Valami közeledett felé a Herület vezérkötelén, óriási, elnyúlt, ugrásokkaclass="underline" minden szökkenés több öl távolságot ívelt át. Amikor a valami fölé tornyosult, Terton egy másodpercre megpillantott valami négyszögletest, soklábút, hínár bontottat — és noha az ügyeletes őrszem se fejet, se arcvonásokat nem tudott kivenni, melyek alapján erre a következtetésre juthatott — és nagyon dühöset.
A kunyhót szilánkokra zúzta a szörnyeteg, amikor átviharzott rajta, Terton azonban a Herületbe kapaszkodva életben maradt. Néhány hét múlva fölszedte az arra járó begyűjtő flotta, és elszállította Krullba, ideiglenesen, míg föl nem építik az új megfigyelőállomást. Ámde Terton, aki a kiszabadításáig eltelt idő alatt megdöbbentő fokon elsajátította a hidrofóbia tudományát, eltérített egy repülő lencsét, megszökött rajta, és számos kaland után eljutott a Nagy Nefbe, a Korongvilág legszárazabb vidékére, ahol még az éves csapadékmennyiség értéke is negatív, bár még az itteni környezetet is kibírhatatlanul lucskosnak találta.
— Az ajtót már próbáltad?
— Igen — válaszolta Kétvirág. — És ugyanúgy zárva van, mint amikor utoljára kérdezted. De még itt az ablak is.
— A menekülés legkézenfekvőbb módja — morogta Széltoló a fal közepéről. — Azt mondtad, a Peremre néz. Az ember csak kilép, átzuhan az űrön, aztán talán jéggé fagy, vagy szuperszonikus sebességgel becsapódik egy másik világba, vagy a napkorong izzó szívében köt ki.
— Próba-szerencse — mondta Kétvirág. — Kérsz egy hínárpogácsát?
— Nem!
— Mikor jössz le onnan?
Széltoló a fogát csikorgatta. A varázslat, amit Garhartra rábocsátott, ritkán használt és igen nehezen elsajátítható mágia volt: Avatarr Személyre Szóló Gravitációs Átbillentése. Míg a varázserő el nem enyészik, Széltoló teste meg lesz győződve arról, hogy a lefelé kilencvenfokos szöget zár be azzal az iránnyal, amelyet a koronglakók döntő többsége függőlegesnek tart. A varázsló gyakorlatilag a falon állt.
Az elhajított palack néhány öllel arrébb mozdulatlanul lebegett a levegőben. Ami a palackot illeti, számára az idő folyása — nos, tulajdonképpen nem állt meg, viszont néhány nagyságrenddel lelassult, ami azt eredményezte, hogy Széltoló és Kétvirág szemszögéből nézve több óra leforgása alatt nem egészen két hüvelyknyi utat tett meg a röppályáján. Az üveg ezüstfehéren csillogott a holdfényben. Széltoló nagyot sóhajtott, és megpróbálta kényelembe helyezni magát a falon.
— Miért nem aggaszt téged soha semmi? — kérdezte zsémbesen. — Itt ülünk a pácban, holnap föláldoznak minket valami idióta istenségnek, te meg csak ülsz, és kacsakagylós szendvicset zabálsz.
— Majd csak lesz valami — mondta Kétvirág.
— Úgy értem, még csak azt se tudjuk, hogy miért akarnak megölni minket — folytatta a varázsló.
— Szeretnéd tudni, mi?
— Ezt te mondtad? — kérdezte Széltoló.
— Mit?
— Hallucinálsz — mondta a hang Széltoló fejében.
A varázsló oldalra hőkölt.
— Ki vagy? — kiáltotta.
Kétvirág aggódó pillantást vetett rá.
— Kétvirág vagyok — felelte. — Biztos emlékszel, nem?
Széltoló a tenyerébe hajtotta az arcát.
— Szóval végül megtörténik — nyöszörögte. — Elmenőben az eszem!
— Jó ötlet — nyugtatgatta a hang. — Kezd roppant zsúfolt lenni a hely itt benn.
A Széltolót falhoz ragasztó varázslat halk pukkanással megszűnt. A varázsló nyikkant egyet, csápoló karokkal zuhanni kezdett, és szerencsés landolást hajtott végre egy kanapén, ami azonnal összetört alatta.
— Óvatosan! Majdnem szétlapítottál.
Széltoló fél könyökre támaszkodott, és a köpenyzsebébe nyúlt. Amikor visszahúzta a kezét, a zöld béka üldögélt a tenyerén. Dülledt szeme furcsán fénylett a félhomályban.
— Te? — mondta Széltoló.
— Tegyél le, és húzódj hátrébb! — pislogott a béka.
A varázsló engedelmeskedett, és maga után húzta az értetlenkedő Kétvirágot.
A szoba elsötétült. Valahonnan süvöltő-síró zaj hallatszott. Zöld, bíbor és oktarin felhőpamacsok bukkantak elő a semmiből, sebesen a békésen gubbasztó kétéltű felé kígyóztak, s örvénylés közben apró villámokkal szórták tele a termet. A békát aranyszínű derengés burkolta be, ami lassan, függőleges irányban nyúlni kezdett, s meleg, sárga fénybe vonta a szobát. A belsejében egy sötétebb, elmosódott alak tűnt föl, mely a szemük láttára vibrált és változtatta a formáját. És egész idő alatt hasogatta a fülüket az a magas, agyvelődermesztő nyüszítés, amit a nagyfeszültségű mágikus mező bocsát ki…
A mágikus tornádó ugyanolyan gyorsan enyészett el, mint ahogy feltámadt. És a terem közepén, ott, ahol korábban a sztoikusan ücsörgő zöld béka volt, mit látott a két utazó?
Egy sztoikusan ücsörgő zöld békát.
— Fantasztikus — mondta Széltoló.
A béka szemrehányóan meredt rá.
— Igazán elképesztő — mondta Széltoló savanyúan. — Egy békává varázsolt béka. Bámulatos!
— Fordulj meg! — szólalt meg mögöttük egy hang. Lágy női hang volt, szinte invitáló; az a fajta hang, amelynek a tulajdonosát az ember szívesen meghívná egy pohár italra; csakhogy ahonnan ezúttal beszélt, ott egyáltalán nem lett volna szabad lennie semmiféle hangnak. Valahogy sikerült úgy megfordulniuk, hogy egy porcikájukat sem mozdították, mintha forgó talapzaton álló szobrok lettek volna.
Egy nőalak állt a pirkadat beköszöntét megelőző szürke fényben. Olyannak tűnt, akár… azaz első látásra… vagy inkább mégis… ami azt illeti, ő…
Széltoló és Kétvirág később egyetlen rá vonatkozó részletben sem tudtak megegyezni, azon kívül, hogy csodaszépnek tűnt (hogy pontosan milyen vonások tették csodaszéppé, azt nem tudták határozottan megállapítani), és hogy zöld volt a szeme. És nem a közönséges szemek halványzöldje, hanem a tiszta smaragdok zöldje, és úgy sziporkázott, akár a szitakötőszárny. És noha Széltoló igen kevés megbízható mágikus ismerettel rendelkezett, azt jól tudta, hogy nincs az az isten vagy istennő, akármilyen ellentmondásos és változékony minden más vonatkozásban, aki meg tudná változtatni a szeme színét és természetét…
— Sz… — kezdte. Az istennő fölemelte a kezét.
— Tudod, hogy ha kimondod a nevemet, távoznom kell — sziszegte. — Biztos emlékszel, hogy én vagyok az az istennő, aki csak akkor jelenik meg, ha nem hívják.
— Huh. Igen. Hogyne — krákogott a varázsló, és igyekezett kerülni a zöld szemek tekintetét. — Téged ugye, általában Úrnőnek neveznek?
— Igen.
— Te tényleg igazi istennő vagy? — kérdezte Kétvirág izgatottan. — Mindig szerettem volna találkozni eggyel.
Széltoló egész testében megfeszült; felkészült a várható dühkitörésre. Az Úrnő ehelyett csak elmosolyodott.
— Barátod, a varázsló majd bemutat minket egymásnak — mondta.
Széltoló köhögni kezdett.
— Khm, természetesen — felelte. — Úrnőm, ez itt Kétvirág, a turista…
— …jó néhány alkalommal álltam már szolgálatára…
— …és Kétvirág, ez a hölgy az Úrnő. Csak Úrnő, érted? Semmi más. Meg ne próbáld más néven szólítani, rendben? — hadarta kétségbeesetten Széltoló, és jelentőségteljes pillantásokat vetett a kis emberre, aki tudomást sem vett róluk.