Sir Roger de Tourneville páncél nélkül, kardot viselve oldalán vezette őket. Ordítozva és lándzsájával hadonászva próbálta Red John segédletével a csőcseléket valamiféle csatarendbe állítani. Alighogy ezzel végeztek, a hatalmas hajó földet ért.
Irtózatos súlya lehetett, hiszen nagyon mélyen süllyedt be a földbe. Elképzelhetetlen volt számomra, hogyan szállhatott olyan könnyedén a levegőben ez a teljesen zárt, sima falú teknőszerűség. Láthatóan nem volt sem fedélzete, sem tatja. Nekem ugyan eszembe sem jutott, de néhányan a tömegből — amennyire a szívem hangos kalapálásától hallhattam —, az evezőket hiányolták. Egyszer csak apró tornyocskákat pillantottam meg a hajó felületén, melyekből vaskos csövek meredtek elő.
Halálos csönd ereszkedett a tömegre. Félelemtől vacogó fogakkal álltam a különös óriás előtt, amikor Sir Roger odalovagolt mellém.
— Te tanult ember vagy, Parvus testvér — mondta nyugodt hangon, jóllehet orrlyukai teljesen kifehéredtek, s a haja is csupa verejték volt. — Mit gondolsz, mi lehet ez?
— Az igazat megvallva, nem tudom, uram — dadogtam. — Régi írások említenek varázslókat, mint amilyen Merlin is, akik tudnak repülni.
— Lehetséges, hogy Isten nyilvánul meg előttünk? — s gyorsan keresztet vetett.
— Nem tudom megmondani, uram. — Tekintetemet óvatosan az ég felé fordítottam. — Még nem látom az angyalok karát.
Tompa, zengő hang hallatszott a hajóból, amit azonnal el is fojtott a tömeg rémült sikolya, amint lassan egy szabályos kör alakú ajtó nyílt ki. Mindemellett azonban az emberek angolokhoz méltóan néztek farkasszemet a félelmetes idegennel, bár az is lehet, hogy a rémülettől gyökerezett a földbe a lábuk.
Amint láttam, a hajónak dupla ajtaja volt, a kettő között egy kis térrel. Ezen a nyíláson át egy fémből készült, úgy méternyi hosszúságú feljáró nyúlt ki — akár egy nyelv — egészen addig, amíg talajt nem ért. Reszkető kézzel emeltem a magasba a feszületet, miközben megszállottan mormoltam üdvözlésképpen az Avét.
Ekkor egy alak jelent meg az ajtóban. Szentséges Isten! Hogyan is tudnám leírni azt az iszonyatos látványt? Az agyam egyre csak azt zakatolta, hogy az a valami nem más, mint egy ördög a pokol mélységes fenekéről.
Ránézésre úgy százhatvanöt centi magas, erős testalkatú, ezüstösen csillogó ruhába öltözött lény volt. Sötétkék, szőrtelen bőre és tömzsi farka volt. Gömbölyű fejének két oldalából hosszú fülek meredeztek. Tompa orra fölött, a meglepően magas homlok alatt sárga szemek ragyogtak.
Valaki visítozni kezdett, Red John a magasba lendítette íját.
— Az istenbe! Csend legyen — bömbölte. — Aki megmozdul, megölöm!
Én magam eközben ügy éreztem, bármi másnak inkább itt lenne az ideje, mint az istenkáromlásnak. Elszántan még magasabbra emeltem a feszületet, s reszkető lábaimmal megpróbáltam néhány lépéssel előrébb jutni, miközben remegő hangon, egymás után énekeltem az ördögűző zsoltárokat. Bizonyos voltam abban, hogy ez a valami bajt hoz ránk. Itt a világ vége!
Ha a démon nem mozdult volna el helyéről, valószínűleg hamarosan szétszéledt volna a nép. De nem így történt. Egyik kezével felemelt valami csövet, amiből félelmetes, vakítóan fehér láng csapott ki. Hallottam, ahogyan áthasítja a levegőt, s láttam, amint lesújt egy férfira, nem messze tőlem. A láng az egész testét átégette — azonnal meghalt. Mellkasa helyén fekete lyuk tátongott.
Három újabb démon jelent meg az ajtóban. Katonáinkat arra nevelték, hogyha kell, gondolkozás nélkül cselekedjenek. Red John felajzotta íját, s az elöl álló idegen nyílvesszővel a testében hanyatlott le a feljáróról. Szájából vér buggyant ki — meghalt. Az első lövést száz másik követte, s a tiszta égboltot hamarosan suhogó nyílvesszők sötétítették el. A másik három is az elsőhöz hasonló sorsra jutott. Testüket sűrűn beborították a halálos nyílvesszők. Úgy néztek ki, akár a sündisznók.
— Hát ők is halandók! — rikoltotta Sir Roger. — Utánam, katonák, Szent Györgyért és Angliáért! — Azzal megsarkantyúzta a lovát, és felugratott a feljáróra.
Erre a többiek is megpróbáltak úrrá lenni félelmükön, s vad kiáltással bátorítva magukat, utána eredtek.
Bevallom, én magam is üvöltve rohantam be velük a hajóba. A termekben és a folyosókon tomboló harcra, magára már nem emlékszem. Az azonban bizonyos, hogy valahol, valakitől szereztem egy csatabárdot. Homályosan látom magam, amint lesújtok az utamat álló rémisztő, kék alakokra, amint elcsúszom a mindent elborító vérben, majd ismét talpra állok, hogy újra lesújthassak. Sir Roger már nem tudta irányítani az ütközetet. A katonák megszállottan kaszabolták az ellenséget. Tudván, hogy ellenfeleik is halandóak — akárcsak ők —, egy gondolatuk volt csak: ölni; és azt meg is tették.
A hajó teljes legénysége úgy száz fő lehetett, de közülük csak kevesen voltak felfegyverkezve. Később világossá vált számunkra, hogy egyáltalán nem számítottak közelharcra. Mindent arra alapoztak, hogy már a puszta megjelenésükkel is olyan pánikot kelthetnek, ami egyenlő a győzelemmel. Nem tudhatták, hogy angolokkal lesz dolguk, így hát nem vártak ellenállást. A hajó fegyverzete ugyan harcra készen állt, ennek ellenére semmi hasznát sem vehették, hiszen kizárólag a hajó belsejében dúlt a csata.
Nem telt bele egy óra, és mindet leterítettük.
Átgázolva a lemészárolt tetemeken, örömkönnyeket hullattam, hogy újra az áldott napfény ragyog rám. Sir Roger a kapitányaival felmérte a veszteségeinket, ami nem volt, több mint tizenöt fő. Amint ott álltam a kimerültségtől remegve, Red John Hameward jelent meg az ajtóban, vállán az egyik démonnal.
Ledobta Sir Roger lábai elé.
— Ez csak egy ökölcsapást kapott, uram — lihegte. — Gondoltam, talán életben kíván egyet hagyni, hogy kérdéseket tegyen fel neki. De ha gondolja, uram, én most azonnal széttrancsírozom a ronda pofáját.
Sir Roger magába mélyedt. Hűvös nyugalom szállta meg. Igazán még egyikünk sem fogta fel, milyen hihetetlen dolog történt. Fagyos mosolyra húzódott a szája. Olyan angolsággal válaszolt, mint ahogyan a főnemesek beszélik a körükben olyannyira elterjedt francia nyelvet.
— Ahhoz képest, hogy démonok — mondta —, nem valami fejlettek, hiszen éppoly könnyű őket legyőzni, akár az embereket, őszintén szólva, még könnyebb is. Nem tudnak többet a közelharcról, mint a kislányom. Sőt, még annyit sem, ha azt vesszük, hogy ő milyen erővel szokta megcsavarni az orrom. Azt hiszem, a láncok ezt a fickót is kordában tartják majd. Nemde, Parvus testvér?
— Igen, uram — válaszoltam —, bár talán jobb lenne, ha a szent ereklyéket és az ostyát is a közelébe tennénk.
— Nos, akkor vigyétek az apátságba, és lássuk, mit tudunk meg tőle. Adok mellétek néhány embert. Este, a vacsoránál találkozunk.
— Uram! — figyelmeztettem. — Mielőtt bármit is csinálnánk, hálaadó misét kellene tartanunk.
— Igen, igen — mondta türelmetlenül. — Beszélj az apát úrral. Tégy, ahogyan jónak látod, de vacsorára mindenképpen várlak, hogy elmondd, amit megtudtál.
Tekintetét fürkészően emelte a hajóra.
II.fejezet
Jöttem, ahogy parancsolták, az apát úr jóváhagyásával, aki látta, hogy a földi és a túlvilági erők most egyszerre nyilvánultak meg. A város idegenül csendes volt, amint végigbaktattam a napfényes utcákon. Az emberek vagy a templomban imádkoztak, vagy a házaikba zárkóztak. A katonai táborból is misét hallottam. A hajó óriásként emelkedett csöppnyi világunk fölé.