalan férfi hatalmas magasságba emelkedett, hosszú karjait kinyújtva Arren felé. Arcáról sütött a düh és a gyűlölet. Mintha ebben a pillanatban ismerte volna föl, ki is az ő igazi vetélytársa és ellensége.
Annyira rettenetes volt e halálos csapás utáni föltámadás, ez a képtelenség a meghalásra, ami szörnyűbb volt minden lehetséges halálnál, hogy a bosszú gyűlöletes dühe árasztotta el Arrent, valami tébolyult harag, amitől ismét magasba emelte kardját, és megint lesújtott vele, minden erejével, iszonyatos csapással. Kob aláhanyatlott, koponyája szétnyílt, arcát elöntötte a vér, de Arren máris újból ott volt fölötte, hogy lesújtson megint, még mielőtt a seb bezárulhatna, hogy újra és újra üssön, míg csak meg nem öli őt…
Mellette Kóbor, nehézkesen térdre kecmeregve egyetlen szót szólt.
Hangjára Arren villámsújtottan megállt, mintha egy kéz ragadta volna meg kardot lendítő karját. A keservesen talpra emelkedő világtalan alak szintén mozdulatlanságba dermedt. Eddigre Kóbor is talpra állt. Megtántorodott gyönge lábán. Amikor végre egyenesen megállt, odafordult a sziklafalhoz.
— Összezárultál hát mégis — kiáltotta tiszta hangon, és varázsbotjával tűzvonalakat rajzolt a sziklakapura: Agnen jelét, a vég rúnáját, amelyet a koporsófödelekre festenek rendszerint. És ettől a pillanattól többé nem volt rés vagy üres tér az összecsapódó sziklatömbök között. A kapu bezárult.
A Kiszáradt föld talaja megrendült a lábuk alatt, és az egyhangú, üres égbolton végigrobajlott valami mennydörgés, és a távolban lassan elenyészett.
— A szó erejével, mely nem hangozhat el az idők bevégeztéig, e szóval hívtalak ide. A szó erejével, amely a teremtés kezdetén elhangzott, most elbocsátalak. Menj szabadon! — Ezzel a térdén kuporgó, világtalan alak fölé hajolva, Kóbor súgott valamit csatakos haja alá rejtett fülébe.
Kob fölemelkedett. Lassan körülpillantott, immáron látó szemmel. Arrenre, majd Kóborra nézett. Nem szólt semmit, csak sötét tekintetét meresztette rájuk. Nem látszott rajta sem harag, sem gyűlölet, sem szomorúság. Megfordult csöndesen. Nekiindult a száraz folyó medrének, és hamarosan eltűnt a szemük elől.
Nem játszott több fény Kóbor varázsbotján és arcán sem. Csak állt ott némán a sötétben. Amikor Arren mellé lépett, megragadta az ifjú karját, hogy talpra segítse őt. Egy kurta pillanatra rövid zokogás rázta meg.
— Megtörtént tehát — mondta. — Elmúlt hát felőlünk!
— Megtörtént, én jó uram. Menjünk hát immár!
— Így legyen. Ideje hazamennünk.
Kóbor teljesen zavarodottnak és kimerültnek látszott. Arren nyomában bandukolt, felfelé a folyóágyban, lassan botladozva, nehézkesen a sziklák és kőfalak között. Arren együtt csetlett-botlott vele. Amikor a száraz folyó partjai ellaposodtak, és a lejtő is enyhébb lett, a fiú visszanézett a megtett útra, a végtelen, alaktalan lejtőre, amely fölfelé vezetett a sötétbe. Elborzadván a látványtól, visszafordult.
Kóbor meg sem szólalt közben. Mihelyt megálltak, lerogyott valami útszéli lávabombára, elcsigázottan, leszegett fejjel.
Arren tudta, hogy közel járnak az úthoz, amelyen idejöttek. Az a fontos csak, hogy továbbmenjenek! Végig kell menniük kiszabott útjukon. „Még a legmesszebb sincs elég messze” — jutott eszébe. Föltekintett a szörnyű, fekete, hideg és a mozdulatlan csillagokat beárnyékoló néma csúcsokra. És megszólalt benne akaratának csúfolkodó, gúnyos hangja: Talán félúton megállnál, Lebannen? — kérdezte tettetett közönnyel.
Kóborhoz hajolt, és igen lágyan ezt mondta neki:
— Tovább kell mennünk, uram!
Kóbor semmit sem szólt, de talpra állt.
— A hegyek mellett kellene mennünk, azt hiszem.
— Ez már a te utad, fiam — felelte Kóbor rekedten. — Segíts hát!
Így vágtak hát neki a porral és hamuval borított lejtőnek, föl a hegyekbe. Arren támogatta útitársát, amennyire saját ereje engedte. Oldalról, a lyukakból és üregekből a pokol sötétsége áradt, ezért úgy kellett maga előtt kitapogatnia az utat. Nem csoda, hogy Kóbort nehezen támogatta mind e közben. Nem volt könnyű a terep sem. Csetlés-botlás volt az előrehaladás. Amikor pedig az út meredekebb lett, és mászniok, kapaszkodniuk kellett, még keservesebbé vált az egész. A durva sziklák úgy marták a tenyerüket, akár az izzó vas. Mégis hideg volt minden, és egyre hidegebbé vált, ahogyan fölfelé haladtak. Volt valami gyötrelmes e föld érintésében. Úgy izzott, mint az eleven parázs. Mintha a hegyek mélyéből előtörő tűz táplálná. A levegő mégis dermesztően hideg maradt, és reménytelen sötétség mindenütt. Sehol semmi nesz. Sehol egy fuvallat. Az éles kövek letöredeztek, amint megmarkolták őket, és recsegve porladtak szét a talpuk alatt. A szakadékok és repedések feketén, a semmibe veszve tárultak föl előttük. Hátuk mögött növekvő mélység. Előttük, odafönt csúcsok és szirtek takarták el a csillagokat. A roppant fekete hegyeken semmi sem mozdult e két halandón kívül.
Kóbor gyakran megbotlott, lépései összekuszálódtak a kimerültségtől. Egyre nehezebben és nehezebben lélegzett, s amikor keze a sziklákhoz ütődött, felnyögött fájdalmában. Fájó kiáltásai késként hasítottak Arren szívébe. Tartani próbálta urát, hogy el ne essen. Az ösvény gyakran keskenynek bizonyult ahhoz, hogy egymás mellett haladhassanak. Arrennek előre kellett mennie, hogy kitapogathassa a következő lépések helyét. És eljött a pillanat, amikor egy égbe törő lejtő tetején Kóbor lerogyott, és nem volt képes többé talpra állni.
— Uram! — kiáltotta Arren mellétérdelve, majd kinyögte a nevét: — Kóbor!
A másik nem moccant, és nem válaszolt.
Arren ekkor karjára emelte őt, és fölcipelte a meredek lejtőn. Odafönt sík terep bontakozott ki előtte, csupán néhány lépésnyire. Arren letette terhét, és melléomlott, kimerülten, fájdalmasan és reményvesztetten. Itt volt a legmagasabb pontja a két fekete csúcs között vezető hágónak. A cél, ahová törekedtek. Ez volt a vég hágója, és talán maga a vég. Semmilyen út nem vezetett innen tovább. A lapály vége egy szakadék széle volt. Rajta túl csak az örökkévaló sötétség, amelyben apró, mozdulatlan csillagok fénylettek csupán az éj sötét kárpitján.