Széltoló megborzongott. Természetesen nem volt ateista; a Korongon az istenek csúnyán elbánnak az ateistákkal. Minden olyan alkalommal, amikor akadt egy kis fölös aprója, bedobott egy-két rézgarast valamelyik útba eső templomi perselybe, abból az elvből kiindulva, hogy jó, ha az ember minél több barátot szerez. De általában nem foglalkozott az istenekkel, és őszintén remélte, hogy az istenek sem fognak foglalkozni vele. Az élet anélkül is elég bonyolult.
Volt azonban két isten, akik tényleg halálra rémítették. A többiek általában csak afféle fölnagyított emberek, szeretik a bort, a háborúskodást, a kicsapongást. De a Sors meg az Úrnő hátborzongatóak.
Ankh-Morporkban, az Istenek Negyedében a Sorsnak volt egy kicsiny, de vaskos, ólomból épült temploma, ahol karikás szemű, ösztövér hívek gyűltek össze sötét éjszakákon eleve elrendelt és tökéletesen értelmetlen szertartásokra. Az Úrnőnek egyáltalán nem voltak szentélyei, pedig hihetően ő a legnagyobb hatalmú istennő a Teremtés egész történetében. A Hazárdjátékosok Céhének néhány vakmerőbb tagja egy ízben kísérletet tett az Úrnő tiszteletének megszervezésére a Céh székházának legmélyebb pincéiben, és egy héten belül valamennyien áldozatául estek a nyomornak, gyilkosságnak, vagy egyszerűen csak a Halálnak. Az Úrnő volt Az Istennő, Akit Tilos Nevén Nevezni; akik keresték, sosem találtak rá, olykor azonban teljesen váratlanul segítségére sietett a bajbajutottaknak. Olykor meg eszébe se jutott. Ő már csak ilyen volt. Nem szerette a pergő rózsafüzéreket, annál inkább a dobókockák pattogását. Senki sem tudta, hogy néz ki, bár gyakran előfordult, hogy egy kártyás, aki az életét tette föl tétnek egy játszmában, fölvette a leosztott lapokat, és azokról az Úrnő arca nézett vissza rá. Persze nem mindig. Az összes isten közül az Úrnőt hízelegték körül a leggyakrabban, és az ő fejére szórták a legsötétebb átkokat.
— Nekünk odahaza nincsenek isteneink — mondta Kétvirág.
— Dehogynem — közölte az Úrnő. — Mindenkinek vannak istenei. Csak néha nem tudjátok róluk, hogy istenek.
Széltoló lélekben megrázta magát.
— Nézd — szólalt meg —, nem szeretnék türelmetlennek hangzani, de pár perc múlva néhányan be fognak toppanni ezen az ajtón, hogy elvigyenek minket innen, és megöljenek.
— Tudom — mondta az Úrnő.
— Gondolom, nem fogod megmondani nekünk, hogy miért — puhatolózott Kétvirág.
— De — felelte az Úrnő. — A krulliak egy bronzhajót fognak útnak indítani a Korong pereméről. Meg akarják határozni A’Tuin, a Világteknős nemét.
— Szerintem ennek nincs sok értelme — jegyezte meg Széltoló.
— Dehogyisnem. Fontold csak meg! Egy szép napon, valahol a minket körülvevő határtalan űrben, Nagy A’Tuin találkozhat a Chelys galactica faj egy másik példányával. Mihez kezdenek majd egymással? Megverekszenek? Vagy párosodnak? Egy kis képzelőerővel beláthatod, hogy Nagy A’Tuin neme roppant fontos lehet a számunkra. Legalábbis ezt mondják a krulliak.
Széltoló megpróbált nem gondolni párzó Világteknősökre. Nem volt könnyű.
— Így hát — folytatta az istennő — azt vették a fejükbe, hogy egy bronzhajót lőnek ki az űrbe, két utassal a fedélzetén. Ez lesz a csúcspontja évtizedes kutatásaiknak, ám a legénység számára roppantul veszélyes vállalkozás. Ezért a kockázat mérséklése végett Krull főcsillagásza alkut kötött a Sorssal, hogy emberáldozatot fog neki bemutatni a kilövés pillanatában. A Sors cserébe megígérte, hogy rámosolyog a hajóra. Tisztességes üzlet, nem?
— És mi leszünk az áldozatok — mondta Széltoló.
— Igen.
— Azt hittem, a Sors nem szokott belemenni ilyen alkukba. Azt hittem, a Sors kérlelhetetlen — mondta Széltoló.
— Jobbára igen, de ti ketten már régóta szúrjátok a szemét. Kikötötte, hogy titeket áldozzanak fel. Úgy rendezte, hogy elmeneküljetek a kalózhajóról, aztán meg fennakadjatok a Herületen. A Sors nagyon sunyi tud lenni, ha akar.
A beszélgetésben szünet állt be. A béka nagyot sóhajtott, és bemászott az asztal alá.
— De te, ugye, segíteni fogsz nekünk? — kockáztatta meg a kérdést Kétvirág.
— Ti mulattattok engem — felelte az Úrnő. — Hiába, kicsit szentimentális vagyok. Ha szerencsejátékosok lennétek, tudnátok. Így hát egy kis időre megtelepedtem abban a béka tudatában, és ti kedvesen megmentettetek, hiszen, mint tudjuk, senki sem nézheti tétlenül, ha védtelen kis állatokat ragad a halálba a tengerár.
— Köszönjük — mondta Széltoló.
— A Sors minden erejével ellenetek van — mondta az Úrnő. — De én nem mindössze esélyt adhatok nektek. Egyetlen, picike lehetőséget. A többi már rajtatok múlik.
Ezzel eltűnt.
— Tyű! — szólalt meg egy idő múlva Kétvirág. — Életemben először láttam igazi istennőt.
Kinyílt az ajtó. Garhartra lépett be, és egy varázspálcát szögezett rájuk. Két őr állt mögötte hagyományosabb fegyverzetben, kardokkal.
— Á — mondta a Vendéglátómester társalkodó hangnemben —, látom, készen álltok.
Most — mondta egy hang Széltoló fejében.
A palack, amit a varázsló mintegy nyolc órája hajított el, mozdulatlanul lebegett a levegőben, saját külön, mágikus időmezejének börtönében. Ám a hosszú órák során a varázslat eredeti manája szép lassan elenyészett, míg a maradék mágikus energia már nem mérkőzhetett a világegyetem szabályszerűség-mezejének roppant erejével, és amikor ez bekövetkezett, a Valóság töredékmásodpercek alatt helyrebillent. Külsőleg ez oly módon nyilvánult meg, hogy a palack kecses ívben befejezte a röppályáját, és ízzé-porrá tört a vendéglátómester fején, üvegszilánkokkal és tengeriszőlő-borral borítva el az őröket.
Széltoló megragadta Kétvirág karját, tökön rúgta a közelebb eső őrt, és magával húzta a riadt turistát a folyosóra. Mire Garhartra ájultan összeroskadt, vendégei már messze jártak.
Széltoló bekanyarodott egy sarkon, és egy erkélyen találta magát, ami egy nyitott belső udvarra nézett. Az udvar nagy részét egy mozaikkövekkel kirakott dísztó foglalta el, amelyben néhány ékszerteknős sütkérezett a vízililiomok között.
És Széltolótól néhány lépésnyire két igen meglepettnek tűnő varázsló állt, a képzett hidrofóbok feketesötétkék köpenyében. Egyikük, aki társánál gyorsabban fogta föl a helyzetet, magasba emelte karját, és belekezdett egy varázslatba.
Széltoló kurta, lucskos zajt hallott maga mellett. Kétvirág leköpte a hidrofóbot. A hidrofób fölsikoltott, és úgy hullott le a keze, mintha megcsípte volna egy darázs.
A másiknak moccanni sem volt ideje, Széltoló máris szélmalomként hadonászva rávetette magát. Egyetlen lendületes, a kétségbeesés erejével megeresztett balegyenestől a férfi átzuhant az erkély korlátján, bele a dísztóba, ami igen fura következményekkel járt: a vízfelszín ívesen behorpadt, mintha egy láthatatlan óriásballont ejtettek volna bele, a hidrofób pedig üvöltözve lebegett fölötte tulajdon taszító erőterében.
Kétvirág döbbenten meredt a különös látványra, míg Széltoló vállon nem ragadta, és egy ígéretesnek tűnő folyosótorkolat felé nem bökött. Az utazók faképnél hagyták a másik hidrofóbot, aki leköpött kezét szorongatva fetrengett a padlón, és futva menekültek tovább.