A háttérmoraj ebben a teremben hangosabb volt. Olykor lüktető, aranyszínű ragyogás futott végig az áttetsző falakon, míg el nem nyelte a derengés odafönt. Rezgett is, valami erőtől a levegőben.
— Ó, avatatlan varázsló — mondta Druellae —, láss hát egy kis mágiát! Nem a te menyétképű, szelídített mágiádat, hanem a gyökér-és-ág mágiát, az ősi varázst! Zabolátlan varázst! Figyelj!
Körülbelül ötven driádnő zárt alakzatba tömörült. Megfogták egymás kezét, majd addig hátráltak, míg egy hatalmas kört nem alkottak. A többi driád halk kántálásba kezdett. Aztán Druellae biccentésére a kör forgásba lendült forgás-ellenirányban.
Ahogy a kör mozgása egyre sebesebb lett, és a kántálás bonyolult dallama mind magasabb régiókba szárnyalt, Széltoló azon kapta magát, hogy lenyűgözve figyel. Az egyetemen sok mindent hallott az Ősi Mágiáról, bár a varázslókat tiltották tőle. Tudta, hogy ha a kör elég gyorsan kereng majd a Korongvilág lassan forgó, állandó mágikus terével összehasonlítva, a fellépő asztrálsúrlódás óriási töltéskülönbséghez vezet, amely az Őselemi Varázserő roppant energiájú kisülésében fogja leföldelni magát.
A kör most már csak szökellő driádok elmosódott gyűrűje volt, s a Fa falai zengtek a kántálás visszhangjaitól…
Széltoló érezte fejbőrén az ismerős, kínos bizsergést, ami a nyersmágia erős töltésének létrejöttét jelzi a közelben, így hát csak közepesen döbbent meg, amikor néhány másodperccel később ragyogó oktarin fénysugár lövellt elő a láthatatlan mennyezetből, majd sisteregve összpontosult a kör közepére.
Vihartépázta, fákkal övezett domb képe bontakozott ki belőle, egy templommal a tetején. Az épület valahogy kellemetlenül szúrta az ember szemét. Széltoló tudta, hogy ha ez Bel-Shamharoth temploma, akkor nyolcszög alakúnak kell lennie. (A nyolc tudniillik Bel-Shamharoth száma is; ezért nem veszi lehetőleg a szájára egyetlen varázsló sem, akibe egy csöppnyi józan ész szorult. Ha kimondod, neked már nyolc, szokták figyelmeztetni félig-meddig viccesen a tanítványokat. Bel-Shamharoth különösképp vonzódott a mágiába belekontárkodókhoz, akik, lévén maguk is, mondhatni, strandböngészők a természetfölötti jelenségek tengerpartján, részben már amúgy is bele vannak gabalyodva a hálójába. Széltoló szobaszáma a kollégiumban 7a volt, és ő ezen a legkevésbé sem lepődött meg.)
Az eső patakokban csorgott a templom fekete falain. Az élet egyetlen jelének a bejárat mellé kikötött ló mutatkozott, és az nem Kétvirág lova volt. Először is, túl nagy volt. Hófehér csatamén volt, húsklopfoló nagyságú patákkal és hivalkodó arany díszektől csillogó bőrlószerszámmal. Pillanatnyilag éppen élvezettel abrakolt a zaboszsákjából.
Széltolónak valahogy ismerősnek tűnt. Megpróbált visszaemlékezni rá, hogy hol találkozott már vele.
Mindenesetre úgy látszott, elég tisztességes sebességgel tud haladni. És ha egyszer a maga megfontolt módján elérte ezt a sebességet, hosszú ideig tartani tudja. Széltolónak csupán őreit kell leráznia, kiverekednie magát a Fából, megkeresnie a templomot, és elkötnie a lovat az alól a valami alól, amit Bel-Shamharoth orrnak használ.
— A Nyolcas Szám Szörnye a jelek szerint ma dupla vacsorát kap — mondta Druellae, éles pillantást vetve Széltolóra. — Kié ez a hátasállat, hamis varázsló?
— Halvány gőzöm sincs.
— Valóban? Nos, mindegy. Nemsokára úgyis meglátjuk.
Intett a kezével. A kép fókusza megmozdult, átsuhant egy roppant, nyolcszögletű boltív alatt, és továbbhaladt a mögötte ásító folyosón.
Egy alak osont ott előre óvatosan, hátát az egyik falnak vetve. Széltoló látta az arany és a bronz csillogását.
Ezt az alakot senki mással nem lehetett összetéveszteni. Rengetegszer látta már. A széles mellkas, a fatörzsre emlékeztető nyak és a borzos, fekete hajjal koronázott, meglepően kicsi fej, amely úgy fest, mint egy koporsó tetején felejtett paradicsom… a varázsló nevén tudta nevezni a lopakodó alakot, és az a név nem volt más, mint Hrun, a barbár.
Hrun egyike volt a Körkörös-tenger melléke strapabíróbb hőseinek: sárkányölő, templomgyalázó, zsoldos és minden utcai verekedés oszlopos tagja. Ráadásul — nem úgy, mint számos más hős Széltoló ismeretségi körében — olykor kétszótagosnál hosszabb szavakat is ki tudott mondani, bár ilyenkor szüksége volt egy kis időre és némi noszogatásra.
Széltoló valami tompa zörejt érzékelt hallásküszöbe peremén. Úgy hangzott, mintha koponyák gurulnának le valami távoli vártömlöc mohos lépcsőin. Lapos pillantást vetett őreire, hogy lássa, ők is hallották-e.
A férfi driádoknak pillanatnyilag minden, meglehetősen korlátolt figyelmét Hrun kötötte le, akinek kétségkívül hasonló volt a testfelépítése. Markuk könnyedén pihent a varázsló vállán.
Széltoló lebukott, hátrabukfencezett, mint egy akrobata, s a következő pillanatban talpon volt és futott. Hallotta, hogy Druellae kiabál mögötte, és megkettőzte sebességét.
Valami elkapta a köntöse csuklyáját, de az hál’ isteneknek leszakadt. A lépcsőnél egy hímdriád várt rá kitárt karokkal, és fapofával vigyorgott a felé rontó alakra. Anélkül, hogy vesztett volna lendületéből, Széltoló újra lebukott, ezúttal olyan alacsonyra, hogy az álla egy vonalba került a térdével, s a driád tuskóökle a füle mellett zúgott el.
Előtte egy egész csalitnyi driád várakozott. Széltoló megpördült, kitért a meghökkent őrszem újabb ökölcsapása elől, és elképesztő sebességgel nyargalt vissza a varázskör felé. Közben elhaladt az őt üldöző férfidriádok mellett, akiket olyan összezavarodva hagyott maga mögött, mintha tekebábuk lettek volna.
Csakhogy még mindig voltak páran előtte: ezek most lassan utat törtek maguknak a nők nyüzsgő tömegében. Vigyorogtak, és öklükkel várakozásteljesen ütögették kérges tenyerüket.
— Ne mozdulj, hamis varázsló — mondta Druellae előrelépve. Mögötte magbabonázva forogtak tovább a körtáncosok; a mágikus fény fókusza most egy lilásan derengő folyosót mutatott.
Széltoló kiborult.
— Lennél szíves ezt abbahagyni? — vicsorgott. — Valamit tisztázzunk egyszer s mindenkorra! Vedd tudomásul, hogy én igazi varázsló vagyok! — És zsémbesen toppantott.
— Valóban? — mosolygott a driád. — Akkor lássuk: varázsolj nekünk valamit!
— Huh… — kezdte Széltoló. A tény az volt, hogy mióta az az ősi, rejtelmes varázsige befészkelte magát az agyába, a legegyszerűbb rontás sem maradt meg az emlékezetében… még a csótányirtó és a hátvakaró varázs sem. A Láthatatlan Egyetem mágusai ezt azzal próbálták magyarázni, hogy a varázsige önkéntelen memorizálása mintegy lekötötte az agyában található összes varázslat-megőrző idegsejtet. Széltoló sötétebb pillanataiban egészen más magyarázatot talált arra, miért nem hajlandók még a legegyszerűbb varázslatok sem néhány másodpercnél tovább a fejében maradni.
Mert félnek, döntötte el.
— Huh… — ismételte.
— Egy egész kicsi varázslat is megteszi — mondta Druellae, és figyelte, hogy húzza Széltoló a száját tomboló dühében és szégyenében. Egy mozdulatot tett a kezével, mire két hímdriád közelebb lépett.
A Varázsige ezt a percet választotta, hogy Széltoló tudatának pillanatnyilag üresen hagyott nyergébe lendüljön. A mágus érezte, hogy ott ül, és pimaszul vigyorog rá.