És ekkor váratlanul felcsendült egy dal.
Gyakran hallottam már Hiss-zenét. Földi fül számára nem visszatetsző muzsika, de túlságosan tudományos, túlságosan intellektuális. Ez a dal azonban nem Hiss dal volt. A polinéziai dallamok mélabúja és hajlékonysága bujkált benne, de bővebben áradón, és rejtett tüze az orosz népdalokra emlékeztetett. És a hang, ez a hang, amely minden erőfeszítés nélkül, tisztán csengett mind az alacsony, mind a magas fekvésekben, szintén nem a Hissek hangja volt! Úgy áradt az ének, mint ahogy a hullámok torlódnak a tengerparton, dallamos fordulatokkal, gyors szárnyalásokkal, lassú esésekkel. Az éneklő lány túl messze volt, hogy megérthessem a nyilván nem is Hiss-nyelvű szöveget. Mégis tudtam, hogy a dal a tavaszról, a napsütötte vagy ködbe borult bolygókról, a világmindenséget kutató emberek bátorságáról, tengerről, szélről, csillagokról, szerelemről és harcról, rejtélyről és félelemről szól. A világ minden ifjúsága benne zengett!
Zakatoló szívvel, sietve felöltöztem, és kiugrottam a nyitott ablakon. Az énekszó bal felől, a tenger felől hallatszott. A facsoportok között egy part felé vézető lépcsőre bukkantam. A lépcső tövében, a tenger felé fordulva egy fiatal lány énekelt. A napfény aranyszínű glóriát vont a feje köré. Ez a lány tehát nem lehet Hiss. Az ellenfényben nem láthattam a bőre színét. Rövid, halványkék tunikát viselt.
Négyesével véve a fokokat, száguldottam lefelé a lépcsőn, éppoly izgatottan, mint diákkoromban, amikor az egyetem sarkán befordulva megpillantottam Sylvaine-t. Az utolsó lépcsőfokot elvétettem, és egyenesen a lány lába elé hemperedtem. Ô halkan felsikoltott, torkán akadt a dal, majd várátlanul kacagni kezdett. Valóban nevetséges lehettem négykézláb, homokos hajjal. A lány ekkor hirtelen abbahagyta a kacagást, és ingerült hangon megkérdezte:
— Asna éni étoé tan?
(Meghökkenve fordultam hátra. Az utóbbi szavakat nem Clair mondotta, hanem Ulna, a felesége.)
— Igen — szólalt meg vontatottan Clair —, a lány Ulna volt.
3. A TÉT A VILÁGMINDENSÉG
Ulna, az Androméda leánya
Lassan feltápászkodtam, de a szemem le nem vettem a fiatal lányról. Egy pillanatig azt hittem, hogy a Hissek újabb utazást tettek a Földre, és más földlakókat hoztak magukkal. De visszaemlékeztem az óriás űrhajóra, az Emberiségek Lépcsőjén álló szoborra, és észrevettem a keskeny kézfejet. Eszembe jutottak Souilik történetei is a Mara bolygón lakó és a Hissektől csaknem megkülönböztethetetlen Krenekről. Ha a Hisseknek léteznek eleven másai, lehetséges, hogy a földi embereknek is megvan a maguk alteregója.
A fiatal lány még mindig ott állt előttem. Egy ideig szinte megnémultam.
— Asna éni étoé tan, sanan tar téoé sen Telm! — szólalt meg ismét haragosan.
Hangja továbbra is éneklő, dallamos maradt. Franciául válaszoltam.
— Bocsásson meg, kisasszony, hogy ilyen váratlanul érkeztem a lába elé!
Csak utána kaptam észbe, hogy ezek a szavak nyilván éppolyan érthetetlenek számára, mint nekem az ő kérdése. Ekkor egyenesen a szemébe néztem, és megpróbáltam «átadni» neki a gondolataimat. Hiába. Most már bizalmatlanul nézett rám, kezét az öve egyik csatjára helyezte.
Most Hiss-nyelven próbálkoztam, remélve, hogy ezt talán megérti.
— Bocsásson meg a zavarásért — mondtam. Felismerte a nyelvet, és válaszolt is, épp olyan rossz hangsúlyozással, mint én az első napokban.
— Ssin tséhé h'on? Kicsoda ön?
A mondat helyesen így hangzott volna: Sssin tséhé hion. Így a kérdés valójában azt jelentette: «Milyen a hold?»
— Ma este elsőnek az Ari fog felragyogni — válaszoltam nevetve. A lány megértette tévedését, és szintén elnevette magát. Néhány percig nagy egyetértésben gyötrődtünk a Hiss-nyelv útvesztőiben, meglehetősen eredménytelenül. Végül a lépcsőre mutatott, és együtt mentünk fel a fákkal beültetett töltésre. Amikor felértünk, három dallamos füttyentést hallottam: Souilik szokásos jelzését. Csakhamar felbukkant a barátom, nyomában Essine-nel.
— Látom, hogy már megtaláltad a kapcsolatot a Sinzukkal — jegyezte meg Souilik.
— Kapcsolat! Ez csak afféle szóbeszéd! Ti mit csináltok, ha egy olyan bolygóra találtok, amelynek lakói nem «veszik» a gondolataitokat, s akiknek nyelvét természetesen nem ismeritek?
— Ez kellemetlen, főképp ha a bolygó lakói olyan bájosak, mint amilyennek ezt a Sinzulányt látod — mosolygott Essine. — De nyugodj meg. Hamarosan meg fogjátok érteni egymást.
— Igen, ez a probléma már régen megoldódott — tette hozzá Souilik. — Csak ne hencegj: valójában mi vagyunk azok, akik felfogjuk és átadjuk a gondolatokat! A te bolygódon a hozzád hasonlókkal csakis a beszélt nyelven tudsz érintkezni. Nálunk a kisgyerekekkel ugyanez a helyzet. Tanulniuk kell. Te is tanulni fogsz, és ez a fiatal lány is azt teszi. Addig pedig elegendő lesz számodra egy könnyű gondolaterősítő sisak. De van valami, ami ennél is fontosabb: ma éjszaka még a tiédnél is távolabbi univerzumból érkeztem vissza. Tehát ha eljön az ideje, visszatérhetsz a bolygódra. Kapcsolatot teremtettem egy másik emberiséggel. A Nagy Világmindenségnek abban a zugában, ahonnan te jöttél, úgy tűnik, minden lénynek piros a vére: a Sinzuknak, nektek, Tserieneknek és a Zomboknak is, akiket most fedeztem fel.
— Ôk milyenek? Hoztál közülük egyet?
Souilik félszemét behunyva sandított felém.
— Kicsit hasonlítanak rád. Körülbelül kétszer nagyobbak nálad. De még teljesen vadak, a pattintott köveket sem ismerik. Felesleges, sőt veszélyes lett volna idehozni közülük akár egyet is. Talán majd kétszázezer vagy háromszázezer év múlva…
Már az Emberiségek Lépcsőjének közelében jártunk. A lépcsősor tetején robotokkal körülvéve néhány Hiss ügyködött.
— Mi az ördögöt csinálnak ott fent a honfitársaid? — kérdeztem Souilikot.
Hiss-nyelven a «mi az ördögöt» kifejezés pontos megfelelője a «tei mislix».
— Valóban Mislixekről van szó — nevetett. Majd meglátod.
És a fiatal Sinzu-lány szemébe nézve, «közölt» vele valamit, amit természetesen, nem tudtam megérteni. A Hissek a gondolatátvitel révén akár egy tömeg kellős közepén is folytathatnak magánbeszélgetést. Mindenesetre valami tréfás megjegyzés lehetett, mert a fiatal luny elmosolyodott.
Felsiettünk a lépcsőn. Odafent a Hissek csoportja már szétszéledt. Jobb felől egy újabb szobor emelkedett. Hüledezve ismertem önmagamra. Nagyon élethűen, igen előnyös pózban mintáztak meg, s a lábam előtt egy Mislix hevert!
— A Mislixszel történt találkozásaidat regisztrálták — magyarázta Essine. — És Ssilb, a legjobb Hiss-szobrász, azonnal megbízást kapott a szobor elkészítésére: Ismerte a pontos méreteidet: Ezeket még a Bölcsek Házában vették fel rólad, amikor megvizsgáltak. E méretekkel és néhány domborű fényképpel a munka gyerekjáték volt Ssilb számára. Jónak találod a szobrot?
— Figyelemreméltó — feleltem őszintén. — De zavarni fog, ha mindennap el kell mennem saját magam előtt.