A már amúgy is hajlott ág nem tört el. Csak valami nedves, hasadó neszt hallatott, és csavarodott egyet Széltoló markában.
A varázsló egy vékonyka kéregcsík végén találta magát, amely rohamos gyorsasággal hosszabbodott, ahogy Széltoló súlya lehasította a fáról. Lenézett, és egyfajta végső elégtétellel konstatálta, hogy pontosan a legnagyobb farkason fog landolni.
Most már lassabban mozgott, mert a kéregcsík az ág tövéhez közeledve egyre szívósabb lett, s mind nehezebb lett tovább hasítani. A kígyó tűnődve figyelte reménybeli zsákmánya vergődését.
A kéreg azonban kitartott. Széltoló már azon volt, hogy gratulál magának, de amikor fölnézett, észrevett egy apróságot, ami mindeddig nem szúrt szemet neki. A legnagyobb darázsfészek lógott az útjában, amit valaha látott.
Szorosan becsukta a szemét.
Na de a troll? — kérdezte magában. Minden más csak a szokásos szerencsém, de hogy az istenekbe került az útra az a troll? Mi a fene folyik itt?
Katt. Mintha egy gally roppant volna el, csakhogy Széltoló ezt nem a fülével, hanem az agyával hallotta. Katt, katt. És ekkor könnyű szellő támadt, amely egyetlen levelet sem rezdített.
Az egyre nyúló kéregcsík letépte a faágról a darázsfészket, amikor odaért hozzá. A darázsfészek elzúgott a varázsló feje mellett. Széltoló érdeklődéssel nézte, hogyan lesz mind kisebb és kisebb, ahogy a szimatolva égnek meredő farkosorrok gyűrűjéhez közeledik.
Az orrok gyűrűje hirtelen szorosra zárult.
Azután hirtelen szétspriccelt a szélrózsa minden irányába.
Az erdő visszhangzott a fájdalmas vonyítástól, ahogy a falka elkeseredetten igyekezett lerázni magáról a feldühödött darázsfelhőt. Széltoló bárgyún vigyorgott.
A könyöke váratlanul hozzáért valamihez. A fatörzs volt az. A kéregcsík az ág egész hosszában lehasadt. A közelben nem akadt több ág. A sima fakérgen pedig nem volt kapaszkodó.
Ellenben kezet nyújtott. Két, vékony, levélzöld kéz nyúlt ki közvetlenül mellette a mohos kéreg alól. A kezeket két csinos, gömbölyű kar követte, aztán a driád egyszerűen kihajolt a fa törzséből, szorosan megragadta a döbbent varázslót, és behúzta a fába a növényeknek azzal a szörnyűséges erejével, amely életadó nedvesség után tapogatózó gyökereket ékel a tömör kősziklába. A vastag fakéreg szétnyílt, mint az őszi köd, majd összezárult, mint a kagyló.
A Halál egykedvűen figyelt.
Aztán egy pillantást vetett a temérdek tiszavirágra, melyek önfeledt cikcakkban járták táncuk csupasz koponyája körül. Egyet pattintott az ujjával, mire a rovarok az erdei avarba potyogtak — de ez valahogy mégsem volt az igazi.
Vak Ió átlökte az asztalon a zsetonjait, dühösen kimeresztette azokat a szemeit, amelyek pillanatnyilag a teremben tartózkodtak, és kicsörtetett az ajtón. Néhány félisten vihogott. Offler legalább kimért, bár kissé hüllőszerű méltósággal fogadta egy teljesen jó troll elvesztését.
Az Úrnő utolsó ellenfele átült egy másik székbe, hogy épp átellenben legyen vetélytársával.
— Uram — mondta az istennő udvariasan.
— Úrnőm — válaszolt higgadtan ellenfele. Tekintetük találkozott.
Az utolsónak maradt játékos hallgatag isten volt. Rebesgették róla, hogy egy másik Valóságból érkezett a Korongvilágra, valami titokzatos és szörnyűséges eset után. Az isteneknek persze privilégiuma látszólagos külső megjelenésük szabályozása, még más istenek szemében is; a Korongvilág Sorsa most egy korosodó, jólelkű férfiú alakját öltötte magára, takarosan fésült, őszülő hajjal és olyan arcvonásokkal, hogy minden hajadon habozás nélkül fölkínált volna neki egy kis pohár sört, ha történetesen megjelenik a hátsó ajtónál. Olyan arc volt, amelyet egy jóindulatú fiatal boldogan átsegít a forgóajtón. Kivéve persze a szemét.
Egyetlen isten sem képes álcázni szeme igaz valóját és természetét. A Korongvilág Sorsa szemének természete pedig ez: ha valaki csupán futó pillantást vet rá, egyszerűen sötétnek látja; jobban odanézve azonban kiderül — túl későn! —, hogy ez a szem csupán lyuk, s olyan mély, olyan távoli sötétségre nyílik, hogy aki belé tekint, az úgy érzi, mintha ellenállhatatlanul vonzaná valami a végtelen éjszakába, és a benne kavargó iszonyú csillagok felé…
Az Úrnő udvariasan köhintett, és huszonegy fehér zsetont tett az asztalra. Aztán köntöse zsebéből még egy zsetont vett elő; ez áttetsző volt, ezüstös színű, és kétszer akkora, mint a többi. Egy igazi hős lelkét mindig jobb árfolyamon lehet beváltani; az istenek igen nagy becsben szokták tartani őket.
A Sors fölvonta bal szemöldökét.
— De csalás ugye nem lesz, Úrnő? — kérdezte.
— Ugyan ki tudná becsapni magát a Sorsot? — kérdezett vissza ellenfele. A Sors vállat vont.
— Senki. Mégis mindenki megpróbálja.
— Javíts ki, ha tévedek, de azt hiszem, besegítettél nekem itt-ott a többiek ellen.
— Hogyne. Azért, hogy annál kellemesebb legyen a végjáték, Úrnő. Most pedig…
A Sors a kellékdobozába nyúlt, elővett egy figurát, és elégedett arccal a táblára helyezte. A kibicelő istenek egyszerre sóhajtottak fel. Egy pillanatra még az Úrnő is meghökkent.
Rettentő ronda figura volt. A körvonalai bizonytalannak, elmosódottnak tűntek, mintha a faragómester keze reszketett volna az iszonyattól, miközben a Valami lassan alakot ötlött vonakodó ujjai között. Úgy tűnt, csupa csáp és szívókorong. Meg szörnyűséges rágó, figyelte meg az Úrnő. És egyetlen hatalmas szem.
— Azt hittem, hogy a fajtája már az idők kezdetén kihalt — mondta az Úrnő.
— Ennek talán még csontos barátunk is undorodott a közelébe menni — nevetett a Sors. Határozottan élvezte a helyzetet.
— Sosem lett volna szabad világra jönnie.
— Mindazonáltal — jelentette ki a Sors szentenciózusan. Besöpörte a dobókockákat szokatlan alakú dobozukba, aztán fürkész pillantást vetett ellenfelére.
— Persze — tette hozzá —, ha föl akarod adni…
Az Úrnő a fejét rázta.
— Kezdjük!
— Állod a tétemet?
— Kezdjük!
Széltoló tudta, mi minden van a fákban: rostok, nedvek, esetleg egy-egy mókus. Ritkák ellenben a paloták.
Viszont… a selyemvánkosok, amelyeken trónolt, sokkalta puhábbak voltak a fánál, a bor, amit fakupából iszogatott, határozottan jobban ízesebb, mint a gyanta; az a leányzó pedig, aki fölhúzott térddel kucorgott előtte, és tűnődve figyelte őt, végképp nem hasonlítható a mókusokhoz, hacsak nem említjük a prémesség bizonyos jeleit.
A terem magas volt és tágas; lágy, halványsárga fény világította meg, amelynek forrását Széltoló sehogy sem lelte. Göcsörtös, erezett faboltívek nyíltak belőle más termekbe és egy hatalmas csigalépcsőre. Pedig kívülről tökéletesen közönséges fának látszott!
A lány tetőtől talpig zöld színű volt. Széltoló efelől minden kétséget kizáróan megbizonyosodhatott, mivel az ifjú hölgy egész öltözéke egyetlen nyakláncból állt. Hosszú, sötétzöld haja kissé mohosnak tetszett. Pupillája nem volt, a szeme élénkzölden ragyogott. Széltoló őszintén kívánta, bár több figyelmet fordított volna az egyetemen az antropológiai előadásokra.
A lány egy szót sem szólt. Amióta leültette a szófára és megkínálta borral, semmi egyebet sem csinált, csak némán figyelte őt, s időnként megvakart egy mély forradást a karján.
Széltolónak hirtelen eszébe jutott, hogy a driádok annyira egyek a fával, amelyben élnek, hogy ha egyikük megsérül, azt a másik is megszenvedi…