Kinyílt az ajtó.
Két tagbaszakadt ifjú lépett a szobába. Teljes öltözékük egy vászon alsónadrágból állt. Fejenként. Az egyikük még mindig buzgón törülközött. Különösebb meglepetés nélkül odabiccentettek a két szökevénynek.
A magasabbik leült egy padra az űrpáncélokkal szemben, odaintette magához Széltolót, és így szólt:
— ?Tyø yur åtl ha sooten gåtrunen?
És ez kínos volt, mert bár Széltoló szakértőnek tekintette magát a Korongvilág nyugati körcikkén beszélt legtöbb nyelv terén, krulliul életében először szólították meg, és egy büdös szót sem értett belőle. Hasonló volt a helyzet Kétvirággal is, őt azonban ez nem tartotta vissza attól, hogy mély lélegzetet véve előrelépjen.
A fény sebessége a Korongvilágot körülvevő sűrű mágikus közegben viszonylag lassúnak mondható, nem sokkal haladja meg azt a sebességet, amellyel más, kevésbé felpörgetett univerzumokban a hang szokott mozogni. Ám még így is a fény volt a leggyorsabb dolog a Korongvilágon, kivéve persze Széltoló gondolatait a mostanihoz hasonló helyzetekben.
Egy pillanat alatt rájött, hogy a turista az ő saját, egyedi nyelvtudományával akar próbálkozni, ami azt jelenti, hogy tagoltan és harsányan beszél az anyanyelvén.
Széltoló könyöke meglódult, egyenest Kétvirág bordáinak. Amikor a kis ember döbbenten a varázslóra emelte fájdalomtól eltorzult arcát, Széltoló kihúzott a szájából egy képzeletbeli nyelvet, és úgy tett, mintha egy képzeletbeli ollóval levágná.
A második chelonauta — mert ez volt a hivatása ezeknek a rettenthetetlen férfiaknak, akikre az a sors vár, hogy rövidesen útra keljenek Nagy A’Tuinhoz — fölnézett a térképasztalról, és ámulva figyelte mindezt. Sűrű, hősi szemöldöke belevonaglott a tagolt beszéd erőfeszítésébe.
— ?Hør yu latrain nør u? — kérdezte.
Széltoló mosolygott, bólogatott, s közben a chelonauta felé taszigálta Kétvirágot. Amikor látta, hogy a turista egyszerre csak különös figyelmet szentel egy jókora rézteleszkópnak, ami az asztalon hever, lélekben megkönnyebbülten felsóhajtott.
— !Sooten u! — adta ki az utasítást az ülő chelonauta. Széltoló bólogatott, mosolygott, leakasztotta a fogasról az egyik nagy rézsisakot, és amilyen keményen csak bírt, lesújtott vele a férfi fejére. A chelonauta halk hördüléssel összerogyott.
A társának egyetlen meglepett lépésre maradt ideje, aztán Kétvirág amatőr mozdulattal, de meglehetősen hatásosan kupán vágta a teleszkóppal. Azon nyomban elhanyatlott.
Széltoló és Kétvirág egymásra néztek a vérfürdő fölött.
— Jól van, rendben! — csattant fel Széltoló; érezte, hogy alulmaradt valami kimondatlan vetélkedésben, csak abban nem volt egészen biztos, hogy miben. — Ne fáraszd magad azzal, hogy kimondod! Valaki odakint azt várja, hogy ez a két fickó perceken belül kimasírozzon innen az űrpáncélokban. Gondolom, azt hitték, rabszolgák vagyunk. Gyere, segíts: rejtsük el őket az állványok mögé, aztán, és aztán…
— …legjobb lesz, ha fölvesszük ezeket — jelentette ki Kétvirág, és leakasztotta a másik sisakot.
— Igen — felelte Széltoló. — Amint megláttam ezeket a vacakokat, azonnal tudtam, hogy valahogy ránk fognak kerülni. Ne kérdezd, honnan… Azt hiszem, csak azért jutott eszembe, mert jelen pillanatban körülbelül ez a legrosszabb, ami történhet velünk.
— Nos, te magad mondtad, hogy nincs más módja a menekülésnek — jelentette ki Kétvirág, miközben a fején keresztül igyekezett magára cibálni az űrpáncél felsőrészét. — Az áldozati oltárnál bármi jobb.
— Az első adandó alkalommal megpattanunk! — mondta Széltoló. — Nehogy mást vegyél a fejedbe!
Ingerült mozdulattal magára rántotta az űrpáncélt, és sikerült belevernie a fejét a sisakba. Eszébe jutott, hogy odafönt van Valaki, aki rajtuk tartja a szemét.
— Kösz a segítséget — mondta keserűen.
Krull városának és országának legszélét egy hatalmas, félköríves amfiteátrum foglalta el, több tízezer férőhellyel. Az aréna ama praktikus okból volt csupán félköríves, mert a Peremcsobaj fölött gomolygó hatalmas felhőtengerre nézett. Telt ház volt, és a tömeg már kezdett morgolódni. Elvégre a polgárok azért jöttek, hogy lássanak egy kettős emberáldozatot, meg a nagy, bronz űrhal kilövését. Egyelőre egyik eseményre sem került sor.
A főcsillagász magához intette a főindítót.
— Nos? — mondta, és sikerült ebbe az egyetlen szótagba annyi dühöt és rosszindulatot sűrítenie, hogy az egy lexikonra is elegendő lett volna. A főindító elsápadt.
— Még mindig semmi, Kiválóságod — hebegte, aztán kissé elbizonytalanodva hozzátette: — Illetve Kiválóságod bizonyára örülni fog a hírnek, hogy Garhartra mester végre magához tért.
— Én igen, de ő csöppet sem fog örülni neki — mondta a főcsillagász.
— Igenis, Kiválóságod.
— Mennyi időnk van még?
A főindító a gyorsan emelkedő napkorongra sandított.
— Harminc perc, Kiválóságod. Azután Krull el fog távolodni Nagy A’Tuin farkától, és a Potens Utazó menthetetlenül elvész a teknősközi űrben. Már beállítottam az automata irányítást, úgyhogy…
— Rendben, rendben — intette le a főcsillagász egy mozdulattal. — A kilövésnek mindenképpen meg kell történnie. Persze a kikötő őrzéséről sem szabad megfeledkezni. Ha azt a két nyavalyást elkapják, személyesen vállalom magamra a kivégzésükkel járó örömteli fáradságot.
— Igenis, Kiválóságod. Izé…
A főcsillagász arca elkomorodott.
— Mi más mondanivalód van még, ember?
A főindító nagyot nyelt. Ez az egész méltánytalan, ő sokkal inkább gyakorlati mágus, mint diplomata; épp ezért sózta rá néhány bölcsebb koponya a kellemetlen hírek átadásának feladatát.
— Egy szörnyeteg tört elő a tenger mélyéről, és támadás alá vette a hajókat a kikötőben — mondta. — Most érkezett a hírrel a futár.
— Nagy szörnyeteg? — kérdezte a főcsillagász.
— Nem különösebben, Kiválóságod, de a jelentések szerint roppantul ádáz.
Krull és a Herület egyeduralkodója egy pillanatra fontolóra vette a hallottakat, aztán vállat vont.
— A tenger tele van szörnyekkel — jelentette ki. — Ez az egyik fő jellemzője. Intézzétek el. És… főindító mester?
— Kiválóságod?
— Arra az esetre, ha még sokáig tartana ez a huzavona, szeretném az emlékezetedbe idézni, hogy két fő feláldozására készülünk. Elképzelhető, hogy nagyvonalú leszek. és bővíteni fogom a keretet.
— Igenis, Kiválóságod. — A főindító sietve eliszkolt, és hatalmas kő esett le a szívéről, hogy ép bőrrel elkerült az uralkodó mellől.
A Potens Utazó, amely már rég nem emlékeztetett arra a tompa fényű bronzöntvényre, amit néhány napja kiszabadítottak az agyag öntőformából, békésen pihent bölcsőjében egy fatorony tetején, az aréna közepén. Sínpálya futott tőle a Perem felé, mely néhány öllel az utolsó sziklák után éles szögben fölfelé fordult.
A megboldogult Aranyszemű Dactylos, a Potens Utazó és a kilövőállvány tervezője, azt állította, hogy ez az apró módosítás csak a hajó biztonságát szolgálja, nehogy ízzé-porrá zúzódjon a kiálló szirteken kalandos útja legelején. Talán csak véletlen egybeesés volt, hogy ennek a kis változtatásnak hála, a bronzhal indulás előtt hatalmas lazacként fogja magát a levegőbe dobni, és színpadiasan megcsillan majd a napfényben, mielőtt elnyelné a Peremcsobaj felhőóceánja.