— Iszonyú és természetellenes — szólalt meg mögöttük a tengeri troll.
— És fiatalon halnak meg — mondta Széltoló, ügyet sem vetve rá. — Túlságosan undorodnak maguktól.
— Néha az az érzésem támad, hogy az ember egész életében járhatná a Korongot, és akkor se látna minden látnivalót — elmélkedett Kétvirág. — Most meg úgy látszik, hogy van még rengeteg más világ is. Ha arra gondolok, hogy a halálom pillanatáig a századrészét sem láthatom ennek a sok látnivalónak, ettől egyenesen… — szünetet tartott, majd hozzátette: — … hát, alázat tölt el, azt hiszem. És persze tomboló düh.
A röppencs megállt a szigettől pár ölre Tengelyirányt, és permetvihart kavart maga körül. Lassan forogva lebegett. Egy csuklyás alak, aki a lencse kellős közepén állt egy köpcös oszlop mellett, hívogatóan intett nekik.
— Jobb lesz, ha odagázoltok — mondta a troll. — Nem célszerű megvárakoztatni őket. Nagyon örülök, hogy megismerkedhettünk.
Nedves kézfogással búcsúztatta mindkettőjüket. Amikor egy darabon kilábalt velük, a két legközelebbi hidrofób mélységes irtózattal hátrahőkölt.
A csuklyás alak fél kézzel lenyúlt, és egy kötélhágcsót hajított oda nekik. A másik kezében ezüstpálcát szorongatott, ami félreismerhetetlenül úgy festett, mint ami gyilkolásra szolgál. Széltoló első benyomása azonnal beigazolódott, amikor a csuklyás idegen hanyagul meglengette a pálcát a part felé. Néhány köböl szikla minden zaj nélkül szürke semmivé enyészett.
— Ezt azért csináltam, nehogy azt higgyétek, hogy félek használni — mondta az ismeretlen.
— Ne higgyük, hogy te félsz? — kérdezte Széltoló. A csuklyás alak horkantott.
— Mindent tudunk rólad, Széltoló varázsló. Roppant ravasz és leleményes férfi vagy. Több ízben a Halál képébe kacagtál. Hiába színlelsz gyávaságot, hiába reszketsz, mint a kocsonya, engem nem tudsz bolonddá tenni.
Széltoló úgy érezte, őt teszik bolonddá.
— Én… — kezdte, aztán elsápadt, amikor a megsemmisítő pálca felé fordult. — Én látom, hogy mindent tudtok rólam — fejezte be megrendülten, és lezöttyent a lencse csúszós fedélzetére. Aztán a csuklyás parancsnok utasításait követve odaszíjazták magukat Kétvirággal az átlátszó korongba csavarozott bronzgyűrűkhöz.
— Ha a legcsekélyebb jelét is látnám, hogy varázslatot szősz — hallatszott a csuklya alatt ásító sötétségből — meghalsz. Harmadik kvadráns egyeztetni, kilencedik kvadráns megkettőzni, mindenki előre!
Vízfüggöny lövellt a magasba Széltoló mögött, és a korong hirtelen meglódult. Az iszonytató tengeri troll jelenléte bizonyára szárnyakat adott a hidrofóboknak, mert elképesztően meredek szögben lőttek ki fölfelé, és csak akkor váltottak vissza vízszintesbe, amikor már vagy egy tucat öllel a tengerfelszín felett jártak. Széltoló egy pillantást vetett maga alá az átlátszó lencsén keresztül, és azon nyomban megbánta.
— Na, megint úton vagyunk — mondta Kétvirág vidáman. Hátrafordult, és integetni kezdett a trollnak, aki szigetestül-mindenestül aprócska ponttá zsugorodott a világ peremén.
Széltoló rámeredt.
— Téged soha semmi nem idegesít? — kérdezte.
— Hiszen élünk, nem? — kérdezett vissza Kétvirág. — És te magad mondtad, hogy nem vacakolnának ennyit velünk, ha csak rabszolgának kellenénk. Biztos vagyok benne, hogy Tethis egy kicsit túlzott. Meg vagyok győződve, hogy ez az egész csak félreértés. Nézetem szerint szépen haza fognak küldeni minket. Persze csak miután megtekintettük Krullt. És meg kell mondanom, ez igazán csodás élménynek ígérkezik.
— Ó hogyne — mondta Széltoló kongó hangon. — Csodásnak. — Közben azt gondolta: volt részem izgalomban és volt részem unalomban. És a legjobb a dögunalom volt.
Ha valamelyikük vette volna ekkor a fáradságot, hogy egy pillantást vessen a lencse alá, bizonyára észrevette volna a különös, V alakú hullámot, amely messze odalent hasította a vizet, s csúcsa egyenesen Tethis szigete felé mutatott. Ők azonban nem lefelé néztek. A huszonnégy hidrofób mágus persze lefelé nézett, de számukra ez csupán az általános iszonyat újabb eleme volt, ami semmiben sem különbözik a körülötte hullámzó folyékony borzadálytól. Valószínűleg nekik volt igazuk.
Nem sokkal a fentebb leírtak megtörténte előtt a lángoló kalózhajó sisteregve alámerült a hullámsírba, s megkezdte lassú süllyedését a távoli tengerfenék felé. A tengerfenék ezúttal még a szokásosnál is távolibb volt, mivel a balvégzetű hajógerinc pontosan a Gorunna-árok fölött tartózkodott — ez a szörnyűséges hasadék a Korong kérgében pedig olyan sötét, olyan mély és olyan hírhedetten gonosz, hogy itt még a krákok is csak félve és párosával járnak. Kevésbé hírhedetten gonosz mélytengeri árkokban a halak a homlokukon lévő természetes lámpásokkal világítanak maguknak, és általában jól elboldogulnak. A Gorunnában eloltják a fényük, és lábujjhegyen osonnak, már amennyire lábatlan lények képesek osonni; és persze neki is mennek valamiknek. Szörnyűséges valamiknek.
A víz a hajó körül zöldről bíborra, bíborról feketére, feketéről pedig olyan totális vaksötétre váltott, hogy a fekete ahhoz képest szürkének tűnt. Legtöbb gerendáját addigra már szilánkokká zúzta a szörnyű nyomás.
Széles spirálban süllyedt egyre lejjebb, lidércnyomásos poliphordák és lebegő hínárrengetegek mellett, melyek halovány, dögletes fényben derengtek. Megnevezhetetlen valamik súrolták puha, hideg csápjaikkal, miközben elsuhantak a fagyos csöndbe.
Valami kiemelkedett a homályból, és egyetlen nyeletre eltüntette a bendőjében.
Nem sokkal később egy kis, peremvidéki atoll döbbent bennszülöttjei egy rettenetes tengeri szörny hullámtépázta tetemére bukkantak sekély lagúnájukban, amit nyilván a mélytengeri áramlatok sodortak partra: tele volt iszonyú csőrökkel, szemekkel és csápokkal. Döbbenetüket csak fokozta a mérete, mivel a dög jóval nagyobb volt, mint a halászfalu, amelyben éltek. Mindez azonban semmi volt a halott szörnyeteg pofájára fagyott mélységes meglepetéshez képest. A hátborzongató kreatúrát valami a jelek szerint halálra tiporta.
Egy kicsivel közelebb a Peremhez két csónaknak, amelyek az ezen a vidéken bőven tenyésző és igen félelmetes húsevő osztrigákra vadásztak, beleakadt a hálójába valami, és jó néhány tengeri mérföldön keresztül vonszolta őket maga után, mielőtt az egyik kapitány nagy lélekjelenléttel elvágta a háló vezérkötelét.
Ám még a kapitány elképedése is csekély volt ahhoz képest, amit a szigetcsoport utolsó atolljának bennszülöttei éltek át. Másnap éjjel szörnyűséges recsegés-ropogásra riadtak, amely tenyérnyi őserdőjük mélyéről érkezett, és amikor reggel néhány bátor lélek felderítőútra merészkedett, szétzúzott fákat találtak egy széles sávban, amely az atoll Tengely felőli oldalán kezdődött, és nyílegyenesen futott Peremiránt, teljes pusztulást hagyva maga után. A pusztítás ösvényét széttépett liánok és letiport bokrok szegélyezték, valamint néhány zavart és mérges húsevő osztriga.
Most már elég magasan jártak, hogy lássák a körös-körül húzódó Perem széles görbületét meg fölötte a fodros bárányfelhőket, melyek hál’ isteneknek többnyire eltakarták a vízesést. Idefentről a tenger felhőárnyékokkal tarkázott sötétkékje szinte hívogatónak látszott. Széltoló megborzongott.
— Elnézést — szólalt meg. A csuklyás alak felhagyott a látóhatáron derengő ködcsíkok fürkészésével, és fenyegetően feléje emelte a pálcáját.