A játéktábla a Korongvilág gondos kézzel faragott, négyzethálós térképe volt. Egyik-másik négyzeten csodálatos kidolgozású, élethű játékfigurák álltak. Kettő közülük gyanúsan emlékeztetett Bravdra és a Menyétre. A többi más hősöket és bajnokokat jelképezett — a Korongvilágnak fölös készlete volt belőlük.
Pillanatnyilag épp Ió volt játékban, valamint Offler, a Krokodilisten, Zephyrus, a lenge szellők istene, a Sors és az Úrnő. Most, hogy az alacsonyabb rangú játékosok kiestek, összpontosítás érződött a tábla körül. A Véletlen istennőjének az elsők között kellett távoznia, miután hőse — Offler egy szerencsés dobásának hála — beleszaladt egy állig felfegyverzett gnollokkal telt házba. Röviddel ezután az Éjszaka is visszavonta zsetonjait, sürgős megbeszélésre hivatkozva a Végzettel. Több kisebb istenség szállingózott oda, és a játékosok válla fölött kukucskálva kibicelt.
Az asztal mellett külön fogadásokat kötöttek, hogy a következő kieső az Úrnő lesz. Legutolsó számba jöhető hőse maréknyi hamu volt immár Ankh-Morpork füstölgő romjai alatt, és nemigen maradtak olyan figurái, amelyeket előléptethetett volna az élvonalba.
Vak Ió fölkapta a kockavető dobozt (emberi koponya volt; nyílásait rubinokkal zárták le) és számos szemének tekintetét az Úrnőre emelve három ötöst dobott.
Az Úrnő elmosolyodott. Sajátos volt a szeme: élénkzöld, írisz és pupilla nélkül, és belülről izzott.
Csönd telepedett a szobára, amikor belekotort kellékes dobozába, és a legaljáról két figurát halászott elő, majd egy-egy határozott kattanás kíséretében a táblára helyezte mindkettőt. A többi játékos egy istenként hajolt előre, hogy szemügyre vehesse őket.
— Ed venegád vavázsló meg valami hifatalnokfélezség… — állapította meg Offler, a Krokodilisten. Túlfejlett tépőfogai, mint mindig, kicsit akadályozták a beszédben. — Nofak, nofak! — S bal mancsával egy rakás csontfehér zsetont csúsztatott a tábla közepére.
Az Úrnő biccentett. Fölemelte a kockavető dobozt. Sziklaszilárdan tartotta az asztal fölött, ám valamennyi isten tisztán hallotta bentről a három kocka zörgését. Aztán dobott, és a kockák végigpattogtak az asztalon.
Egy hatos. Egy hármas. Egy ötös.
Csakhogy azzal az ötössel történt valami. Néhány milliárd molekula véletlen ütközésétől hajtva a dobókocka az egyik csúcsára perdült, szelíden fordult egyet-kettőt, majd megállapodott.
Hetes.
Vak Ió fölvette a kockát, és megszámolta az oldalait.
— Ugyan már! — mondta fáradtan. — Légy sportszerű!
A nyolcas szám szörnye
Az Ankh-Morporkból Chirmbe vezető út magas volt, fehér és kanyargós: különféle hepehupákból és gödrökből álló, kilencven mérföld hosszú útszakasz, amely olykor hegyeket kerülgetett, olykor lebukott a hűvös, zölddel benőtt völgyek citromfaligetei közé, olykor liánokkal beszőtt vízmosásokon ívelt át nyikorgó fúggőhidakon, és egészében véve inkább festői volt, mintsem könnyen járható.
Festői. Ezt a szót Széltoló, a varázsló (a Varázstudományok Mestere, Láthatatlan Egyetem [kibukott]) csak nemrég ismerte meg. Egyike volt a számtalan új szónak, amelyeket azóta tanult, hogy elhagyták Ankh-Morpork füstölgő romjait. Hasonlóképp újszerű melléknév volt az idilli is. Miután gondosan megfigyelte, milyen tájak látványa indítja Kétvirágot a szó használatára, Széltoló úgy döntött, hogy a festői rettenetesen meredeket jelent. Az idilli jelzővel Kétvirág azokat a falvakat illette, amelyeken néha áthaladtak. A jelek szerint ez a szó a lázsújtotta és a düledező megfelelője lehetett.
Kétvirág turista volt, a Korongvilág legelső turistája. Széltoló némi megfontolás után úgy döntött, hogy a turista szellemileg visszamaradott egyént jelent.
Miközben lustán poroszkáltak a kakukkfű-illatú levegőben döngicsélő méhrajok között, Széltoló a legutóbbi napok eseményein tűnődött. A kis idegen szemlátomást őrült ugyan, ámde egyúttal igen bőkezű, és sokkal kevésbé életveszélyes, mint a varázsló ankh-morporki ismerőseinek nagy része. Széltoló egészen megkedvelte. Kétvirágot nem kedvelni olyan volna, mintha az ember egy kutyakölyköt rugdosna. Kétvirág mostanában igen nagy érdeklődést mutatott a mágia elmélete és gyakorlata iránt.
— Hát, izé, ez az egész olyan hasznavehetetlennek tűnik — mondta. — Tudod, én mindig azt hittem, hogy a varázsló csak kimondja a varázsigéket, és kész. De ez a fáradságos memorizálás, meg minden…
Széltoló mélabúsan bólogatott. Megpróbálta elmagyarázni, hogy hajdan a mágia valóban vad és féktelen volt, ám valamikor az idők hajnalán megzabolázták a Nagy Öregek. Azóta a mágia engedelmeskedni köteles többek között a Valóság-megmaradás Törvényének; ez a törvény kimondja, hogy egy adott cél elérésére fordított energia ugyanakkora kell legyen, az alkalmazott módszerektől függetlenül. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy mondjuk egy pohár bor illúzióképének fölidézése viszonylag könnyű feladat, hiszen csak a fényhullámok finom átrendezését igényli. Másrészt egy valódi borospohár fölemeléséhez néhány lábnyira a levegőben — mármint puszta szellemi energiával — több órán át tartó, gondos előkészület szükséges, ha a varázsló nem akarja, hogy — a hatás-ellenhatás elvének ékes bizonyítékaként — a fülén csorogjon ki az agya tőle.
Beszélt ezenkívül arról, hogy a mágia néhol továbbra is előfordul nyers ősállapotában, amit a beavatott arról ismer meg, hogy megjelenési formái nyolcadrét alakot öltenek a téridő kristályos szerkezetében. Példa erre az oktiron fém és az oktogén gáz. Mindkettő veszedelmes mennyiségű nyers varázserőt sugároz.
— Elég nyomasztó ez az egész — zárta le a témát.
— Nyomasztó?
Széltoló hátrafordult a nyeregben, és egy pillantást vetett Kétvirág Poggyászára, amely aprócska lábak százain baktatott kitartóan utánuk, s alkalmanként megpróbált bekapni egy-egy kósza pillangót. Nagyot sóhajtott.
— Széltoló azt hiszi, hogy képesnek kellene lenni a villámok igába fogására — jegyezte meg a piktorkrampusz, aki a Kétvirág nyakában lógó doboz kis ajtajából figyelte az út menti tájat. Egész délelőtt festői tájakat és idilli látképeket készített a gazdájának, és most engedélyt kapott egy cigarettaszünetre.
— Mikor azt mondtam, hogy igába fogni, nem arra gondoltam, hogy igába fogni — csattant föl Széltoló. — Csak arra céloztam, hogy izé, úgy gondoltam… nem tudom, egyszerűen képtelen vagyok rá szavakat találni. Azt hiszem, a világnak valahogy… rendezettebbnek kéne lennie.
— Ne álmodozz, ez már fantasy — mondta Kétvirág.
— Tudom. Ez a baj. — Széltoló megint felsóhajtott. Szép dolog a józan ész, meg hogy az univerzum a tiszta logikának és a számok harmóniájának engedelmeskedik, de a könyörtelen igazság az, hogy a világot egy gigantikus teknős hordja a hátán, és az isteneknek az a szokása, hogy meglátogatják az ateisták házát és betörik az ablakokat.
Halk nesz hallatszott, alig hangosabb az út menti rozmaringban zümmögő méheknél. Valami különös csontzörgés, mintha kockát vetnének vagy koponyákkal gurigáznának. Széltoló óvatosan körülnézett. Senkit sem látott.
Ez valahogy nyugtalanította.
Aztán könnyű szellő támadt, amely erősödött, majd elállt néhány szívverésnyi idő alatt. Változatlanul hagyta a világot, néhány érdekes részletet kivéve.