Meg azt is gondolta: Emlékszem Széltolóra, nem ő volt az a nyiszlett fiú, az örökös osztályutolsó, amikor még az iskolapadban ültünk? Aki minden ízében antimágikus volt? Kerüljön csak elibém, s meglátjuk, ki kaparintja meg a nyolc…
Az asztrológus egy fojtott „hínnyé”-t mormolt. Ármánd sarkon pördült.
— Nos?
— Rendkívüli horoszkóp — mondta a csillagjós lélegzetvisszafojtva. — Noha egy csöppet fura.
— Milyen szempontból fura?
— Széltoló a Halvány Csillagok Csöppnyi Unalmas Halmaza csillagzat alatt született, ami, mint ön is tudja, a Repdeső Jávorszarvas és a Csupagubanc Zsineg csillagképek között található. Azt rebesgetik, hogy még az ősidők bölcsei se tudtak soha semmi érdekeset mondani erről a csillagképről, ami…
— Igen, igen, folytasd! — hörrent Ármánd ingerlékenyen.
— A hagyományok szerint ebben a jelben születnek a sakktáblakészítők, a hagymaárusok, a kevéssé jelentős vallásos plasztikikonok gyártói valamint az ónra allergiás egyének. Egyáltalán nem varázslónak való csillagjel. Amikor Széltoló világra jött, a Mennyek Ormának árnyéka…
— Nem óhajtom hallani az összes mechanikus részletet — morogta Ármánd. — Csak a horoszkópját mondd!
Az asztrológus, aki eddig kifejezetten élvezte a dolgot, mélyet sóhajtott, és elvégzett néhány további számítást.
— Nos, jól van — mondta. — A következőképpen hangzik: „A mai nap kiválóan alkalmas új barátok szerzésére. Egy jótettnek előreláthatatlan következményei lehetnek. Ne bosszants fel egyetlen druidát se! Hamarosan különleges utazásban lesz részed. Szerencsehozó ételed az apróuborka. Azok az emberek, akik kést szegeznek a torkodnak, valószínűleg rosszat akarnak neked. U.I. a druidákat nagyon is komolyan gondoljuk!”.
— Druidák? — merengett Ármánd. — Nocsak, nocsak…
— Jól vagy? — kérdezte Kétvirág.
Széltoló kinyitotta a szemét, sietve felült, és megragadta Kétvirág ingét.
— El akarok menni innen! — mondta sürgetően. — Most azonnal!
— De hamarosan kezdődik egy szertartás! Ősi hagyományok szerint!
— Nem érdekel, milyen ősi! Tisztes macskakövet akarok érezni a talpam alatt, be akarom szívni a jó öreg pöcegödrök ismerős szagát, oda akarok menni, ahol hemzsegnek az emberek, a tüzek, a tetők, a falak, és egyéb ilyen barátságos dolgok! Haza akarok menni!
Kétségbeesett vágyódást értett Ankh-Morpork füstös, gőzölgő utcái után, amik mindig tavasszal hozták legjobb formájuk, amikor a mézgás fényesség az Ankh-folyó zavaros vizén sajátosan irizált, és az ereszek felől csupa madárdal zengett — vagy legalábbis a madarak ritmusos köhögése.
Könnycsepp gördült szeméből, ahogy visszaemlékezett a megmagyarázhatatlan fényjátékra a Kisistenek Templomán, ezen az ismert és jellegzetes helyi tájékozódási ponton, összeszorult a torka, ahogy felidézte a sülthalas bódét a Szemétdomb utca és a Dörzsölt Feltalálók Útjának kereszteződésében. Az ott árusított uborkákra gondolt, nagy, zöld, üvegük alján megbúvó izékre, amik vízbefulladt bálnákra hasonlítottak. Az uborkák a távolból szólították Széltolót, megcsillantva előtte a lehetőséget, hogy be fogják őt mutatni a szomszédos üvegben pácolódó savanyú tojásnak.
A kényelmes szénapadlásokra gondolt a béristállókban, az ottani meleg rácsozatokra, ahol oly sok éjszakát eltöltött. Ostoba módon néha elégedetlenkedett és pofákat vágott arra az életre. Hihetetlennek tűnt, de annak idején unalmasnak találta.
Mostanra elege lett. Hazamegy, és kész. Ecetes uborka, hallom hívó szavad…
Félrelökte Kétvirágot, méltóságteljesen maga köré tekerte rongyos köntösét, arcát a láthatár azon pontja felé fordította, amely irányban hite szerint szülővárosa elterült, és mélységes eltökéltséggel valamint figyelemre méltó szórakozottsággal egyenesen lelépett a harminc láb magas sziklatömb tetejéről.
Körülbelül tíz perccel később, amikorra az aggódó és eléggé töredelmes hangulatba került Kétvirág kiásta egy nagy hótorlaszból a kövek lábánál, arckifejezése mit sem változott.
Kétvirág kémlelőn nézte.
— Jól vagy? — kérdezte. — Hány ujjamat tartom fel?
— Haza akarok menni!
— Oké.
— Ne, meg se próbálj lebeszélni, elegem van, szívesen mondanám, hogy jó mulatság volt, de nem tehetem, és… micsoda?
— Azt mondtam, tőlem oké — erősítette meg Kétvirág. — Szeretném újra látni Ankh-Morporkot. Úgy számítom, mostanra már elég sokat újjáépíthettek belőle.
Meg kell jegyezzük, hogy amikor utoljára látták, a város épp vadul leégőben volt, amely tény sokat köszönhetett annak, hogy Kétvirág megismertette az érdeklődő, ám tudatlan tömegeket a tűzbiztosítás fogalmával. Mindazonáltal a pusztító tűzvészek a morporki élet mindennapos eseményei közé tartoztak, s a várost mindig dalolva s aprólékos gonddal építették újjá a hagyományos, helyi szokásoknak megfelelően — taplószáraz fából és, a vízhatlanság végett, kátránnyal bőkezűen megkent zsúpból.
— Ó! — mondta Széltoló egy kissé lelohadva. — Ó, akkor jó. Akkor minden rendben. Pompás. Akkor akár indulhatnánk is.
Felkászálódott, s leseperte magáról a havat.
— Hanem azt hiszem, várnunk kéne reggelig — jegyezte meg Kétvirág.
— Miért?
— Nos, mivel farkasordító hideg van, nem tudjuk pontosan, hol vagyunk, a Poggyász elveszett, sötétedik… soroljam?
Széltoló megtorpant. Elméje sötét szakadékaiban ősöreg papír zizzenését vélte hallani. Az a szörnyű gyanúja támadt, hogy álmai mostantól ismétlődőek lesznek, és jobb dolga is akadt, mintsem egy csomó vénséges varázsige előadásait hallgatni, akik még abban se tudtak megállapodni, hogyan is keletkezett a Világegyetem…
Egy vékonyka hang a hátsóagyából feltette a kérdést: Miféle jobb dolgod?
— Ó, fogd már be a szád! — fakadt ki.
— Csak azt mondtam, hogy dermesztő hideg van és… — kezdte újra Kétvirág.
— Nem te. Én.
— Mi???
— Fogd már be a szád! — mondta Széltoló csüggedten. — Feltételezem, hogy semmi ehető nem található errefelé, mi?
A hatalmas sziklák feketéllettek, és fenyegetően meredtek a magasba a naplemente haldokló zöld fényében. A druidák a belső körben tolongtak, a jó egynéhány máglya adta kivilágításban sürögtek-forogtak ahogy a kőkomputer szükséges perifériáit hozták üzemkész állapotba: fagyönggyel koszorúzott póznákra felszúrt korkoponyákat, kígyóhímzéses lobogókat, és így tovább. A tűz fénykörén kívül gyülekezett egy nagy csapat fennsíklakó: a druidisztikus fesztiválok mindig is népszerűek voltak, különösen olyankor, amikor valami balul sült el.
Őket bámulta merően Széltoló.
— Mi folyik ott?
— Nos hát — lelkesedett fel Kétvirág egy csapásra — ami azt illeti, ez a szertartás több évezredre nyúlik vissza, és célja a hold újjászületésének megünnepelése. Vagy esetleg a napé? Nem, nem, mégiscsak azt hiszem, hogy a holdé. Kétségtelenül egy nagyon emelkedett, csöndes méltósággal felruházott, és gyönyörűséges ceremónia.
Széltoló megborzongott. Mindig aggodalommal töltötte el, amikor Kétvirág lelkesedni kezdett. Egyelőre még szerencsére nem használta a „festői” és „idilli” szavakat; ezeket Széltoló eleddig nem tudta kielégítően lefordítani, de a legjobb megközelítésnek a „baj” tűnt.