Én még néhány évvel ezelőtt is rögbiztem, de azt hiszem, soha életemben nem sikerült valakit ilyen gyorsan lefognom. Villámként futott át agyamon a gondolat, hogy fegyverért szalad, és ezt mindenképpen meg akartam akadályozni. Néhány pillanatig erélyesen, de nem nagy erővel ellenállt. Amikor abbahagyta a vergődést, elengedtem, és felsegítettem a padlóról. És ekkor a lehető legkülönösebb dolog történt: a lény a szemembe nézett, és éreztem, hogy számomra idegen gondolatok formálódnak bennem.
Valószínűleg tudod, hogy milyen szerepet játszottam abban a vitában, amely néhány évvel ezelőtt e megye orvosait szembeállította egy sarlatánnal, aki azt hangoztatta, hogy meg tudja gyógyítani az elmebetegeket, mert agyukat gondolatátvitellel átneveli. E kérdésről két vagy három, általam lényegesnek ítélt cikket írtam, egyszer s mindenkorra rendezve a problémát, visszavetve a megalapozatlan ostobaságok szintjére. Be kell vallanom, hogy meghökkenésembe most némi csalódás is vegyült, és gondolatban néhány másodpercig a pokolba kívántam az előttem álló lényt, aki, íme, bebizonyította tévedésem. Nyilván megértette, hogy mi jár az eszemben, mert mintha félelem kifejezése suhant volna át mozgékony arcán. Igyekeztem megnyugtatni, és fennhangon bizonygattam, hogy semmiféle rossz szándékot nem táplálok iránta.
A lény ekkor fejét elfordítva megpillantotta sebesült társát, hozzásietett, majd egy tehetetlen mozdulat után ismét rám nézett, és megkérdezte, nem tehetnék-e valamit érte. Egyetlen szót sem ejtett ki, de bensőmben zöngétlen, hangsúlytalan hangokat hallottam. A sebesülthöz léptem, a zsebemből elővettem egy zsinórt meg egy tiszta zsebkendőt, és ezek segítségével szorítókötést készítettem. A zöld vér csöpögése elállt. Ezután igyekeztem megtudni, hogy a személyzet tagjai között van-e orvos. Az idegen lény csak akkor értette meg kérdésemet, amikor gondolatomban az orvos szót az «ápoló» szóval helyettesítettem.
— Attól tartok, hogy meghalt — éreztem a zöld bőrű lény gondolatát.
Kiment, hogy megkeresse az orvost, de nélküle jött vissza. Jelezte, hogy több társa megsebesült a szomszéd helyiségekben. Miközben azon tanakodtam, hogy mitévő legyek, az imént bekötözött lény magához tért, utána a társa is, míg végül a mi világunkban teljesen idegen három teremtmény vett körül.
Miután az első sietve elmagyarázta a többieknek a történteket, nem tanúsítottak fenyegető magatartást. Ekkor értettem meg, hogy ha nem néznek egymás szemébe, vagy ha kissé eltávolodnak egymástól, a gondolatátvitel nem jön létre. Ilyenkor beszélnek. Nyelvük gyors, dallamos, sziszegő hangok sorozata.
Az a lény, akit magához térítettem, és akit francia nyelven Souiliknak lehetne nevezni, a folyosóról behozta a fedélzeti orvos holttestét.
Micsoda különös éjszakát töltöttem ott! Hajnalig kötöztem az ismeretlen lényeket. A két halottat nem számítva, tízen voltak. Közöttük két «nő». Hogyan írhatnám le e teremtmények szépségét? A szem igen gyorsan hozzászokott bőrük sajátos színéhez, hogy aztán már csak a formák kecsésségét és a mozdulatok ruganyosságát lássa. Mellettük a legpompásabb atléta is merevnek, a legszebb lány is esetlennek tűnt volna. Két kartörésen és a zúzódásokon kívül több olyan seb akadt, amelyet mintha gránátszilánkok okoztak volna. A két nő segítségével tőlem telhetően elláttam a sebesülteket. Ugyanakkor megismertem történetük egy részét, amelyet most nem foglalok össze, mivel azóta alkalmam nyílt jóval többet megtudni róluk!
Nyirkos hajnalra virradt. A borult égből csakhamar megeredt az eső, és sűrűn patakzott a furcsa masina domború páncélján. Amikor kissé lecsendesült az idő, kimentem, és körüljártam a gépet. A teljesen sima óriáslencse festetlen, kissé kékes színű, fényes fémből készült. Ablaknyílásokat nem láttam rajta. A bejárattal szemben levő otdalán két roncsolt szélű, körülbelül harminc centiméter átmérőjű nyílás tátongott. Könnyű lépteket hallottam, és megfordultam: Souilik közeledett két társával együtt. Egy sárga fémcsövet és néhány bádoglemezt hoztak.
A javítást gyorsan elvégezték. Souilik a burkolat roncsolásait körültapogatta a sárga fémcsővel. Semmiféle láng nem csapott ki belőle, s a fém mégis gyorsan megolvadt. Amikor a lyukak peremét kiegyengették, egy-egy bádoglapot helyeztek rájuk majd a sárga csövet, miután módosították a beállítását, ismét körbe sétáltatták a lemezen. Az így kezelt bádoglap meglágyult, a burkolathoz tapadt, oly módon takarva a lyukakat, hogy semmiféle forrasztási nyomot nem fedeztem fel rajtuk.
Souilikkal együtt ismét a gépezet belsejébe, a burkolat megrongált része alatt levő helyiségbe mentünk. A belső kettős borítást kijavították, de a berendezés még siralmas állapotban volt. A helyiséget bizonyára laboratóriumnak használták, közepén egy hosszú asztal állt, még most is üvegcserepekkel, össszekuszált huzalokkal és háromnegyed részben összetört, bonyolult készülékekkel borítva. Az asztal fölé hajolva egy magas termetű lény próbálta helyreállítani a kapcsolásokat.
Souilik felém fordult, és éreztem, hogy gondolatai elárasztanak.
— Miért támadtak meg bennünket ennek a bolygónak a lakói? Mi nem bántottuk őket, csupán kapcsolatot akartunk teremteni velük, mint ahogy azt már számos más világgal tettük. Mindeddig csak az Elátkozott Galaktikában találkoztunk ilyen ellenséges magatartással. Kettőt megöltek a mieink közül, és kénytelenek voltunk megsemmisíteni a bennünket megtámadó gépet. Ksillünk megrongálódott, és túl gyorsan kellett leszállnunk, ami újabb károkat és sebeket eredményezett. És még azt sem tudjuk, hogy el tudunk-e újra indulni!
— Higgye el, végtelenül sajnálom a történteket. De a Föld nagy része jelenleg két versengő nagyhatalom kezében van, és minden ismeretlen eszközt könnyen ellenségnek vélhetnek. Hol támadták meg önöket? Az ország keleti vagy nyugati részén?
— Nyugaton. De önök még ma is az egyetlen bolygón viselt háború korszakában élnek?
— Sajnos, igen. Néhány éve egy ilyen háború még vérbe borította csaknem az egész világot.
A magas termetű «férfi» néhány kurta mondatot ejtett ki.
— Két napnál előbb nem fogunk tudni elrepülni — fordította le szavait gondolatokra Souilik. — Ön elmehet, és közölje e bolygó lakóival, hogy bár békepártiak vagyunk, vannak eszközeink a védekezésre.
— Most valóban elmegyek — mondtam. — De nem hiszem, hogy ezen a vidéken veszély fenyegetné önöket. Mégis, hogy elkerüljük a kellemetlenségeket, senkinek nem fogom említeni ittlétüket. Ebben az évszakban hónapszám nem jár erre ember. Ha megengedik, ma este ismét meglátogatom önöket.
Sántikálva indultam el az esőben. Miközben az erdő mocsaras részein ballagtam, az arcomat csapkodó nedves lombok alatt, a valószínűtlen kalandon járt az eszem. Elhatároztam, hogy amint besötétedik, visszajövök.
Megtaláltam a kocsim, és visszamentem a faluba. Amikor öreg dajkám megpillantott, hangos jajveszékelésbe tört ki: a fejbőrömön mély vágás húzódott, és fekete hajam alvadt vér borította. Zavaros históriába kezdtem holmi balesetről, miközben bekötöztem a sebet és rendbe hoztam magam, végül igen jó étvággyal megebédeltem. Szörnyen hosszúnak találtam a napot, és már szürkületkor előkészítettem a kocsit. Mégis megvártam az est beálltát, mielőtt kerülő utakon elindultam volna.
A kocsit az erdő sűrűjében állítottam le, nem akartam feltűnést kelteni azzal, hogy az úton hagyom, majd a fák alatt megindultam a Magnou-tisztás felé. Amikor már eléggé messze jártam az úttól, meggyújtottam a zseblámpám, s így többé-kevésbé sikerült elkerülnöm a sünzanátok szúrós tüskéit. Szerencsésen eljutottam a tisztásig, ahonnan egész halvány, zöldes fény áradt, hasonló egy világító óra számlapjának a foszforeszkálásához. Még néhány lépést tettem, megbotlottam egy gyökérben, és nagy puffanással hasra estem. Az előttem álló bokrok és rekettyék susogva-zizegve hajoltak felém, és amikor feltápászkodtam, képtelen voltam továbbmenni.