Nem volt egyéb dolgunk, mint enni, aludni és várni. Többször is végignéztük a Siphan bolygó pusztulásáról készült filmet, s végül már minden részletét betéve tudtuk. Ezerszer áldottuk azt a lángelmét, aki — hogy megmentse fajtája emlékét — megépítette ezt a menedéket. Az átlátszó kupolából tanulmányozni kezdtem a Mislixeket. Csakhamar észrevették ottlétünket, de megértették, hogy sugárzásuk hatástalan, a kupola pedig túl kemény ahhoz, hogy áttörhessék. Ezért később már ránk sem hederítettek.
Én viszont az erős, átlátszó fal mögött elsáncolva, egész napokat töltöttem megfigyelésükkel. Olyan biológusnak tekintettem magam, aki mikroszkópja alatt a mikrobák újabb formáit vagy ismeretlen rovarokat tanulmányoz. Természetesen én kedvezőtlenebb helyzetben voltam, mivel gyakorlati kísérleteket nem végezhettem velük. Egy hónapig tartó fogságunk alatt szenvedélyesen igyekeztünk megérteni megnyilvánulásaik jelentőségét. Azt hiszem, elmondhatom, hogy az egész világmindenségben mi vagyunk azok, akik a legjobban ismerik őket, kivéve persze magukat a Mislixeket. Nos, az utolsó napon sem tudtunk többet, mint az elsőn. Semmit nem fedeztünk fel, ami összehangolt tevékenységre utalna — e kifejezést a mi felfogásunk szerint értelmezem —, semmit, ami valamiféle ösztönre vagy akárcsak egyszerű tropizmusra emlékeztetne. És mégis, a Sanssine szigeti kísérlet óta tudtam, hogy némi értelemmel rendelheznek, jóllehet az teljesen különbözik a miénktől, s hogy számunkra megközelíthetőbb érzékenység is tapasztalható náluk.
A Mislixeknek kétségtelenül vannak érzékszerveik, ámbár fogalmunk sincs arról, hogy milyenek: roppant ügyesen elkerülték a kupolát, és eleinte kizárólag szándékosan ütköztek neki. Minden bizonnyal tudatában voltak jelenlétünknek. Az «idegeneket» gyorsan felismertük arról, hogy a közelünkbe érve, azonnal sugározni kezdtek. A Mislixek közül néhányan a holt városban laktak, ezeket páncéljuk görbületeinek néhány részlete alapján meg tudtuk különböztetni a többiektől.
A következőket sikerült megfigyelnem a Mislixek életérőclass="underline" szüntelenül mozognak, az alvást látszólag nem ismerik. Ulna és én, egymást váltva, ötven órán keresztül szemmel tartottunk egy példányt. Ez idő alatt állandóan bonyolult kanyarokat írt le a talajon, nem messze a kupolától. Ritkán látni magányos, egyedülálló Mislixet, de azt sem lehet állítani, hogy csoportosan élnek, mivel falkáik könnyen felbomlanak, s egy-egy Mislix minden látható ok nélkül átmegy egyik csoportból a másikba. Olykor rajokba tömörülnek. Egy-egy raj néha száz egyedből áll ezek végül egyetlen fémtömbbe fuzionálnak. Ez az összeforrott állapot néhány másodperctől néhány óráig is eltarthat. A tömeg ezután széttagolódik. Eleinte azt hittem, hogy a Mislixek ily módon szaporodnak, de a rajokból mindig épp annyi egyed vált ki, mint amennyi beleolvadt.
A megfigyelést megnehezítette lámpáink viszonylag rövid hatótávolsága — sugárzásukon túl minden sötétségbe merült —, és főképp a regisztráló készülékek hiánya. Sokért nem adtam volna, ha rendelkezésemre áll egy olyan gondolaterősítő sisak, mint amilyet a kriptában viseltem a fejemen. Akkor talán felfedezhettem volna az értelem halvány fényét ezekben a fémszörnyekben. De így, az üveg mögött, csak tehetetlen nézők maradtunk.
Következtetések alapján mégis felállítottam egy elméletet a Mislixek eredetéről. Később ezt az elméletet ismertettem Asszával, aki elfogadhatónak tartotta. Bizonyára tudod, hogy az abszolút zéró közelében alakult ki a szupra-vezetőképesség, s hogy a fémek elektromos ellenállása ilyenkor csaknem semmivé válik. Elképzelhető, hogy a Mislixek ősei, amelyek annyira különbözhettek a jelenlegiektől, mint ahogy a Földön élt első sejt különbözik tőlünk, létüket egy ilyen jelenségnek köszönhetik. Lehetséges, hogy egy halott világban egy vasból, rézből és nikkelből álló kristály véletlenül egy igen gyorsan és bonyolult módon változó elektromágneses mezőbe került, s így egy fajta elektromos élet jelent meg. Ha ezt az elméletet elfogadjuk, a fejlődés további menete a jelenlegi Mislixekig aligha érthetetlenebb, mint a mi földi fejlődésünk. Az említett fémtömb később maga is indukálhatta az élet e sajátos formáját más tömböknél, s a továbbiakban változatok, eltérések jöhettek létre. Bár a Mislixek sugárzása nem elektromágneses, mégis mindegyiket egy ilyen természetű nagy teljesítményű mező veszi körül.
Vízkészletünk a harmadik napon kimerült, s ezért kénytelenek voltunk elhagyni a kupolát. A kitörésre olyan pillanatot választottunk, amikor csak két Mislix kószált a környéken. Elsőnek én léptem ki, és pisztolyommal végeztem velük. Ulna ezután sietve megtöltötte tömlőinket levegő és szilárd víz keverékével. Hosszas erőlködés után sikerült kinyitnom az alsó termeken álló fémládák egyikét: khmer írásra emlékeztető jelekkel telerótt fémlapok halmozódtak benne. A ládát átalakítottuk víztartállyá, s mivel második kitörésünk alkalmával bal felől néhány tiszta vízből álló jégtömbre bukkantunk, csaknem teljesen sikerült megtöltenünk. Nagy szerencsénk volt, ugyanis a Mislixek ettől kezdve csaknem mindig csoportosan mászkáltak a kupola közelében.
Ha arra gondolok, hogy a szerencsés körülmények milyen elképesztő halmozódása folytán maradtunk életben, gyakran eltűnődöm: talán valamely különös isteni kegy védelmezett bennünket. De másrészt nyilvánvaló, hogy azok, akiknek nincs szerencséjük, nem jönnek vissza, hogy ezt elmondják — és vitathatatlan, hogy ők vannak többségben —, akik viszont visszatérnek, azoknak a véletlen vagy egyéb okok folytán kedveztek a körülmények. Mégis, ahogy egyre-másra teltek a napok, kételkedni kezdtem életben maradásunkban. Ulna a maga részéről már régóta nem reménykedett. Ôt, aki oly bátran viselkedett, ha harcolni kellett, nagyrészt fivére halála miatt, teljesen hatalmába kerítette a búskomorság. Kétségbeesve figyeltem, hogy napról napra sápadtabb, hallgatagabb, s mivel alig evett valamit, erőtlenebb is. Hosszú órákon keresztül üldögélt mellettem, és szorosan fogta a kezem. És bár éppoly tökéletesen ismertem irántam tanúsított érzelmeit, mint ő az enyémeket, mégsem találtunk enyhülést, mivel a Sinzu-nevelés ridegsége határozottan tilt minden gyengéd vallomást, ha gyászeset sújt egy családot. Szerelemről beszélni egy Sinzu-lánynak, aki nemrég vesztette el egyik közeli hozzátartozóját, rosszabb volt, mint a durvaság: szemérmetlenségnek minősült.
Egy napon — amennyiben a Sötétség Birodalmának egyik bolygóján napról lehet beszélni — egymás mellett gubbasztottunk a kupolában, lámpám sugara néhány arra járó Mislixre tévedt. Az égbolton halványan világítottak a távoli galaktikák megnyúlt foltjai. Ekkor valahonnan a Térből vakító fénycsóva villant elő, és végigpásztázva a várost, árnyképek gyanánt rajzolta ki az égbe nyúló obeliszkek és karcsú tornyok körvonalait. Amikor a sugárnyaláb átsiklott a kupola fölött, fájdalmas kiáltással takartuk el szemünket az éles fényben.
— Ulna, a Hissek! A Hissek!
Lázas gyorsasággal segítettem, hogy fejére helyezze a sisakját, majd a magamét is felerősítettem. Mindenképp jeleznünk kellett ittlétünket. Mintegy húsz «forró golyót» csúsztattam a pisztolyomba, s a félig nyitott ajtó résén át lövöldözni kezdtem. A «langyos golyókkal» ellentétben, amelyek a hőmérsékletet csak néhány tucatnyi fokkal emelik a zéró századfok fölé, a «forró golyók» több száz fokos hőséget termelnek, s ugyanakkor vakító fényt árasztanak. Kellő távolságból valóságos sortüzet zúdítottam egy csoport Mislixre, s amikor pisztolyom kiürült, Ulna odanyújtotta a magáét. A fénycsóva most a síkságot tapogatta, miközbem egyszer-kétszer elsiklott, majd végül megállapodott fölöttünk. Számomra igen lassan, valójában azonban olyan gyorsasággal ereszkedett lefelé a mentő gép, amennyire az óvatosság megengedte. Fényszórójának sugarát visszaverte a fagyos talaj, s az így keletkezett félhomályos övezetben, alig néhány méter magasságban végre megpillantottam egy hatalmas, orsó formájú árnyékot: nem ksill volt, hanem a Sinzu-űrhajó, a Tsalan!