A Hiss-küldöttségben természetesen csak konzultatív szerepem volt. Még azt sem állíthattam, hogy a Földet képviselem, mivel úgyszólván elraboltak onnan — nem mondanám, hogy akaratom ellenére, de mindenképp váratlanul. Mégis boldoggá tett a kinevezés, mert közelebb kerültem Souilikhoz és Essine-hez, akiket nagyon megkedveltem, Asszához, akivel rokonszenveztem, továbbá a Sinzukhoz, akik nagyon érdekeltek. Ez akkor még csak puszta kíváncsiság volt részemről.
Negyedik látogatásomat a kriptába csak azért mesélem el részletesebben, mert kis híján csaknem az életembe került. Azonkívül a Sinzuk csak ettől kezdve tekintettek egy felsőbbrendű fajhoz tartozó emberi lénynek. Ulna és fivére kivételével mindeddig titkos ellenszenvvel viseltettek irántam. A magam részéről ezért kissé haragudtam is rájuk, mert az űrhajón alkalmam nyílt találkozni néhány Telmmel, és biztosíthatlak, hogy a termetükön és hajuk színén kívül aligha hasonlítanak rám. Sokkal inkább emlékeztettek egy gorilla meg egy ausztrál bennszülött feltételezett kereszteződéséből származó lényre.
Ez alkalommal az űrhajó fedélzetén mentünk a Sanssine szigetre. A hatalmas gépet csaknem olyan könnyedén lehetett irányítani, mint a ksillt. A vezérlőterembe nem engedtek belépni. A Tizenkilencek Tanácsának tagjait Souilik szállította az egyik legnagyobb méretű ksillén.
Mivel a szigeten akkora gépek számára nem volt megfelelő leszálló terep, a tengerre ereszkedtünk le, és az utasokat csónakokkal szállították a partra. Először és utoljára vettem igénybe az Ellán ezt a szállítási eszközt.
Elsőnek én mentem be a kriptába. Megbeszéltük, hogy néhány másodperccel később jön utánam Akéion, Ulna és egy fiatal Hiss, akinek elfelejtettem a nevét: ő volt a kísérleti alany. A fejemen az előző alkalommal használt gondolaterősítő sisakot viseltem.
Amíg egyedül tartózkodtam a veremben, a Mislix nem sokat törődött velem. Kétségtelenül felismert, és tudta, hogy minden sugárzás hiábavaló lenne. Semmiféle gyűlölethullámot nem árasztott, csak valami tétova kíváncsiságot éreztem benne. Egyébként meg se moccant.
Kisvártatva tíz-tizenkét robot kíséretében beléptek a többiek. Előzőleg megkérdeztem Asszát, hogy miért nem a taszító zónák segítségével védenek bennünket, de kiderült, hogy ezeket az övezeteket zárt közegben csak akkor lehet létrehozni, ha a levegőt előzőleg kellőképp felmelegítik, márpedig a meleg elpuszította volna a Mislixet. Egyedül csak nálam volt «hideghő» pisztoly.
Alighogy társaim felbukkantak az átjáró nyílásában, a Mislix máris támadásba lendült, s a talaj szintjén kúszva feléjük, teljes erővel sugárzott. A kifelé menekülő Hiss útközben összeesett. A Sinzuk éppolyan ellenállók voltak a sugárzással szemben, mint én, de ahelyett hogy azonnal visszavonultak volna, felém siettek, és eltakarták előlem a Mislixet. Ez utóbbi nem vesztegette az időt, és néhány másodperc alatt valóságos mészárlást rendezett a robotok között. Amikor végre lőni tudtam, már csak egy automata volt működőképes. A Mislix ekkor nehézkesen megindult az átjáró alagútja felé, bekúszott a nyíláson, és így elzárta a kifelé vezető utat. Ily módon a Mislix foglyai lettünk.
Egy pillanatra sem vesztettem el a fejem, mert tudtam hogy szükség esetén a Hissek félelmetes eszközeikkel azonnal a segítségünkre sietnek. De aggódtam az eszméletlen Hiss miatt, ugyanis a Mislix szüntelenül sugárzott, és minden eltelt másodperc csökkentette életben maradásának lehetőségét. A mikrofonon át jeleztem, hogy megkísérlem az alagút felszabadítását, majd intettem a Sinzuknak, hogy húzódjanak félre, és kezemben a pisztollyal egyenesen a, Mislix felé irányítottam lépteimet.
A fémszörny halványan csillogott az átjáró félhomályában. Minden izmomat megfeszítettem, hogy ha kell, félre ugorhassak, majd elsütöttem a pisztolyt. A Mislix hátrált. Ismét lőttem. A Mislix tovább hátrált, és behatolt a henger alakú előtérbe. Oda is követtem, és ez csaknem a vesztemet okozta. Nekem rontott, és a szűk helyen csak nehezen tudtam elkerülni rohamát. Szerencsére, a bekapcsolt gondolaterősítő sisak révén mindig megéreztem a Mislix felől áradó ellenséges érzelmek fokozódását, ami a közelgő támadást jelezte. Ez a különös, bikaviadalra emlékeztető párharc jó öt percig tartott. A Mislix végül visszasiklott az alagútba. Utána vetettem magam.
Sajnos, beleütköztem az eszméletlen Hisst cipelő, kifelé tartó robotba, s ezzel mintegy tíz másodpercnyi időt vesztettem. E rövid késedelem csaknem a Sinzuk életébe került. Mire bejutottam a kriptába, a Mislixet már csak néhány méter választotta el a falhoz tapadó Ulnától és Akéiontól, aki védelmezően a húga elé állt. A Mislix már készülődött, hogy rájuk rontva összezúzza őket, amikor egymás után hat lövést adtam le. A szörnyeteg ekkor felém fordult és támadott. Mintha vakító, forró fény árasztotta volna el a kriptát. Erős ütést éreztem, majd áthatolhatatlan sötétség borult rám. Most át kell ugornom harminc napot, ugyanis harminc napig fogalmam sem volt arról, hogy mi történt velem és körülöttem. A Mislixszel való összeütközés következtében tíz csontom eltört, és testemnek csaknem a fele megfagyott, mert az űrruhám több helyen kiszakadt.
Fémfalakkal körülvett, ismeretlen helyiségben, ágyban fekve tértem magamhoz. A hátamon feküdtem, s fölöttem egy nagy, négyszögletes tölcsérféléből halk és állandó zümmögés közepette lilás fény sugárzott rám. Nagyon gyenge voltam, de semmiféle fájdalmat nem éreztem. Amikor mozdulni próbáltam, észrevettem, hogy végtagjaim homorú sínek közé vannak szorítva. Hiss nyelven kiáltozni kezdtem.
Egy ismeretlen Sinzu jelent meg az ajtóban. Fehér haja olyan fakó volt, mint nálunk az öregembereké, nem pedig platinásan csillogó, mint a Hisseké. A Sinzu fölém hajolt, szemügyre vett valamit, amit én nem láthattam, rám mosolygott, majd néhány érthetetlen szót mormolt. A zümmögés hangja megváltozott, a tölcsérből áradó fény határozottan lila színűvé vált. Tagjaimban folyamatos zsibongást éreztem, és az erőm mintha lassan visszatért volna. Az ismeretlen ezután magamra hagyott. Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történt velem: bizonyára súlyosan megsebesültem, és egy Sinzu-kórházban vagyok, valószínűleg az űrhajó fedélzetén.
Kellemes félálomba merültem. Egy idő után, amelynek tartalmát képtelen voltam megállapítani, ismét megjelent a Sinzu, ez alkalommal Szzannal együtt. A Hiss elmondta, hogy a Mislix épp hogy csak megérintett, mivel a forró fény hatására — amely az összeütközés után nem pedig előtte lobbant fel, mint hittem — harcképtelenné vált. Ulna és fivére szánalmas állapotban vonszolt ki a kriptából.
Amikor átszállítottak az űrhajóra, csak épp hogy éltem. Mindenáron a Sinzuk akartak ápolni, elsősorban azért, mert orvosi szempontból nem voltam szállítható állapotban. Aztán mindent összevetve, végül is megmentettem parancsnokuk fiát és lányát. Egyébként is úgy találták, hogy fiziológiailag közelebb állok hozzájuk, mint a Hissekhez. Hogy ez mennyire így van, kimutatta egy sürgősen elvégzett szövetélettani vizsgálat. Közben olyan készülékek segítségével tartottak mesterségesen életben, amelyek még az Ellán látott műszereket is felülmúlták. Kiderült, hagy éppen olyan protoplazmával rendelkezem, mint a Sinzuk, ezért habozás nélkül egész sor hetero-transzplantációs műtétet hajtottak végre rajtam. A földiekkel ellentétben a Sinzu-orvosok a hetero-transzplantáció tudományának valóságos mesterei voltak. Mindig volt tartalékban «élő» nyersanyaguk, ha szabad így kifejezni magam. Valójában azonkívül, hogy négy ujjuk van — amely jellegzetesség a mi fajtánkkal való kereszteződés során recesszív lenne —, kevésbé különböznek tőlünk, európaiaktól, mint például a kínaiak.