— Tudok egy varázslatot — mondta fáradtan.
— Igen? Kérlek, mondd! — biztatta Druellae.
Széltoló nem volt biztos benne, hogy meri-e, a varázslat azonban döntött helyette, és megpróbálta átvenni az uralmat a nyelve fölött. Szembeszállt vele.
— Azt bottad, ki tudod olvazsni a goddolataibból — bökte ki alig kivehetően. — Olvazsd!
A driád előrelépett, és gúnyosan a szemébe nézett.
A mosoly azonnal az arcára fagyott. Védelmezőn maga elé kapta a karját, és hátrahőkölt. Torka mélyéről a színtiszta iszonyat nyögése tört fel.
Széltoló körülnézett. A többi driád is elhátrált tőle. Mit csináltam? Bizonyára valami borzalmasat.
Ám tapasztalatból tudta, hogy csak idő kérdése, és a világba visszatér a dolgok megszokott rendje; akkor pedig jelentkeznek a szokásos kellemetlenségek, a folyamatos csuklástól a kerékbetörésig. Elhátrált, átbújt a rendületlenül továbbforgó varázskört alkotó driádok között, és figyelte, hogy mit fog tenni Druellae.
— Kapjátok el! — sikoltotta a lány. — Vigyétek minél messzebb a Fától, és öljétek meg!
Széltoló sarkon fordult, és inalt.
Bele a varázskör fókuszába.
Vakító lobbanás.
Hirtelen sötétség.
Egy megközelítőleg Széltoló alakú lila árnyék, amely villámgyorsan ponttá zsugorodik és kialszik.
Aztán mindennek vége.
Hrun, a barbár nesztelenül osont végig a folyosókon, melyeket olyan sötétlila fény világított meg, hogy már-már feketének látszott. Korábbi zavart értetlenségét mintha elfújták volna. Ez itt nyilvánvalóan egy mágikus templom, és ez mindent megmagyaráz.
Megmagyarázta például, hogy miért pillantotta meg kora délután azt a ládát az út mentén, miközben ebben az istenekverte erdőben lovagolt. A fedele hívogatóan nyitva volt, mélyén sok-sok arany csillogott. Ám amikor Hrun leugrott a lováról, hogy megközelítse, a láda apró lábakat növesztett, elügetett a fák közé, csak néhány száz öllel odébb állapodott meg ismét.
Most, többórás cicázó hajsza után, végleg elvesztette a nyomát ezekben a pokoli megvilágítású alagutakban. A ronda falfaragások és az időnként feltünedező mállatag csontvázak, amelyek mellett elhaladt, egészében véve nem ébresztettek félelmet benne. Részben azért, mert Hrun roppant képzeletszegénységéhez nem társult korszakalkotó lángelme, részben pedig azért, mert az ostoba domborművek és a veszélyekkel teli alagutak számára mindennapos munkát jelentettek. Ideje legnagyobb részét hasonló helyzetekben töltötte, arany, démonok és szorongatott helyzetű szüzek után kutatva. Hrun legfőbb célja e kalandok során az volt, hogy az aranyat megszabadítsa tulajdonosaitól, a démonokat az életüktől, a szüzeket pedig szorongásuk legalább egyik okától.
Figyeljük csak meg Hrunt, amint macskaléptekkel eltűnik egy gyanús alagút torkában! Bőre még ebben a lila fényben is bronzosan csillog. Rengeteg aranyat hord magán kar- és bokaperecek formájában, máskülönben azonban meztelen, egy párducbőr ágyékkötőtől eltekintve. Ezt Howondaföld gőzölgő őserdeiben szerezte egy boldogtalan párductól, amelynek elharapta a torkát.
Jobb kezében harcra készen tartja Kringet, a fekete varázskardot, amelyet egy mennykőcsapásból kovácsoltak, és van lelke, ám nem szenvedheti a hüvelyeket. Hrun alig három napja lopta B’ltuni arkmandritájának bevehetetlen palotájából, de máris kezdte bánni. A kard szép lassan az idegeire ment.
— Mondtam neked, hogy rossz irányba mész! A láda az utolsó elágazásnál jobbra fordult — sziszegte Kring olyan hangon, mint az acélpenge csikorgása a kövön.
— Csend!
— Én csak annyit mondtam, hogy…
— Kuss!
Ami pedig Kétvirágot illeti…
Eltévedt, és ezt ő is nagyon jól tudta. Vagy az épület volt nagyobb, mint kintről látszott, vagy egy tágas föld alatti szintre került egyetlen lépcső megmászása nélkül, vagy pedig — amint kezdte gyanítani — a templom belső dimenziói fittyet hánytak az építészet egyik eléggé alapvető szabályának, azaz nagyobb volt belülről, mint kívülről. És mire vélje ezt a fura világítást? A falakba és a mennyezetbe ékelve nyolcszögletű kristályok sorakoztak szabályos térközönként. Meglehetősen kellemetlen ragyogást árasztottak magukból, ami nem annyira világított, mint inkább körvonalazta a sötétséget.
Aki ezeket a domborműveket készítette, gondolta Kétvirág könyörületesen, az a szegény ember valószínűleg túl sokat ivott. Hosszú éveken át.
Másfelől viszont az épület kétségkívül lenyűgöző. Építőinek szemlátomást a nyolcas szám volt a rögeszméje. A padlót nyolcszögletű kőlapokkal rakták ki, úgy építették a folyosók falait és mennyezetét, hogy azok beszámításával a folyosók keresztmetszete szabályos nyolcszög legyen, és itt-ott, ahol a falak beomlottak, Kétvirág észrevette, hogy még az építőköveknek is nyolc oldaluk van…
— Nem szeretem ezt a helyet — mondta a piktorkrampusz Kétvirág nyakában lógó dobozából.
— Miért nem? — érdeklődött Kétvirág.
— Hátborzongató.
— De hiszen te démon vagy! A démonok nem mondhatják valamire, hogy hátborzongató! Úgy értem, mi lehet, amitől még egy démon háta is borsózni kezd?
— Ó, hát tudod — mondta a krampusz óvatosan, idegesen körbenézett, és egyik mancsáról a másikra állt. — Izék. Dolgok.
Kétvirág szigorúan nézett rá.
— Miféle izék?
A krampusz idegesen köhintett. (Tény, hogy a démonok nem lélegzenek; tény azonban az is, hogy minden értelmes lény szükségét érzi alkalomadtán egy ideges köhintésnek, akár lélegzik, akár nem. Márpedig a démon megítélése szerint ez ilyen alkalom volt.)
— Hát, izék — bökte ki nyomorúságosan. — Gonosz izék. Olyasmik, amikről nem beszélünk, és ez a lényeg, amit próbálok veled legalább nagyjából megértetni, gazdám.
Kétvirág fáradtan ingatta a fejét.
— Bárcsak itt lenne Széltoló — sóhajtott. — Ő tudná, mi a teendő.
— Ő? — horkantott a démon. — El se tudom képzelni, hogy egy varázsló idejöjjön. Nem lehet közük a nyolcas számhoz. — A krampusz hirtelen ijedten tapasztotta szájára a tenyerét.
Kétvirág felnézett a mennyezetre.
— Mi volt ez? — kérdezte. — Nem hallottál valamit?
— Én? Hallani? Nem! Az égvilágon semmit! — erősködött a démon. Bent termett a dobozában, és becsapta maga mögött az ajtót. Kétvirág bekopogott. Az ajtó résnyire nyílt.
— Úgy hangzott, mintha kövek zörögtek volna — magyarázta. Az ajtó azonnal becsapódott. Kétvirág vállat vont.
— Roskatag egy hely, valószínűleg darabokra fog hullani — motyogta. Föltápászkodott.
— Hé! — kiáltotta. — Van itt valaki?
KI, Ki, ki, felelték a sötét alagutak.
— Hahó? — próbálkozott tovább a messziről jött utazó.
HÓ, Hó, hó.
— Tudom, hogy itt vagytok, az előbb hallottalak titeket kockázni!
ÁZNI, Ázni, ázni.
— Ide figyeljetek, én csak…
Kétvirág nem fejezte be. Ennek az a ragyogó fénypont volt az oka, ami néhány lábnyira tőle pottyant elő a semmiből. Gyorsan növekedett, s pár másodperc múlva egy aprócska, fénylő emberalak körvonalait öltötte. Ekkor már hangot is adott ki, vagyis inkább Kétvirág ekkor kezdte érzékelni a zajt, amit elejétől fogva hallatott. Olyan volt, akár egy sikolyforgács, az idő egy adott pillanatába fagyva.