A helyzet mind feszültebbé vált. Egyfelől Essine és én, másfelől Ulna és a legidősebb Sinzu igyekezett közbelépni. De Souilikot már elöntötte a Hissek rettentő hideg dühe, a Sinzukat pedig mintha valami érthetetlen gőg szállta volna meg. Szemmel láthatóan belénk akartak kötni.
Mint egy deus ex machina bukkant fel az őrség egyik tisztje. Négy másik Hiss kísérte.
— A Tizenkilencek Tanácsa kéri Sinzu vendégeit, szíveskedjenek visszatérni szállásukra. Továbbá emlékezteti őket, hogy a szolgálatos tiszteken kívül senki más nem viselhet fegyvert az Ellán.
A tiszt egy nagy teljesítményű gondolaterősítő sisakot viselt. Így az elhangzott mondat olyan élesen és ridegen visszhangzott a fejemben, akár egy ultimátum. A Sinzuk is nyilván így értelmezték, mert elsápadtak, és kivonultak a teremből. Ulna visszafordult, és hosszasan nézett ránk.
— A Tserient viszont a társaival együtt várja Azzlem — folytatta a tiszt.
Azzlem, Assza és Asserok között heves vita folyt, amikor beléptünk a dolgozószobába.
— Nincs szükségünk rájuk — jelentette ki Assza. — Elegendők lesznek a Tserienek.
A Sinzuk éppen olyan erősek, mint mi — vágott közbe Asserok. Higgyetek nekem, én láttam a bolygójukat, az Arbort. Többen lakják, mint amennyien mi valaha is leszünk a Három Világban. És ott vannak a szolgáik, a Telmek is…
Asserok hirtelen elhallgatott, mintha valamiféle sugallat szállta volna meg.
— Most már mindent értek! — kiáltotta. — A Sinzuk Telmnek vélték a Tserient! Mert éppen olyan barna és erős, mint a Telmek!
Az Arbor bolygón — magyarázta nekünk — nemcsak egyfajta emberiség él, mint a Földön vagy az Ellán, hanem kettő: a szőke, — karcsú Sinzuk, valamint a barna, nehézkes Telmek. A történelem előtti időkben az Arboron, akárcsak nálunk, az emberi fajnak több változata létezett. De amíg a Földön csak egyetlen faj maradt fenn megsemmisítve vagy magába olvasztva a többiekét, addig az Arboron két különböző ág fejlődött ki az egymástól igen távol eső kontinenseken. Amikor a Sinzuk felfedezték a Telm-kontinenst, már túl civilizáltak voltak ahhoz, hogy végezzenek velük. Úgy képzeld ezt, mintha Amerikát a neandervölgyi ősemberek leszármazottjai népesítették volna be. Mi bizonyára kiirtottuk volna őket. A humanistább vagy realistább Sinzuk viszont, mint a felsőbbrendű faj képviselői, rabszolgaságba vetették a Telmeket. Életkörülényeik lassanként megjavultak, de a jelenlegi társadalomban még csupán alacsonyabb rendű feladatokat végeznek, amire őszintén szólva, leleményességük teljes hiánya jelölte ki őket. Nem bánnak velük rosszul, de soha semmiféle keveredés nem fordult elő a Sinzuk és a Telmek között, mivel két túlságosan eltérő fajtáról van szó. A Sinzuk arisztokrata típusú társadalmi szervezete, a Telmek fél-rabszolgaságán alapulva, kissé a régi Japán társadalmi szervezetére hasonlít.
Kétségtelen, hogy erős testalkatom, a bőröm meg a hajam színe miatt némileg hasonlítok egy Telmre. Hogy jobban megértsd a Sinzuk magatartását, képzelj el egy hatalmas sogunt, akit felkérnek, hogy vívjon meg egy rettentő ellenséggel, s akit érkezésekor azzal fogadnak, hogy feleslegesen fáradt, mivel egy csimpánz már elvégezte a feladatot!
Asserok magyarázata közben a két Bölcs arca fokozatosan felderült. Lehetővé vált, hogy némi diplomáciával lecsillapítsák a Sinzukat, bebizonyítva nekik, hogy bőröm és hajam színe ellenére sem vagyok Telm. Asserok magára vállalta az ügyet, és elindult a Sinzukhoz, akik hamarosan üzentek értem.
Souilik kísért el az űrhajóig. Mielőtt megpillantottuk volna a Sinzu-őrszemeket, elbúcsúzott tőlem, és mindenáron rám akarta tukmálni az egyik villámszóróját. Megköszöntem, de visszautasítottam. Meg voltam győződve, hogy semmiféle veszély nem fenyeget. A bejárati nyílásnál várakozó Sinzu intett, hogy kövessem. A több mint 180 méter hosszú, hatalmas űrhajóban véget nem érő folyosók labirintusát kellett végigjárnom, amíg eljutottam abba a terembe, ahol Asserok társaságában öt Sinzu várt rám, mind az ötnek gondolaterősítő sisak volt a fején. Kissé távolabb a sisak alól kiomló hosszú szőke hajával Ulna állt a fal mellett.
Alighogy beléptem, a legidősebb Sinzu megkezdte a «gondolatközvetítést»:
— Ez a Hiss azt állítja, hogy te nem Telm vagy, hanem egy fekete Sinzu. Majd meglátjuk. Beszélj nekünk a bolygódról.
Ráérősen előbbre húztam egy fémszéket, helyet foglaltam rajta, keresztbe vetettem a lábam, és csak akkor szólaltam meg:
— Jóllehet számomra épp olyan sértő, hogy felsőbbrendű állatnak tartanak, mint amilyen sértő a ti számotokra, hogy egy Telm megelőzött benneteket, a Hissekre való tekintettel mégis válaszolok nektek. Tudjátok meg, hogy az én bolygómon csak egyetlen faj létezik, s az emberek között akadnak olyan szőkék, mint a Sinzuk, és olyan barnák, mint amilyen én vagyok. Azonkívül vannak — méghozzá igen sokan — fekete vagy sárga bőrű emberek is. Sokáig vitatkoztunk azon, hogy melyik a felsőbbrendű faj, és megegyeztünk, hogy ilyen nincs. Utolsó alkalommal háborút kellett viselnünk bizonyos földlakók ellen, akik azt állították, hogy ők a felsőbbrendű faj képviselői. Állítólagos felsőbbrendűségük ellenére legyőztük őket.
Több mint egy óra hosszat «közvetítettem», miközben nagy vonásokban felvázoltam civilizációnkat, társadalmi szervezetünket, ismertettem tudományos eredményeinket és művészeti irányzatainkat. A Sinzuk tudományos téren természetesen mérföldekkel megelőztek bennünket: némely tekintetben még a Hisseket is felülmúlják. De látszólag nagy hatással volt rájuk, hogy a nukleáris energiát felhasználják a Földön, mivel ez náluk is viszonylag újkeletű vívmány.
Gondosan felépített kérdéssorazatokat intéztek hozzám. Végső következtetésük az volt, hogy fizikai megjelenésem ellenére sem lehetek Telm. Ettől kezdve magatartásuk teljesen megváltozott. Éppolyan barátságosak lettek, mint amilyen dölyfösek voltak azelőtt. Ulna arca sugárzott az örömtől. Ô volt az egyetlen, aki az első perctől a pártomat fogta, és a védelmemre kelt. Asserok megbeszélte Hélonnal, az öreg Sinzuval, akiről kiderült, hogy Ulna apja és az expedíció parancsnoka, hogy még aznap este összeülnek tanácskozni a Tizenkilencekkel.
Amikor elhagytuk az űrhajót, Ulna és fivére, Akéion elkísért bennünket. Souilik és Essine már várt rám. Asserok elment, hogy értesítse Azzlemet, s így öten maradtunk: két Hiss, két Sinzu és én, a Tserien.
Nagyon jókedvűek voltunk. A háború veszélye végképp elmúlt. Souilik félrevont, és bizalmasan elárulta, hogy száz ksill állt készenlétben az űrhajó megsemmisítésére, ha a dolgok netán rosszra fordultak volna. Mind az öten letelepedtünk a tengerpartra vezető lépcsőre. A bolygóinkról faggattuk egymást, és meg kellett ígérnem, hogy a Mislixek legyőzése után, mielőtt visszatérnék a Földre, mindenképpen meglátogatom az Arbort. Úgy beszéltünk a Mislix felett aratott győzelemről, mint valami egyszerű, magától értetődő eseményről. Valójában, mire e győzelem megvalósul, mi már réges-rég por és hamu leszünk, mert a harc minden bizonnyal évezredekig fog tartani.
Ulna és Akéion mindent tudni akart a Mislixről. Elhatározták, hogy szembeszállnak vele, mert tudni akarták, hogy a Sinzuk is éppolyan ellenállóak-e a sugárzásával szemben, mint én. Megbeszéltük, hogy lemegyek velük a verembe.
A korábbi megegyezés értelmében még aznap este lezajlott a második tanácskozás a Sinzuk és a Tizenkilencek között. A szövetséget véglegesen megkötötték, bármi is lesz az eredménye a Sanssine szigeten két nap múlva végrehajtandó kísérletnek. A Bölcsek és a Sinzuk közötti összekötő szolgálattal Asszát és Souilikot bízták meg. Az utóbbit sikeres kutatásai jutalmául mint neofitát nemrég választották be a Bölcsek Tanácsába. Assza és Souilik kérésére Essine-t és engem neveztek ki munkatársuknak. Sinzu részről Hélon a fiát meg a lányát, Akéiont és Ulnát, valamint egy fiatal fizikust, Etohant jelölte ki az összekötői feladatra.