Ám nemhiába töltött oly sok órát az Egyetem különleges agytornatermében mentális muszklikat fejlesztendő. Tudta, nem szabad hinni az érzékeknek, mert megtéveszthetőek. A lépcsők ott vannak valahol — akard őket oda, szólítsd őket a létbe, ahogy megmászod őket, és, öcskös, jó lesz, ha jól csinálod. Mert ez bizony nem csak képzelődés.
Nagy A’Tuin lelassított.
A mennyei teknőc, akkora úszólábakkal, mint egy kontinens, küzdött a csillag vonzóereje ellen, és várt.
Nem kell hosszasan várakoznia…
Széltoló besompolygott a Nagycsarnokba. Néhány fáklya világolt, és az egész úgy nézett ki, mintha valamiféle mágikus munkálathoz rendezték volna be. De a szertartásos gyertyatartókat felborították, a padlóra krétázott bonyolult nyolcszögek elkenődtek, mintha valami táncot ropott volna rajtuk, és a levegőt valamilyen, még ankh-morporki mértékkel is kellemetlen szag töltötte be. Kissé kénkőre emlékeztető, de főleg valami sokkal rosszabbra. Olyan szaga volt, mint egy dísztó fenekének.
A távolból csattanás és kiabálásorkán hallatszott.
— Úgy néz ki, a kapukat betörték — kommentálta Széltoló.
— Tűnjünk innen! — javasolta Betán.
— Erre vannak a pincék — közölte Széltoló, és átvágott egy boltív alatt.
— Ott lent?
— Igen. Inkább itt maradnál?
Kivett egy fáklyát a faligyűrűjéből, és elindult a lépcsőkön lefelé.
Néhány lépcsőfordulóval lejjebb a falat már nem burkolták fatáblák, látszott a csupasz szikla. Itt, ott, és amott nehéz ajtók voltak kitámasztva.
— Hallottam valamit — jegyezte meg Kétvirág.
Széltoló fülelt. Úgy tűnt, a lenti mélységekből jön valami zaj. Nem hangzott ijesztőnek. Úgy hangzott, mintha egy csomó ember dörömbölne egy ajtón, és kiabálná „Ajvé!”.
— Ezek nem azok a Dolgok a Tömlöc Létsíkokból, amikről meséltél, ugye? — kérdezte Betán.
— Azok nem átkozódnak így — mondta Széltoló. — Na, gyerünk!
Végigsiettek a nyirkos folyosókon az elüvöltött káromkodásokat és mélyről fakadó, ugató köhögést követve, amik valahogy megnyugtatólag hatottak, mert bármi, ami ennyire zihál, döntötték el a hallgatózók, kizárt dolog, hogy veszélyt jelentsen.
Végül egy benyílóba vájt ajtóhoz értek. Olyan erősnek látszott, ami akár magát a tengert is vissza tudná tartani. Volt rajta egy csöpp kémlelőnyílás.
— Hé! — kiáltotta Széltoló. Ez nem túl praktikus indítás, de semmi jobb nem jutott eszébe.
Hirtelen csönd támadt. Aztán egy hang az ajtó másik oldalán, nagyon lassan így szólt:
— Ki van ott kinn?
Széltoló felismerte a hangot. Ez rángatta ki az álmodozásból s taszajtotta rettegésbe oly sok napos délután az osztályteremben, évekkel korábban. Lumuél Panter volt, aki valaha személyes életcéljául tűzte ki, hogy a fiatal Széltoló fejébe verje a kristálygömbből jóslás és idézés alapfogalmait, persze, mindhiába. Széltoló emlékezetébe idéződött egy malacpofa szúrós szemekkel, és ez a hang, amint azt mondja „És most Széltoló uraság kijön ide a táblához és felrajzolja nekünk az idevágó szimbólumot”, és az ezermérföldes út, keresztül a várakozásteljes osztályon, amint próbált visszaemlékezni arra, mi a francról motyogott a hang öt perccel korábban. Még most is kiszáradt a torka a félelemtől és oktalan bűntudattól. A Tömlöc Létsíkok tutira nem voltak az anyagban!
— Kérem, uram, én vagyok az, Széltoló, uram — cincogta. Aztán látva, hogy Kétvirág és Betán hogy megbámulják, köhintett. — Igen — tett hozzá, annyira elmélyítve a hangját, amennyire csak tudta. — Az van itt. Maga Széltoló. Úgy van.
Az ajtó másik oldaláról suttogások susogása hallatszott.
— Széltoló?
— Céldobó?
— Emlékszem egy süvölvényre, aki nem volt…
— Az ige, emlékszel?
— Széltoló?
Csönd támadt. Aztán a hang megszólalt:
— Feltételezem, a kulcs nincs a zárban, mi?
— Nincs — felelte Széltoló.
— Mit mondott?
— Aszonta, nincs.
— Jellemző a fiúra.
— Ümm, ki van benn? — kérdezte Széltoló.
— A Mágia Mesterei — válaszolta a hang rátartian.
— Miért?
Újabb csönd keletkezett, majd a zavarban lévő suttogások konferenciája hallott.
— Minket, ööö, bezártak — mondta a hang kelletlenül.
— Mi, az Oktávóval?
Suttogás, suttogás.
— Valójában az Oktávó, nos, valójában, nincs itt — nyögte ki a hang.
— Ó! De ti igen? — faggatózott Széltoló olyan udvariasan, amennyire csak lehet, amikor valaki úgy vigyorog, mint egy nekrofil a hullaházban.
— Ez az eset látszik fennforogni.
— Van valami, amit tehetünk önökért? — érdeklődött buzgón Kétvirág.
— Megpróbálhatnátok kiszabadítani minket!
— Fel tudjuk törni a zárat? — kérdezte Betán.
— Nem hinném — válaszolta Széltoló. — Teljesen betörőbiztos.
— Szerintem Cohen biztos képes lenne rá — jegyezte meg Betán lojálisan. — Akárhol is van most.
— A Poggyász is semmi perc alatt be tudna törni — értett egyet a maga módján Kétvirág.
— Nos, akkor ennyi — mondta Betán. — Gyerünk, menjünk ki a friss levegőre. Frissebb levegőre, mindenesetre. — Elfordult, hogy kisétáljon.
— Na, álljunk csak meg egy szóra! — ágált Széltoló. — Hát ez jellemző, nem igaz? Az öreg Széltolónak úgy se lesz semmi ötlete, honnan is lenne, mi? Ó, dehogy, ő csak ballaszt, az bizony. Rúgj bele, ha közelében jársz. Nehogymár számíts rá, ő csak…
— Rendben van — bólintott Betán. — Halljuk, halljuk.
— …egy nagy senki, egy nagy semmi, egy tömegcsőd, csak egy… mi?
— Hogyan fogod kinyitni az ajtót? — firtatta Betán.
Széltoló eltátott szájjal bámult rá. Aztán az ajtóra. Piszok masszívnak látszott, és a zár is öntelten kellette magát.
De egyszer, régen, már sikerült neki. Széltoló, a diák, meglökte az ajtót, s az kitárult, mint szezám, és egy másodperccel később az Ige a fejébe szökkent, és tönkretette az életét.
— Figyelj — mondta egy hang a kémlelőnyílás mögül olyan kedvesen, amennyire tőle telt. — Csak eridj és keríts egy varázslót, légy jó fiú!
Széltoló mélyet lélegzett.
— Álljatok hátrébb! — nyögte.
— Mi?
— Keressetek valamit, ami mögé elbújhattok! — vakkantotta, s hangja alig-alig remegett. — Ti is! — vetette oda Betánnak és Kétvirágnak.