— De gyakorlatilag szóra sem érdemes ami mágiánk még maradt! — protestált az egyik varázsló.
— Akkor talán van valami jobb ötleted?
Szertartásos köntösük meg-megcsillant az elképesztő fényben, ahogy a mágusok egyesével megfordultak, és a torony felé vánszorogtak.
A torony belül üreges volt, lépcsőjének kőből faragott fokait csigavonal mintában vakolták a falba. Kétvirág már több fordulót megtett, mire Széltoló utolérte.
— Ne siess úgy! — mondta olyan vidáman, ahogy csak telt tőle. — Ne vedd zokon, de az ilyenfajta meló a Cohen-féléknek való, nem neked.
— Neki nagyobb hasznát vennéd?
Széltoló fellesett a sugárzó fényre, ami a lépcsőház tetején lévő lyukból döfött lefelé.
— Nem — ismerte be.
— Akkor én pont olyan jól nem felelek meg, mint ő, nemdebár? — mutatta ki Kétvirág, zsákmányolt kardját suhogtatva.
Széltoló utána szökellt — olyan szorosan, amennyire csak lehetséges, a falhoz simulva.
— Te ezt nem érted! — kiabálta. — Odafönn elképzelhetetlen borzalmak várnak rád!
— Mindig azt mondtad, hogy nincs semmi képzelőerőm!
— Oké, ebben van valami — látta be Széltoló. — Viszont…
Kétvirág leült.
— Figyelj csak — kezdte. — Amióta csak idejöttem, valami ilyesmire vágyódtam. Úgy értem, ez egy igazi kaland, nem? Olyasmi, mint a hős egymaga az istenek ellen, igaz?
Széltoló néhányszor szólásra nyitotta, majd becsukta a száját, mielőtt a megfelelő szavaknak sikerült előkeveredni.
— Értesz a kardforgatáshoz? — kérdezte elerőtlenedve.
— Nem tudom. Még sose próbáltam.
— Te tisztára megőrültél!
Kétvirág félrehajtott fejjel nézett rá.
— Veled aztán érdemes beszélgetni, mondhatom! — mondta. — Itt vagyok, mert nem tudom, mi jobbat tehetnék, de te mit keresel itt? — lemutatott oda, ahol a többi varázsló cammogott fel a lépcsőkön. — És ők?
A torony belsejében kék fénylándzsa villant lefelé. Az ég is zengett.
A varázslók beérték őket, borzalmasan köhögve, és lélegzetért kapkodva.
— Mi a terv? — érdeklődött Széltoló.
— Terv az nincs — válaszolta Wért.
— Rendben. Nagyszerű — mondta Széltoló. — Akkor hagylak is benneteket boldogulni vele.
— Velünk jössz — jelentette ki Panter.
— De hát én még csak nem is vagyok képesített varázsló! Kirúgtatok, emlékszel?
— Ha megfeszülök se tudok alkalmatlanabb diákot elképzelni! — vallotta be az öreg mágus. — De itt vagy, és jelenleg ennyi képesítés megteszi. Na, gyere.
A fény villant egyet, és kialudt. A szörnyűséges hangok elhallgattak, mintha megfojtották volna őket.
Csönd töltötte be a tornyot, egyike azoknak a bizonyos nehéz, vészterhes csöndeknek.
— Abbamaradt — hozta Kétvirág a világ tudomására.
Valami moccant, magasan a vörös ég lyukkeretezte körében. Lassan hullott le, pörögve-forogva, ide-odacsapódva. A fölöttük levő lépcsőfordulóra esett.
Széltoló ért oda elsőnek.
Az Oktávó volt az. De olyan erőtlenül és élettelenül hevert a kövön, mint egy közönséges könyv. Lapjait meglengette a toronyban lengedező szellő.
Kétvirág fellihegett Széltoló mögé, és lenézett:
— Üresek a lapok — suttogta. — Minden egyes lap patyolat!
— Akkor hát megtette — mondta Wért. — Felolvasta a varázsigéket. Méghozzá sikerrel. Nahát, nem hittem volna.
— De hallottad azokat a zajokat — kételkedett Széltoló. — Meg volt az a fény is. Az alakok. Ez nekem nem tűnik olyan sikeresnek.
— Ó, de hát ha bármilyen komoly mágiába vágod a fejszéd, az mindig jelentős érdeklődést kelt bizonyos extradimenzionális körökben — vetette ellen Panter. — Az ilyesmi csak arra jó, hogy a népet elkápráztassa, semmi másra.
— Eléggé szörnyetegeknek látszottak azok ott fönn — ráncolta homlokát Kétvirág, és közelebb húzódott Széltolóhoz.
— Szörnyek! És ha szabad kérdeznem, hol vannak azok a szörnyek? — hessegette el Kétvirág ellenvetését Wért.
De azért mind ösztönösen felpislogtak. Nem hallatszott semmi. A fénykörben nem moccant semmi.
— Szerintem menjünk fel és, ööö, gratuláljunk neki — javasolta Wért.
— Gratuláljunk! — robbant ki Széltoló. — Ellopta az Oktávót! Titeket meg bezárt!
A varázslók beavatott pillantással néztek össze.
— Nos, igen — köszörülte torkát egyikük. — Ha majd haladó szintig jutsz a mesterségben, fiú, akkor majd rájössz, hogy vannak olyan esetek, amikor csak a siker számít.
— Az számít, hová jutottál — mondta Wért kereken. — Nem az, hogyan utaztál odáig.
Nekivágtak a csigalépcsőnek.
Széltoló lerogyott, s mogorván meredt a sötétségre.
Valaki a vállára tette a kezét. Kétvirág volt, hóna alatt az Oktávóval.
— Hogy lehet így bánni egy könyvvel! — zsörtölődött. — Nézd, egészen meggyűrte a gerincét! Az emberek állandóan ilyeneket csinálnak, fogalmuk sincs róla, hogyan kell egy könyvvel bánni.
— Aha — rebegte Széltoló határozatlanul.
— Ne aggódj! — biztatta Kétvirág.
— Nem aggódom, csak mérges vagyok — csattant fel Széltoló. — Add ide azt a nyavalyást!
Végigkotorta elméje hátsó felét, ahol az Ige felütötte volt sátorfáját.
— Rendben — acsarogta. — Kimulattad magad, tönkretetted az életem, most mars vissza, ahova tartozol!
— De én… — tiltakozott Kétvirág.
— Az Ige, úgy értettem, az Ige! — morogta Széltoló. — Na gyerünk, nyomás vissza a lapra!
Addig bámult az ősi pergamenre, amíg kancsítani nem kezdett.
— Akkor kimondalak! — kiabálta. Hangja visszaverődött a torony falairól. — Csatlakozhatsz a többiekhez és úgy kell neked!
Belecsapta a könyvet Kétvirág kezébe, és felimbolygott a lépcsőkön.
A varázslók már felértek, és eltűntek a szeme elől. Széltoló utánuk csörtetett.
— Fiúnak neveztetek, mi? — motyogta. — Amikor majd haladó szintre jutok a mesterségben, he? Ahhoz képest, hogy évekig sikerrel hurcolásztam a fejemben a Nagy Varázsigék egyikét anélkül, hogy teljesen becsavarodtam volna! Hát nem? — Ezt az utolsó kérdést minden szemszögből megforgatta. — De igen, nem hibbantál meg — bizonygatta önmagának. — Még akkor se álltál szóba a fákkal, amikor a fák beszéltek hozzád!
A torony tetején kiemelkedett a fülledt levegőre.
Arra számított, tűz feketítette köveket fog látni, amiket össze-visszakaristoltak karomnyomok, vagy esetleg valami még rosszabbat.
Ehelyett hét varázslót pillantott meg Ármánd mellett ácsorogni, aki tökéletesen sértetlennek látszott. Megfordult, és kedvesen Széltolóra mosolygott.
— Á, Széltoló! Gyere, csatlakozz hozzánk, légy szíves!
Hát ennyi az egész, gondolta Széltoló. Hatalmas felhajtás a nagy semmiért. Talán tényleg nem vagyok alkalmas varázslónak, talán…
Felnézett, egyenesen Ármánd szemébe.
Lehet, hogy a Varázsige okozta, ami annyi évi bennlakozás után hatott a szemére is. Lehet, hogy a Kétvirággal együtt töltött idő tette, mert az, hogy a turista csakis olyannak látta a dolgokat, amilyennek lenniük kéne, megtanította őt, hogy olyannak lásson mindent, amilyen valójában.
De annyi bizonyos, hogy még soha életében nem esett semmi olyan nehezére, mint belenézni Ármánd szemébe, anélkül, hogy rettegve elrohanjon, vagy a beleit is kiokádja.