Nehézkes egy kifejezés. Széltoló próbálta kimondani a kásás szótagokat, amelyekből a szó állt Kétvirág saját nyelvén.
— Örlődik? — próbálkozott. — Ökle-gnosztika? Vagy talán inkább öko-gnómia?
Igen, valami ilyesmi. Az nagyjából helyesen hangzott.
Néhány száz öllel mögöttük folyásirányban, a város utolsóként elhamvadó negyedében egy furán szögletes, és szemmel láthatóan vízzel teljesen átitatódott tárgy kapaszkodott föl a folyó sáros partjára. Azon nyomban számtalan láb nyúlt ki belőle és támasztó pont után kaparászott.
A Poggyász fölvonszolta magát a partoldalon, majd — koromcsíkosan, vízfoltosan és nagyon-nagyon mérgesen — megrázkódott, s betájolta magát. Aztán élénk ügetéssel megindult, a kicsi és hihetetlenül csúf krampusz pedig, aki a fedélen üldögélt, érdeklődve figyelte a tájat.
Bravd a Menyétre pillantott, és felhúzta szemöldökét.
— Hát így történt — fejezte be Széltoló. — A Poggyász utolért bennünket, de fogalmam sincs, hogyan. Van még borotok?
A Menyét felemelte az üres tömlőt.
— Szerintem ma éjjelre épp elég bort ittál már — jegyezte meg.
Bravd a homlokát ráncolta.
— Az arany az arany — mondta végül. — Hogy lehet, hogy valaki, akinek bőven van aranya, szegénynek tartja magát? Az ember vagy szegény, vagy gazdag. Ez egyértelmű.
Széltoló csuklott. Kezdte kissé nehéznek találni, hogy egy Értelemben higgyen.
— Hát — kezdte —, úgy gondolom, a lényeg az, hogy… nos, tudjátok, mi az az oktiron?
A két kalandor bólogatott. A különös, szivárványszínekben játszó fém majdnem olyan értékes a Körkörös-tenger környékén, mint a tudákos körtefa, és legalább annyira ritka. Az az ember, akinek van egy oktironból készített tűje, sohasem téveszti el az irányt, mivel az mindig a Korongvilág Tengelye felé mutat, ugyanis igen érzékeny a Korong mágneses terére. Emellett csodásan lehet vele zoknit stoppolni.
— Nos, a lényeg az, tudjátok, hogy az arany is rendelkezik egyfajta mágikus kisugárzással. Amolyan pénzügyi varázserővel. Ekhó-gnómikával — vihogott Széltoló.
A Menyét felállt, és nyújtózkodott. A nap már magasan állt, a lenti város pedig ködbe és mocskos párába burkolózott. Maradt még ott arany, döntötte el. Végveszélyben még egy morporki polgár is sorsára hagyja a vagyonát, csak hogy mentse az irháját. Ideje lépni.
Úgy tűnt, a Kétvirág nevű kis ember alszik. A Menyét lepillantott rá, és a fejét rázta.
— A város vár bennünket, már ami megmaradt belőle — mondta. — Köszönjük a szép mesét, varázsló. Most mihez fogsz kezdeni? — A Poggyászt méregette, de az nyomban elhátrált, és a fedelét csattogtatta felé.
— Hát, momentán nem indul hajó a városból — vihogott Széltoló. — Gyanítom, hogy a part menti úton Chirmbe megyünk. Tudjátok, vigyáznom kell erre a lököttre. De figyeljetek, én nem tódítottam…
— Persze, persze — dünnyögte a Menyét nyugtatóan. Elfordult, és nyeregbe vetette magát. Bravd tartotta a lovát. Néhány pillanattal később a két hős már csak elmosódott pontként látszott a porfelhőben, mely a szénné égett város felé távolodott.
Széltoló bortól elbutultan bámult a szuszogó turistára. Mind a két szuszogó turistára. E védtelen állapotában egy kósza gondolat suhant keresztül a dimenziókon, keresve az elmét, melyben lehorgonyozhat, és besiklott az agyába.
— Na tessék, már megint szép kis slamasztikába juttattál — nyögte, és leroskadt.
— Őrült — vélte a Menyét. Bravd, aki mellette vágtatott néhány lábnyira, bólintott.
— Egyszer minden varázsló ilyen lesz — mondta. — A sok higanygőz. Elrothasztja az agyat. Meg a gombák is.
— Ámbár… — tűnődött a barna köpenyes. Ruhájába nyúlt, és egy kurta láncon lógó aranykorongot kotort elő. Bravd felhúzta a szemöldökét.
— A varázsló mondta, hogy a kis embernél van egy színarany korong, ami megmondja neki az időt — közölte a Menyét.
— Felélesztette benned a kapzsiságot, kis barátom? Mindig mesteri tolvaj voltál, annyi szent!
— Aha — ismerte el a Menyét szerényen. Megérintett egy kis dudort a korong szélén, és az kinyílt.
A parányi démon, melyet oda börtönöztek, fölnézett még parányibb golyós számológépéről, és haragos képet vágott.
— Már csak tíz perc nyolc óráig — recsegte. A fedél becsapódott, és majdnem odacsípte a Menyét ujját.
A Menyét káromkodva hajította el az időmondót a hangába, ahol az valószínűleg egy kőhöz csapódott. Bárhogyan is, a fedél szétnyílhatott; élénk oktarin villanás látszott, kénkő bűze terjengett, ahogy az idődémon eltűnt abba a pokoli dimenzióba, amit otthonának nevezett.
— Ezt miért csináltad? — tudakolta Bravd, aki nem volt elég közel ahhoz, hogy hallja a pontos időt.
— Mit miért? — mordult vissza a Menyét. — Nem csináltam semmit. Egyáltalán nem történt semmi. Gyere… máris lehetőségeket szalasztunk el!
Bravd bólintott. Megtáncoltatták paripáikat, és elvágtattak az ősi Ankh — és becsületesebb varázslatok felé.
A NYOLCAS SZÁM SZÖRNYE
Prológus
A Korongvilág sokkal lenyügözőbb látványosságokkal szolgál a pártatlan szemlélőnek, mint amiket azokban az univerzumokban találni, melyeket más, kevésbé ötletgazdag, ám avatottabb kezű Teremtők hoztak létre.
Bár a Korong napja nem más, mint egy keringő holdacska, magaslatai pedig alig nagyobbak egy krikettkapunál, ezt az aprócska hátrányt szembe kell állítani Nagy A’Tuin, a Teknőc óriási látványával, Amelynek ősi, meteorlyuggatta páncélján nyugszik végső soron a Korong. Néha lassú vándorlása során a Végtelen partjain kinyújtja országnyi méretű fejét, hogy egy kósza bolygó után kapjon vele.
Ám az összes közül talán a legnagyszerűbb látvány — ha másért nem, hát azért, mert a legtöbb elme, ha szembesül A’Tuin valódi, galaktikusan iszonyú méreteivel, nem hajlandó elhinni — a végtelen Peremcsobaj, ahol a Korong tengerei tajtékzó forgatagban a feneketlen űrbe ömlenek. Vagy esetleg a Perevárvány, az egész Korongot átfogó, nyolcszínű szivárvány, amely szüntelenül ott ragyog a párás légtömegekben a Csobaj fölött. A nyolcadik szín az oktarin, melyet a Korong mérhetetlen mágikus tere hoz létre az erős napfény megtörésével.
A legcsodálatosabb látvány talán mégis a Tengely. A Korong közepén egy tíz mérföld magas, zölden csillogó jéghegy magaslik a felhők fölé. s ad otthont csúcsán a Megnemnyilvánul-laknak, az istenek lakóhelyének. A Korong istenei azonban, bármilyen nagyszerű is az alattuk elterülő világ, ritkán elégedettek. Elég kínos a tudat, hogy olyan világ istenei, mely csak azért létezik, mert minden valószínűségi görbének kell legyen túlsó vége; különösen akkor, ha alkalomadtán képesek néhány pillantást vetni a világokra más dimenziókban, melyeknek Teremtői szegényesebb képzeletűek, ám határozottan avatottabb kezűek voltak. Így hát nem csoda, hogy a Korong istenei idejük nagy részét nem mindentudással, hanem civakodással töltik.
Azon a bizonyos napon Vak Ió, aki szüntelenül résen lévén már jó ideje az istenek vezetője, állát az öklére támasztva üldögélt, és a nagy játéktáblát tanulmányozta maga előtt a vörös márványasztalon. Vak Ió onnan kapta a nevét, hogy arcának azon a pontján, ahol másnak a szemürege van, sima bőr feszül. Persze, azért volt szeme, méghozzá imponálóan nagy számban; ezek a szemek a maguk félfüggetlen életét élték, és néhány közülük most is ott lebegett a játéktábla fölött.