— Mi volt ez? — kérdezte Kétvirág.
Betán hátranézett, és felsikoltott.
A csillag felkelt. Ahogy a Korong saját napja eliszkolt a biztonságba a láthatár alá, a csillag óriási püffedt gömbje lassan felkúszott az égre, mígnem teljes egészében több fokkal a világ pereme fölé ért.
Behúzták Széltolót egy kapualj relatív biztonságába. A tömeg észre sem vette őket, csak rohant tovább riadtan, mint a lemmingek.
— A csillagon foltok vannak — jelentette ki Kétvirág.
— Nem — rázta fejét Széltoló. — Azok… izék. Izék, amik a csillag körül keringenek. Mint a nap a Korong körül. De ezek nagyon közel vannak, mert… mert… — elhallgatott. — Majdnem tudom!
— Mit?
— Meg kell szabaduljak ettől az Igétől!
— Merre van az Egyetem? — kérdezte Betán.
— Erre! — mutatta Széltoló.
— Népszerű hely lehet. Arra tart mindenki.
— Valahogy — jegyezte meg Széltoló — nem hinném, hogy az esti tagozatra akarnának beiratkozni.
Valójában a Láthatatlan Egyetem ostrom alatt állt, vagyis legalábbis azon részei, amiket kidugott a szokványos, mindennapi dimenziókba, ostrom alatt álltak. Kapuin kívül a tömegek, általában véve, két követelés valamelyikét hangoztatták. Azt követelték, hogy vagy a) a varázslók azonnal hagyják abba a piszmogást, és tüntessék el a csillagot, vagy, és ez volt, amit a csillagosok preferáltak, b) hagyjanak fel a mágiával, és kövessenek el szabályszerűen testületi öngyilkosságot, méghozzá késedelem nélkül, imigyen megtisztítva a Korongot a varázslat átkától és egyben elűzve a borzalmas fenyegetést az égről.
A varázslóknak a fal másik oldalán, fogalmuk se volt róla, hogyan cselekedjék meg a)-t, és eszük ágában se volt elkövetni b)-t, és sokan közülük határozottan c) mellett voksoltak, ami nagyjából abból állt, hogy lépjenek meg titkos oldalajtókon, és pucoljanak el olyan messzire, amennyire csak lehet, ha nem még gyorsabban.
Ami megbízható varázserő még maradt az Egyetemen, azt arra használták, hogy a hatalmas kapukat biztonságosan zárva tartsa. A varázslók e percekben kellett rájöjjenek, hogy noha nagyon remek és imponáló dolog varázslattal táruló-záruló kapukkal felvágni, fel kellett volna merüljön az építőkben, hogy vészhelyzet esetére esetleg üdvös lett volna valami kiegészítő eszközzel is felszerelni őket, teszem azt, például egy pár közönséges, kevésbé lenyűgöző, ám benyomásokra érzéketlen, szilárd vasretesszel.
A kapuk előtti téren a népek több nagy máglyát gyújtottak, legalább annyira a hatás kedvéért, mint bármi másért, mivelhogy a csillagokozta hőség már amúgyis perzselt.
— De még mindig lehet látni a csillagokat — mondta Kétvirág. — Úgy értem, a többi csillagot. A kicsiket. Fekete égbolton.
Széltoló ügyet sem vetett rá. A kapukat bámulta. Amiket egy csoportnyi csillagos meg egyéb polgár próbált betörni.
— Reménytelen — jelentette ki Betán. — Sose jutunk be. Hová mész?
— Sétálni — vetette oda Széltoló. Határozottan elindult egy mellékutcán.
Erre csak egy-két szabadúszó felkelő akadt, főleg a boltok szétrombolásában elmerülve. Széltoló észre sem vette őket, csak haladt a fal mentén, mígnem az párhuzamossá vált egy sötét sikátorral, amely azzal a szokásos, sajnálatos szaggal bírt, amely minden sikátor sajátja, mindenütt.
Ott aztán kezdte alaposabban megnézegetni a kőmívesmunkát. Nagyon közelről. A fal itt húsz láb magas volt, s kegyetlen fémtüskék koronázták.
— Szükségem van egy késre — közölte.
— Keresztül fogod vágni magad? — kérdezte Betán.
— Csak kerítsetek nekem egy kést — mondta Széltoló a köveket kopogtatva.
Kétvirág és Betán összenéztek, és vállat vontak. Néhány perccel később egy egész komoly késválasztékkal tértek vissza, sőt Kétvirágnak sikerült még egy kardot is szereznie.
— Kiszolgáltuk magunkat — jelentette Betán.
— De hagytunk értük pénzt — protestált Kétvirág. — Úgy értem, hagytunk volna pénzt, ha lett volna nálunk…
— Így hát ragaszkodott ahhoz, hogy írjunk egy kötelezvényt — fejezte be Betán lemondóan.
Kétvirág teljes magasságában, amiért mellesleg nem volt érdemes erőlködni, kihúzta magát.
— Nem látom okát… — kezdte feszesen.
— Persze, persze — vágott közbe Betán, miközben rosszkedvűen lecsüccsent. — Tudom, hogy nem. Széltoló, az összes boltot feltörték, és egy csomó ember szolgálta ki magát némi zeneszerszámmal az utca másik oldalán, el tudod ezt képzelni?
— Aha — felelte Széltoló, felmarva egy kést és elgondolkozva vizsgálgatva pengéjét. — Biztos kobzosok.
Belevágta a pengét a falba, elcsavarta, és visszalépett, amikor egy nehéz kő kizuhant. Felnézett, hangtalanul számolt, majd újabb követ emelt ki helyéről.
— Hogy csináltad? — firtatta Kétvirág.
— Csak tarts bakot, jó? — mondta Széltoló. Egy pillanattal később lábát az általa teremtett üregbe ékelve további lépcsőfokokat állított elő immár a fal félmagasságában.
— Ilyen ez már évszázadok óta — lebbent le a hangja. — A kövek egynémelyike körül nincs habarcs. Titkos bejárat, érted? Vigyázzatok ott alul.
Még egy kő csattant a macskaköveken.
— Réges-régen készítették az akkori diákok — mesélte Széltoló. — Az ilyen kijárat kapóra jön lámpaoltás után.
— Á! — mondta értőn Kétvirág. — Értem. Át a falon, és uzsgyi, nyomás a fényesen kivilágított kocsmákba inni meg énekelni meg verseket szavalni, mi?
— Majdnem teljesen igaz, kivéve az éneklést meg a költészetet — válaszolta Széltoló. — Néhány tüskének ki kéne járnia… — Valami megcsendült.
— Ezen az oldalon nem lehet olyan nagyot esni — hallatszott a hangja pár másodperc múlva. — Na, gyertek. Már ha jöttök, persze.
Így tehát Széltoló, Kétvirág és Betán bejutottak a Láthatatlan Egyetemre.
Másutt az egyetem területén…
A nyolc varázsló bedugta a nyolc kulcsot, és számos egymásra vetett, aggodalmas pillantás után, elfordították őket. A zár kinyílt, egy kis, alig hallható kattanással.
Az Oktávó magszabadult bilincseitől. Halavány oktarin fény játszott borítóján.
Ármánd érte nyúlt, megfogta, és a többiek közül egy sem protestált. A karja bizsergett.
Az ajtó felé fordult.
— S most, fivéreim, menjünk a Nagycsarnokba — javasolta. — Ha előre mehetnék…
És még mindig nem tiltakozott senki.
Elért az ajtóhoz, hóna alatt a könyvvel. Forrónak és csiklandónak érezte.
Minden lépésnél egy kiáltásra, egy ellenvetésre számított, de nem jött egy se. Teljes akaraterejét latba kellett vesse, hogy ne nevesse el magát. Simábban ment, mint képzelte.
A többiek még csak félúton jártak a klausztrofóbiát keltő sötétzárkában, amikor ő már túl volt az ajtón, és lehet, hogy észrevettek valamit abból, ahogy a vállát kifeszítette, de már túl késő volt, mert átlépett a küszöbön, megragadta a kilincset, becsapta az ajtót, elfordította a kulcsot, és elkacagta a kacajt.
Könnyed léptekkel sétált vissza a folyósón, mit sem törődve a varázslók felbőszült ordításával, akik mostanra felfedezték, mennyire lehetetlen bármit is kezdeni varázsigékkel egy olyan helyiségben, amit direkt mágia át nem eresztőre építettek.
Az Oktávó vergődött, de Ármánd szorosan tartotta. Már rohant, elméjét elzárva a hóna alatti rémületes érzetektől, ahogy a könyv alakot változtatott, szőrös, szúrós és csontvázszerű formákat öltött. A keze érzéketlenné vált. Az elmosódó ciripelés, amit már korábban is hallott, határozottan felhangosodott, s egyéb hangok is kihallatszottak mögülük — kacsintgató hangok, hívogató hangok, hangok, amiket elképzelhetetlen borzalmak adtak ki, és Ármánd úgy találta, túlontúl könnyen el tudja képzelni a hangadókat. Ahogy átnyargalt a Nagycsarnokon, fel a Főlépcsőn, az árnyékok mozgásba lendültek, csatasorba rendeződtek, és bekerítették. Arra is ráeszmélt, hogy valami követi, valami, aminek csattogó, obszcénul gyorsan szaladó lábai vannak. Jég képződött a falakon. Az ajtónyílások belerúgtak, ahogy elszáguldott mellettük. Lába alatt a lépcsőt kezdte egy nagy nyelvnek érezni…