— De te nem tudod…
— Komolyan mondtam!
— Komolyan gondolja — erősítette meg Kétvirág. — Az a kis ér a halántékán, tudod, amikor az így lüktet, nos…
— Kuss!
Széltoló bizonytalanul felemelte karját, és az ajtóra mutatott.
Tökéletes csönd volt.
Ó, istenek, gondolta, most mi lesz?
Hátsóagyának feketeségében az Ige kényelmetlenül fészkelődött.
Széltoló megpróbált összhangba vagy miafenébe kerülni a zár fémjével. Ha képes lenne viszályt szítani a fém atomjai közt annyira, hogy szétrepdessenek…
Mi sem történt.
Nagyot nyelt, és figyelmét a fára fordította. Ami öreg volt, s csaknem megkövesedett, és valószínűleg akkor se gyulladt volna meg, ha átitatták volna olajjal és egy kohóba vetik. Azért mégis megpróbálta, azt magyarázva a vénséges molekuláknak, hogy fel- s le kéne ugrándozniuk, hogy felmelegedjenek…
Saját elméjének feszültséggel terhes csöndjében rámeredt az Igére, ami meglehetősen zavarban lévőnek tűnt.
Számításba vette az ajtó körüli levegőt is, hogyan lehetne legjobban különös formákba csavarintani, hogy végül maga az ajtó egy teljesen más dimenzióban létezzék.
Az ajtó a helyén maradt, dacosan, szilárdan.
Izzadva és, miközben elméje már belekezdett a végtelen sétába ki a táblához a vigyorgó osztály színe előtt, kétségbeesetten visszatért újra a zárhoz. Biztos, hogy apró kis fémdarabokból készítették, egyáltalán nem nehezek…
A kémlelőnyílás felől elhaló nesz hallott. Annak nesze, amint a varázslók lerázzák magukról a feszültséget, és fejük csóválják.
Valaki azt suttogta, „Nem megmondtam…”
Kicsinyég nyikorgás hallatszott, majd egy kattanás.
Széltoló arca maszkká merevült. Izzadság gyöngyözött le az álláról.
Újabb kattanás kattant, kelletlen tengelyek súrlódtak. Ármánd megolajozta a zárat, de azt felszívta az évek során keletkezett rozsda és por, és az egyetlen módszer, amivel egy varázsló varázslatosan meg tud valamit mozdítani, hacsak nem fog igába valami külső erőforrást, az bizony saját agyának feszítővasként történő használata.
Széltoló nagyon keményen próbálta megakadályozni, hogy agya kifolyjék a fülén.
A zár csikorgott. Fémrudak hajoltak meg rozsdamarta járataikban, engedtek, emeltyűket löktek meg.
Az emeltyűk kattogtak, a rovátkák egymásba illeszkedtek. A hosszasan elnyújtott csikorgás alatt Széltoló térdre rogyott.
Az ajtó, sértődött sarokvasakon, kivágódott. A varázslók kióvakodtak.
Kétvirág és Betán lábra segítették Széltolót. Elszürkült arccal, szédelegve állt.
— Nem rossz — jegyezte meg az egyik mágus, miután hosszasan megszemlélte a zárat. — Talán egy kicsit lassan ment.
— Sose törődj te azzal! — csattant fel Csiglád Wért. — Ti hárman láttatok valakit idefelé jövet?
— Nem — felelte Kétvirág.
— Valaki ellopta az Oktávót.
Széltoló felkapta a fejét. Szemét is fókuszba hozta.
— Kicsoda?
— Ármánd…
Széltoló nyelt egyet.
— Magas fickó? — kérdezte. — Világos hajú, kicsit egy görényre hasonlít?
— Most, hogy mondod…
— Osztálytársam volt — mondta Széltoló. — Mindenki azt mondta, hogy sokra fogja vinni.
— Sokkal többet fog elérni, mint szeretné, ha kinyitja a könyvet — mondta az egyik mágus, reszkető ujjakkal egy cigarettát sodorva sebtiben.
— Miért? — kérdezte Kétvirág. — Mi fog történni?
A varázslók összenéztek.
— Ez egy ősi titok, ami mágusról mágusra száll, és nem adhatjuk tovább mitsemtudóknak — közölte végül Wért.
— Ugyan menj már! — legyintett Kétvirág.
— Na jó, most már valószínűleg úgysem számít. Egyetlen agy nem képes az összes varázsigét tartalmazni. Össze fog roppanni, és lyuk keletkezik.
— Mi?! A fejében?
— Üm. Nem. A Világegyetem szövedékében — mondta Wért. — Lehet, hogy Ármánd azt hiszi, képes egyedül is ellenőrzése alá vonni, ám…
Hamarabb érezték meg a hangot, mint hallották. A kövekből indult lassú rezgéssel, aztán hirtelen átcsapott egy késélességű vinnyogásba, ami kikerülte a dobhártyát, és egyenesen az agyba fúródott. Úgy hangzott, mint egy éneklő, vagy kántáló, vagy sikító emberi hang, csak mélyebb és sokkalta borzasztóbb harmonikus frekvencián.
A varázslók elsápadtak. Aztán egy emberként megfordultak, és felvágtattak a lépcsőkön.
Az épületen kívül nagy volt a csődület. Néhány fickó fáklyát tartott kezében, mások épp abbahagyták a gyújtós felhalmozását a falak mentén. Viszont mindenki felfelé bámult a Művészetek Tornyára.
A mágusok keresztülfurakodtak a rájuk se bagózó tömegen, és ők is felnéztek.
Az ég tele volt holddal. Mind legalább háromszor akkora volt, mint a Korong saját holdja, és mind árnyékba bújt, kivéve egy-egy rózsaszín holdsarlót, amit a csillag fénye megvilágított.
Ám mindezek előtt a Művészetek Tornyának tetején fehéren izzó tombolás volt látható. Halványan ki lehetett venni alakokat benne, ám azok nem hatottak megnyugtatólag. A hang közben átalakult milliószorosra kihangosított darázszümmögéssé.
Néhány varázsló térdre roskadt.
— Megcselekedte — rázta fejét Wért. — Utat nyitott nekik.
— Azok az izék démonok? — kérdezte Kétvirág.
— Ó, démonok! — felelte Wért. — Összehasonlítva azzal, ami odafenn próbál betörni ide, egy démon maga a kéjmámor.
— Rosszabbak, mint bármi, amit esetleg el tudunk képzelni — tette hozzá Panter.
— Kösz szépen, én elég szörnyű dolgokat is el tudok képzelni — mondta Széltoló.
— Ezek annál is rosszabbak.
— Ó.
— És most mit szándékoztok tenni? — firtatta egy csengő hang.
Megfordultak. Betán, összefont karokkal, haragos tekintetet vetett rájuk.
— Tessék? — ámult Wért.
— Varázslók lennétek vagy mi a fene, nem? — pattogott a lány. — Nos, akkor csináljatok valamit!
— Mi, küzdjünk meg ezzel? — sápadt el Széltoló.
— Ki más?
Wért előretolakodott.
— Asszonyom, nem hiszem, hogy Ön teljesen tisztában van azzal…
— A Tömlöc Létsíkok át fognak ömleni a mi univerzumunkba, nem? — kérdezte Betán.
— Nos, igen…
— Mindnyájunkat fel fognak falni olyan izék, amik kocsányt hordanak arc helyett, ugye?
— Nem lesz ennyire kellemes, de…
— És maguk csak úgy hagyják, hogy ez megessék?
— Ide figyelj — mondta Széltoló. — Már nincs mit tenni, érted? Nem lehet a varázsigéket visszagyömöszölni a könyvbe, nem lehet visszaszívni, amit már kimondtak, nem lehet…
— De meg lehet próbálni!
Széltoló sóhajtott, és Kétvirághoz fordult.
Aki nem volt ott. Széltoló szeme elkerülhetetlenül és szükségszerűen a Művészetek Tornyának talapzata felé fordult, még épp idejében, hogy lássa a turista kövérkés alakját, kezében az ügyetlenül lóbált karddal, eltűnni egy ajtóban.
Széltoló lába meghozta saját döntését, méghozzá, legalábbis józan esze szempontjából, az abszolút helytelen döntést.
A többi varázsló nézte, ahogy elment.
— Nos? — firtatta Betán. — Ő legalább nekivágott.
Végül Wért megszólalt.
— Felteszem, akár meg is próbálhatnánk. Úgy tűnik, nem terjed.