Kürtszó harsant az aréna bejáratánál. Bemasírozott a chelonauták díszőrsége; a tömeg ujjongásban tört ki. Aztán a fehér páncélos felfedezők maguk is kiléptek a napfényre.
A főcsillagásznak azonnal derengeni kezdett, hogy itt valami nem stimmel. A hősök járása például más, mint a közönséges embereké. Legalábbis biztosan nem kacsáznak, márpedig az egyik chelonauta az amfiteátrumban határozottan ezt tette.
Az összegyűlt krulliak moraja fülsiketítő volt. Amint a chelonauták és őreik átkeltek a nagy arénán, és elhaladtak a számtalan oltár mellett, amit a különféle krulli szekták papjai és varázslói emeltek, hogy a vállalkozás sikerét biztosítsák, a főcsillagász elkomorodott. Mire a csapat félúton járt, már levonta a helyes következtetéseket. Mire a chelonauták a zsilipajtóhoz támasztott létrához értek — érdekes, de mintha lett volna bennük egy árnyalatnyi vonakodás —, a főcsillagász már talpon volt. ám szavai belevesztek a tömeg zúgásába. Jobb karját a magasba emelte, ujjait szétterpesztette a támadó varázslók hagyományos varázsigevető pózában, s a szája mozgásáról bármelyik kóbor ajakról olvasó, aki az adott pillanatban épp a helyszínen tartózkodik, és konyít valamit a mágia alapjaihoz, azonosíthatta volna Nyugipogi Lilásfekete Átkának kezdőszavait. Ajakról olvasók nem voltak az arénában, de ha lettek volna, kétségkívül sürgősen kereket oldanak.
A befejező szavak azonban nem hangzottak el. A főcsillagász döbbenten oldalra fordult, mert az amfiteátrum boltíves főbejárata körül váratlanul heves mozgolódás támadt. Őrök szaladtak ki a napfényre fegyverüket elhajigálva, s menekültek a szélrózsa minden irányába: ki az oltárok mögé bújt el, ki felmászott az aréna falán a padsorok közé.
Mögöttük valami bizonytalan dolog körvonalai bontakoztak ki, s a bejárat közelében ülő krulliak abbahagyták a dobhártyareszkettető éljenzést, és szótlanul, de elszántan menekülni kezdtek.
A valami alacsony hínárdomb volt; lassan mozgott ugyan, ám céltudatosságában volt valami baljóslatú. Az egyik őrnek sikerült úrrá lennie iszonyatán: útját állta a szörnynek, és ráhajította a dárdáját. A fegyver cuppanva tűnt el a hínárkötegek között. A tömeg felzúdult — aztán hátborzongató hirtelenséggel némult el, mert a hínárdomb meglódult, és maga alá temette a vakmerő férfiút.
A főcsillagász kurta kézlegyintéssel semmivé foszlatta Nyugipogi hírhedt Atkának formálódó energiáit, és gyorsan kimondta figyelemre méltó repertoárjának egyik leghatalmasabb varázsigéjét, a Pokoltűz Enigmát.
Ujjai között izzó spirálvonalakban szikrázott az oktarin láng, ahogy leírta a varázslat bonyolult rúnáját a levegőbe, majd mennydörgésszerű zaj és kék füstkitörés kíséretében a szörnyeteg felé hajította.
Szívet melengető robbanás hallatszott, s vérvörös lángnyelv csapott fel a derült, hajnali égre, megperzselt hínárfoszlányokat szórva szerteszét. Néhány percig gomolygó füst- és gőzfelhő takarta el a szörnyet, s mire szétoszlott, a hínárdombnak nyoma sem volt többé.
Helyette hatalmas, feketére perzselt kör éktelenkedett a kövezeten, aminek a szélén még mindig füstölgött néhány barnamoszat-cafat.
A kör közepén pedig egy teljesen mindennapos, bár elég nagyméretű tengerészláda állt. Még csak meg sem pörkölődött. Valaki az aréna túloldalán nevetni kezdett, jókedve azonban pillanatokon belül elmúlt, mert a láda hirtelen tucatnyi apró lábat növesztett, felállt, és farkasszemet nézett a főcsillagásszal. Teljesen mindennapos, bár elég nagyméretű tengerészládáknak persze általában nemigen van szemük, amivel farkasszemet nézhetnének, ám ez minden kétséget kizáróan így tett. A főcsillagász ezt a bőrén érezte, s mi több: annak is a tudatában volt, hogy ez a teljesen közönséges berendezési tárgy most valami leírhatatlan módon résnyire szűkített szemmel nézi őt.
A láda kérlelhetetlenül megindult feléje. A főcsillagász megborzongott.
— Mágusaim! — sikoltotta. — Hol vannak a mágusaim?
Az aréna különböző pontjain holtsápadt emberek kukkantottak ki az oltárok mögül és a padsorok alól. A bátrabb lelkek egyike, miután egy pillantást vetett a főcsillagász vörösödő ábrázatára, fölemelte reszkető kezét, s sietve megeresztett egy mennykőcsapást, mely telibe találta a ládát, és vakító, fehér szikrazáporban pattant le róla.
Ez volt a jel Krull valamennyi mágusa, boszorkánymestere és szellemidézője számára, hogy buzgón talpon teremjen, és halálra rémült mestere színe előtt elsüsse az első varázslatot, ami éppen kétségbeesett eszébe jut. Mágikus energiák sisteregtek és pattogtak a levegőben.
A láda eltűnt a sziszegve fuzionáló mágikus részecskék felhőjében, amely gomolyogva terjedt, s közben gyötrődve vonagló, rémisztő alakok formálódtak belőle. Varázslat varázslat után süvített az általános tusába. A fortyongó valamiből, amely oszlopként emelkedett a magasba a láda helyén, nyolcszínű tűzgömbök és oktarin villámsugarak lövelltek szét mindenfelé.
Utoljára a Varázslóháborúkban összpontosítottak ennyi mágiát ilyen kis területre. A levegő vibrált és csillámlott. A varázslatok gellert kaptak a hihetetlen erejű mágikus erőtéren, s rövid életű vad varázslatokat hoztak létre, melyeknek kurta működése hátborzongató volt és irányíthatatlan. A tekergőző, bugyborgó massza alatt repedezni és olvadni kezdett a kövezet, sőt az egyik kockakő átváltozott valami olyasmivé, amiről célszerűbb szót sem ejteni, és nyáladzva elvonult egy alvilági dimenzióba. Egyéb furcsa mellékhatások is jelentkeztek. A viharból kis ólomkockák zápora pattogott az aréna rengő padlatára, földöntúli szörnyalakok kuncogtak és integettek obszcén módon; a levegőben négyoldalú háromszögek és kifordított körök tűntek fel röpke másodpercekre, majd ismét beleolvadtak a féktelen, nyers mágia dübörgő-rikoltozó szökőkútjába, mely az olvadt márványlapokból fakadt, és egész Krullt elborította. Hiába hagyta abba a varázslást a mágusok döntő többsége, hiába szaladtak szerteszét a csillagászok — a dolgot most már az oktarin részecskék szakadatlan áramlása táplálta, ami a Korongvilágon mindig Peremközeiben a legerősebb. Krull egész szigetén csütörtököt mondott minden mágia, mert a felhő a terület összes szabad manáját magába szívta (immár negyed mérföld magas volt, és a leírhatatlan, lidércnyomásos alakokat öltött); a hidrofóbok sikoltozva a hullámok közé zuhantak lencséikkel, a varázsitalok mosogatólévé változtak a bedugaszolt üvegcsékben, a varázskardok elolvadtak, és kicsöpögtek a hüvelyükből.
Mindez azonban egy pillanatra sem tartotta föl a felhő legmélyén a valamit. Most már tükörfényesen csillogott a körülötte tomboló energiaviharban, s lassú, határozott léptekkel haladt a főcsillagász felé.
Széltoló és Kétvirág lenyűgözve kísérték figyelemmel az eseményeket a Potens Utazó kilövőtornyának fedezékéből. A díszőrségnek már rég nyoma veszett, csak elhajigált fegyverek maradtak utánuk.
— Nos — szólalt meg végül Kétvirág —, a Poggyászra már keresztet vethetek.
És nagyot sóhajtott.
— Ne hidd — mondta Széltoló. — A tudákos körtefa teljesen ellenálló a mágia minden ismert megnyilvánulási formájával szemben. És mindenhová követi a gazdáját, akármerre kószál. Így legalább ha meghalsz, és a mennyekbe jutsz, mindig lesz egy váltás zoknid a másvilágon. Én viszont egyelőre nem óhajtok meghalni, úgyhogy induljunk!