Egy ideig még hallották maguk mögött a kiabálást, de miután elhagytak egy keresztfolyosót meg egy másik udvart, az üldözés zaja elhalt. Végül Széltoló kiválasztott egy biztonságosnak látszó ajtót, bekukkantott mögé, megbizonyosodott róla, hogy senki sincs odabent, s magával húzta Kétvirágot a terembe. Aztán becsapta az ajtót, és lihegve nekitámaszkodott.
— Eltévedtünk egy palotában, valami világvégi szigeten, amit nem áll módunkban elhagyni — zihálta. — És ami még rosszabb… hé! — Félbeszakította magát, mert zilált látóidegei végre tudomására hozták, hogy hová került.
Kétvirág már a falakat bámulta.
A teremben az volt a fura, hogy az egész világegyetemet tartalmazta.
A Halál kertjében üldögélt, és a kaszáját élezte. Az már olyan éles volt, hogy még a kósza szellőket is egyetlen mozdulattal két meglepett fuvallatra vágta szét, bár a kósza szellők nem voltak különösebben gyakoriak a Halál csöndes kertjében. A kert egy védett fennsíkon terült el, amely a Korongvilág komplex dimenzióira nézett, s mögötte az Örökkévalóság hideg, zord, néma és elképesztően magas hegyei emelkedtek.
— Sssz! — dalolta a köszörűkő. A Halál egy gyászindulót dúdolgatott, s csontsarkával kopogta hozzá az ütemet a dérlepte kövezeten.
Valaki megjelent a félhomályos gyümölcsösben, ahol az éjalmák teremtek; a széttaposott liliomok émelyítően édeskés illata lengte körül. A Halál bosszúsan fölnézett, egyenest egy szempárba, ami fekete volt, akár egy macska belülről, és messziről ködlő csillagok pöttyözték, melyeknek nem volt megfelelője az ismert csillagképek közt a való világban.
A Halál és a Sors farkasszemet nézett egymással. A Halál vigyorgott — persze nemigen volt más lehetősége, lévén kérlelhetetlen csontból — és folytatta munkáját. A köszörűkő ütemesen sziszegett a kaszapenge mentén.
— Feladatom van a számodra — mondta a Sors. A szavai nekiszálltak a Halál kaszájának, amely azon nyomban magán- és mássalhangzókra hasította szét őket.
MÁRA MÁR ÉPP ELÉG FELADATOM VAN — felelte a Halál a transzurán elemeknél súlyosabb hangon. — PSZEUDOPOLISZBAN DÜHÖNG A FEHÉR PESTIS, ÉS SIETNEM KELL, HOGY MEGSZABADÍTSAM A POLGÁROKAT A KARMAIBÓL. MÁR ÉVSZÁZADOK ÓTA NEM VOLT ILYEN JÁRVÁNY. AZ UTCÁKAT KELL RÓNOM, AMINT AZ KÖTELESSÉGEM.
— A kis csavargó meg a kóbor varázsló ügyére céloztam — mondta a Sors halkan. Letelepedett a Halál fekete köpönyeges alakja mellé, és azt a távoli, soklapú drágakövet figyelte, ami a Korongvilág univerzuma volt erről a jó kilátást nyújtó, dimenzión kívüli helyről nézve.
A köszörűkő dala abbamaradt.
— Órák kérdése, és végük — közölte a Sors. — Én rendeztem így.
A Halál megmoccant, és a köszörűkő újra dalolni kezdett.
— Azt hittem, örülni fogsz — mondta a Sors.
A Halál vállat vont, ami különösképp kifejező gesztus olyasvalaki esetében, akinek látható alakja egy csontváz.
RÉGEBBEN VALÓBAN VADUL ÜLDÖZTEM ŐKET — mondta —, DE VÉGÜL ESZEMBE JUTOTT, HOGY ELŐBB-UTÓBB MINDENKINEK MEG KELL HALNIA. RÁSZEDHETŐ, ÁM VÉGSŐ SORON ELUTASÍTHATATLAN VAGYOK, MONDTAM MAGAMNAK. AKKOR MEG MINEK IDEGESKEDJEK?
— Engem se lehet becsapni! — csattant fel a Sors.
AZT MONDJÁK — vigyorgott tovább a Halál.
— Elég! — kiáltotta a Sors, és talpon termett. — Meg fognak halni! — Kék tűzoszlop csapott fel, és az isten eltűnt.
A Halál bólogatott magában, és folytatta munkáját. Néhány perc múlva elégedetten vette szemügyre a pengét. Fölállt, megcélozta a kaszával a kőpad végén égő vastag faggyúgyertyát, és két villámgyors mozdulattal háromfelé vágta a lángját. Vigyorgott.
Nem sokkal később nekilátott, hogy fölnyergelje fehér paripáját, amely egy istállóban volt elszállásolva a ház mögött. A ló barátságosan megböködte őt az orrával; bár rőtvörös szeme volt, és olyan finom szőre, akár az olajozott selyem, mégis igazi, hús-vér élőlény volt, és minden valószínűség szerint jobb bánásmódban részesült, mint a Korongvilág legtöbb hátasállata. A Halál nem volt rossz gazda. Keveset nyomott, és bár hazafelé menet mindig jól megtömte nyeregzsákját, a kárhozott lelkek súlya is elhanyagolható.
— Ez a rengeteg világ! — ámuldozott Kétvirág. — Fantasztikus!
Széltoló fölhorkant, és folytatta a csillagokkal telezsúfolt terem óvatos felderítését. Kétvirág egy bonyolult asztrolábiumot nézegetett, amelynek a közepén sárgarézből kidolgozva ott volt az egész Nagy A’Tuin-Elefánt-Korong rendszer, apró drágakövekkel díszítve. Csillagok és bolygók forogtak körülötte finom ezüstdrótokon.
— Fantasztikus! — ismételte a kis ember. Körülötte a falakat szurokfekete bársonybevonat borította, amelyen apró, fehéren foszforeszkáló gyöngyökből csillagképeket formáltak ki, úgyhogy az embernek a teremben állva az az érzése támadt, a csillagközi űrben lebeg. A falak mentén rajzállványok sorakoztak, Nagy A’Tuinról készített óriási vázlatokkal, a Herület különböző pontjairól nézve: minden roppant pikkely és meteorkráter gondosan föltüntetve rajtuk. Kétvirág csak nézett, s szemébe ábrándos csillogás költözött.
Széltoló mélységesen aggódott. A legjobban az a két öltözet aggasztotta, amelyek egy fogason lógtak a terem közepén. Bizonytalanul kerülgette őket.
Puha, fehér bőrből készültek, és tele voltak szíjakkal, csatokkal, rézfúvókákkal, meg számos más, ismeretlen rendeltetésű, ám annál gyanúsabb szerkezettel. A nadrágrészük magas szárú, vastag talpú csizmában végződött, a ruhaujjakhoz pedig egy-egy nagy, rugalmas bőrkesztyűt rögzítettek. A legkülönösebb azonban a két nagy rézsisak volt, amiket nyilván a ruhák nyakán körbefutó nehéz gallérféleséghez kellett erősíteni. A sisakok teljesen hasznavehetetlenek voltak: egy könnyű karddal még akkor sem lett volna nehéz széthasítani őket, ha az ember történetesen elhibázza rajtuk azt a nevetséges kis üvegablakot ott elöl. Mindkét sisakot fehér tollbokréta díszítette, amitől egyáltalán semmit sem javult összképük.
Széltolóban homályos gyanú ébredezett ezekkel a ruhákkal kapcsolatban.
A fogas előtt egy asztal állt, amin csillagtérképek és számokkal telefirkált pergamenek hevertek. Akárki fogja is viselni ezeket az öltözékeket, bizonyára azt várják el tőle, hogy vakmerően nekivágjon azoknak a régióknak, ahová még soha ember nem merészkedett — leszámítva pár balszerencsés tengerészt, akik nem számítanak. Széltoló gyanúja hátborzongató előérzette változott.
Sarkon fordult, és látta, hogy Kétvirág tűnődve nézi.
— Ne… — kezdte rá sürgetően Széltoló, ám a kis ember ügyet se vetett rá.
— Az istennő azt mondta, hogy két embert akarnak a Peremen túlra küldeni — mondta csillogó szemekkel —, és emlékszel még, mit mondott Tethis a hidegről, meg hogy védekezni kell ellene? Erre a krulliaknak is rá kellett jönniük. Ezek a ruhák űrpáncélok.
— Nekem inkább zűrnek tűnik — vágta rá Széltoló kapkodva, és karon ragadta a turistát —, úgyhogy ha lennél szíves velem jönni, nem ücsöröghetünk itt örökké…
— Miért muszáj neked mindig pánikba esni? — kérdezte Kétvirág nyűgösen.
— Mert gondolatban lepergett előttem az egész eljövendő életem, és valahogy rövidebbnek tűnt, mint szerettem volna, és ha nem szedelőzködsz azonnal, hát én esküszöm itt hagylak, mert ahogy én ismerlek, másodperceken belül azzal fogsz előállni nekem, hogy vegyük fel ezeket a…