— Szóval aranyat vérzel? — sziszegte Withel. — De nem hinném, hogy az alatt a bozontos szakáll alatt is aranyat rejtegetsz, te kis…
Ahogy kardja hátralendült a végső csapásra, a komor ragyogás, mely eddig a Törött Dob ajtajában növekedett, most villant egyet, elhalványult, és bömbölő tűzgömbben tört ki, amitől a falak kifelé hullámosodtak, a tetőt pedig vagy harminc ölre fölröpítette a levegőbe, mielőtt áttört volna rajta a vörösen izzó cserepek szétfröccsentésével.
Withel dermedten bámulta a kavargó lángokat. Széltoló pedig ugrott. A tolvaj kardforgató karja alá vetette magát, ledöntötte lábáról a fickót, és olyan elképzelhetetlenül ügyetlen ívben csapott le a saját kardjával, hogy a penge lapjával találta el áldozatát, s menten kiperdült az avatatlan kézből. Szikrák és lángoló olajcseppek záporoztak alá, miközben Withel torkon ragadta Széltolót mindkét kesztyűs kezével, és nekiállt kiszorítani belőle a szuszt.
— Ez a te műved! — rikoltotta. — A tiéd meg a trükkös ládádé!
Hüvelykujja rátalált Széltoló légcsövére. No, ennyi, gondolta a varázsló. Bárhová kerülök, nem lehet rosszabb, mint itt…
— Elnézést… — szólalt meg Kétvirág.
Széltoló érezte, hogy a szorítás enged. És most Withel lassan felegyenesedik, arcán a tökéletes gyűlölet kifejezése.
Egy parázsló üszök hullott a varázslóra. Sietve lesöpörte magáról, és feltápászkodott.
Kétvirág Withel mögött állt, és a tolvaj saját rapirja hegyét szegezte a tomboló bűnöző véknyának. Széltoló szeme résnyire szűkült. Köpenye alá nyúlt, aztán előhúzta ökölbe szorított kezét.
— Ne mozdulj! — kiáltotta.
— Jól csinálom? — kérdezte Kétvirág aggódva.
— Azt mondja, fölnyársalja a májad, ha mozdulni mersz! — tolmácsolta Széltoló, élve a fordítói szabadsággal.
— Kétlem.
— Fogadunk?
— Nem.
Ahogy Withel teste megfeszült, hogy rávesse magát a turistára, Széltoló egy kurta mozdulattal állon vágta. Withel döbbenten bámult rá egy pillanatig, aztán csendesen lehanyatlott a sárba.
A varázsló szétnyitotta sajgó öklét, és sajgó ujjai közül kicsúszott az aranypénzek tekercse. Lepillantott az eszméletlen tolvajra.
— Te jó ég! — zihálta.
Felnézett, majd felüvöltött, amikor egy újabb üszök hullott a nyakára. A lángok már tovaterjedtek a többi tetőre az utca mindkét oldalán. Körös-körül polgárok hajigálták kifelé cókmókjukat az ablakon, és lovakat vonszoltak ki füstölgő istállókból. Újabb robbanás az izzófehér vulkánban, ami a Dob volt, és egy teljes márvány kandallópárkány kaszált el a fejük fölött.
— Az Ellenirány Kapu van legközelebb! — ordította túl Széltoló az összerogyó gerendák recsegését. — Gyerünk!
Megragadta a vonakodó Kétvirág karját, és rángatni kezdte.
— A Poggyászom…
— Pukkadjon meg a Poggyászod! Ha még egy ideig itt maradsz, olyan helyre kerülsz, ahol nem lesz szükséged poggyászra! Gyere már! — sikította Széltoló.
Keresztültrappoltak a kerületet elhagyó, ijedt embertömegen, miközben a varázsló nagyokat kortyolt a hűvös hajnali levegőből. Valamit nem értett.
— Biztos vagyok benne, hogy az összes gyertya kialudt — mondta. — Akkor mitől gyulladt ki a Dob?
— Nem tudom — nyögte Kétvirág. — Ez rettenetes, Széltoló! Pedig milyen jól kijöttünk.
Széltoló megtorpant a megdöbbenéstől, és ezt olyan hirtelen tette, hogy egy másik menekülő belerohant, és szitkozódva pattant le róla.
— Kijöttetek?
— Igen. Csak bámultam, milyen remek a társaság… A nyelv némi problémát jelentett, de annyira akarták, hogy csatlakozzam hozzájuk, semmiképp se hagyták, hogy nemet mondjak, gondoltam, igazán barátságos emberek…
Széltoló ki akarta igazítani a tévedést, de rájött, azt sem tudja, miképp kezdjen hozzá.
— Nagy csapás ez a jó öreg Döncösnek — folytatta Kétvirág. — De legalább bölcs volt. Egy rhinut fizetett első részlet gyanánt.
Széltoló nem ismerte a részlet szó jelentését, agya azonban lázasan dolgozott.
— Te biztos irtottad a Dobot? — hüledezett. — Fogadást kötöttél Döncössel, hogy nem fog leégni a hodály?
— Úgy van. A szokásos kártérítést kapja. Kétszáz rhinut Miért kérded?
Széltoló megfordult, a feléjük kúszó lángokra meredt, és eltűnődött, vajon mekkora darabot lehetne megvenni Ankh-Morporkból kétszáz rhinuért Jókorát, döntötte el. Csak nem most, ahogy ezek a lángok terjednek…
Lepillantott a turistára.
— Te… — kezdte, lázasan kutatva emlékezetében a legbecsmérlőbb trobi szó után. A boldog kis trobik még azt sem tudják, hogyan káromkodjanak.
— Te… — ismételte. Újabb loholó alak ütközött belé, majdnem eltalálta a vállán cipelt kasza pengéjével. Széltoló visszafojtott indulatai kitörtek.
— Te kis (olyan valaki, aki rézkarikával az orrában, víztócsában áll a Raruaruaha-hegy tetején, miközben kegyetlen vihar dühöng, és azt kiabálja Alohurának, a Villámok Istennőjének, hogy arcvonásai egy beteg uloruaha gyökérhez hasonlatosak)!
ÉN CSAK A MUNKÁM VÉGZEM — mentegetődzött az árnyalak, és vonult tovább.
A szavak olyan súlyosan zuhantak, mint a márványlapok, Széltoló ennek dacára bizonyos volt benne, hogy rajta kívül senki sem hallotta őket.
Ismét megragadta Kétvirág grabancát.
— Tűnjünk el innen! — javasolta.
Az ankh-morporki tűzvész egyik érdekes mellékhatása, hogy a biztos-irtási köszvény, mely a Törött Dob szétrobbant tetején át hagyta el a várost, a felszálló forró levegővel eljutott Korongvilág légkörének felső rétegébe, és csak több nappal később, néhány ezer mérfölddel arrébb hullott vissza a földre, pontosabban egy uloruaha-bokorra a Trobi-szigeteken. Az egyszerű, vidám szigetlakók ettől kezdve istenként imádták, okosabb szomszédaik nem kis mulatságára. Különösképpen az esőzések és aratások az elkövetkező néhány esztendőben szinte természetellenesen bőségesek voltak, amiért is utóbb kutatócsoportot küldött a helyszínre a Láthatatlan Egyetem kisebb vallásokkal foglalkozó fakultása. Arra a következtetésre jutottak, hogy mindez csak hatásvadászatból történt.
A széltől hajtott tűz gyorsabban terjedt szét a Dobtól, mint ahogy egy ember járni képes. Az Ellenirány Kapu falécei már lángokban álltak, amikor Széltoló odaért. Arca felhólyagosodott, vöröslött a forróságtól. Mostanra ő és Kétvirág már lóháton ültek — nem volt nehéz lovat szerezni. Egy agyafúrt kereskedő alig ötvenszer annyit kért az állatokért, mint amennyit értek, és a szája is tátva maradt, amikor ezerszer annyit nyomtak a markába.
Alighogy keresztül lovagoltak rajta, a kapu első nagy oszlopa szikrákat szórva dőlt le. Morpork mostanra tüzes katlanná változott.
Miközben a tűztől bevilágított úton vágtattak, Széltoló útitársára pillantott, aki jelenleg nagyon keményen próbálta elsajátítani a lovaglást.
— Ördög és pokol! — gondolta. — A turista él! És élek én is. Ki gondolta volna? Lehet, hogy mégis van valami ebben az ők-ón-gnómja fedőnevű varázserőben?