Выбрать главу

Mintha valamilyen falat észleltem volna magam előtt. Pedig nem fal volt az. Csupán egy bizonyos határvonaltól kezdve, amelyet a kifelé hajló növényzet sávja jelzett, a levegő előbb mintha nyúlóssá, majd csakhamar tömörré vált volna. Ez a határvonal azonban nem volt élesen elhatárolható vagy változatlan. Olykor néhány deciméternyit sikerült előbbre jutnom, aztán mintha valami gyengéden hátrataszított volna. Egyébként semmiféle légzési zavar nem kínzott. Mindez olyan volt, mintha a repülő csészealj által elfoglalt terület középpontjából taszító hullámok sorozata indult volna ki. Tízpercnyi makacs próbálkozás után rádöbbentem, hogy képtelen vagyok áthatolni a bűvös körön, Tökéletesen megértem, mennyire megrémülhetett másnap Bousquet, akinek históriáját elmesélem.

Végül kiáltozni kezdtem, de nem túl hasngosan. A cseszealjból vakító sugár csapott ki, és az ágakon keresztülhatolva, valósággal beburkolt fényével. Ugyanakkor a rugalmas fal mintha engedett volna, és körülbelül kétméternyivel jutottam előbbre. A fal ezután ismét megszilárdult, de ez alkalommal egy körön belül kerültem: sem előre, sem hátra nem mehettem. A vakító sugár rám szegeződött, és megállapodott rajtam. Káprázva fordítottam el a fejem, és a szám is tátva maradt a meglepetéstőclass="underline" a fénycsóva, mintha csak elvágták volna, egy méterrel a hátam mögött hirtelen véget ért, megszűnt, és távolabbra nem világított. Bizonyosra vettem, hogy ha valaki ott állna azon az úton, amelyen idáig jöttem, de néhány centiméterrel túl ezen a ponton, egyáltalán nem érzékelné a fényt. Azóta az Ellán már egyéb csodákat is láttam, de akkor pillanatnyilag úgy tűnt, hogy ez a jelenség teljesen valószerűtlen és ellenkezik a józan ésszel.

Valami megérintette a vállam, és ismét a tisztás felé fordultam. A «nők» egyike állt előttem. Nem érzékeltem a gondolatátvitelt, mégis azonnal tudtam, hogy Essine-nek hívják, s hogy értem jött. Legnagyobb csodálkozásomra akadálytalanul mehettünk tovább, és néhány pillanat múltán ott álltunk a gépezet előtt.

Barátságosan és szemmel láthatóan gyanakvás nélkül fogadtak. Souilik csupán egy gondolatot közölt velem: «Megmondtam, hogy vannak védelmi eszközeink.» A sebesültek felől érdeklődtem. Valamennyien sokkal jobban érezték magukat. A múlt éjszakai kényszerleszállás okozta zűrzavar és megrázkódtatás után a Hissek — még nem említettem, hogy így nevezik magukat? — roppant gyorsan reorganizálódtak, és mintegy kiegészítve a tőlem kapott elsősegélyt, amely már csak azért is kezdetleges volt, mivel akkor még nem ismertem anatómiájukat és fiziológiájukat, megindították csodálatos biotikus sugárgenerátorukat, amelyről később még beszélni fogok.

A repülő csészealj belsejét teljesen rendbe hozták, de a «laboratórium» bonyolult készülékei közül még igen sok darabokra törve hevert. A nagyon magas termetű férfi, akinek Aass volt a neve, két másik férfi és egy nő társaságában lázasan dolgozott. Zöld arcán pontosan olyan gondterhelt kifejezést láttam, mint annak idején apámén, amikor számításai nem elégítették ki. Aass váratlanul felém fordult, és gondolatátvitel útján megkérdezte:

— Lehetne-e a Földön két kilónyi wolframot találni?

E gondolatokban természetesen sem a Föld, sem a kiló, sem a wolfram szó nem szerepelt, mégis hibátlanul megértettem kérdése lényegét.

— Nehéz feladatnak tűnik — gondolkoztam fennhangon.

Kurta mozdulatot tett.

— Akkor hát arra vagyunk ítélve, hogy ezen a bolygón éljünk!

És a puszta gondolattal egyidejűleg megéreztem a rátörő kétségbeesés okozta megrendülést.

— Rosszul fejeztem ki magam — helyesbítettem.

Egyik páciensem, aki a Roche-kastélyban lakik, valamikor egy öntöde igazgatója volt, és gyakran megcsodáltatta velem speciális acélfajtákból és ritka fémekből álló gyűjteményét. Mivel a wolfram igen nagy fajsúlyú, lehetséges, hogy a birtokában levő kis tömb megvan két kiló. Nehéz lesz rábeszélni, hogy váljon meg tőle. De feltételezve a legrosszabbat, nem lehetetlen — ámbár több időt vesz igénybe —, hogy másutt is megtalálható ez a fémmennyiség.

Miközben gondolataimat átadtam vendéglátóimnak, arcuk fokozatosan felderült. Mégígértem, hogy már másnap reggel utánanézek a dolognak, s mivel észrevettem, hogy munkájukban zavarom őket, elbúcsúztam tőlük. Az erdőben semmiféle akadályba nem ütköztem, csak akkor éreztem egy lassú, de erőteljes nyomást a hátamban, amikor áthaladtam a körön.

Másnap reggel kilenc órakor megjelentem a Roche-kastélyban. Páciensem nem tartózkodott otthon. Feleségének dobogó szívvel adtam elő látogatásom célját, és ürügyként egy fontos és sürgős kísérletre hivatkoztam. A vitrinben kiállított fémtömb nem nyomott két kilót, de a szekrényfiókban heverő másik meghaladta ezt a súlyt. Az asszony hajlandó volt kölcsönadni, azzal a feltétellel, ha megígérem, hogy egy hónapon belül visszahozom. Végül is, amint hallani fogod, már egy héttel később visszavittem, ha nem is azt, de egy ugyanolyan súlyú wolfram tömböt.

Mivel sejtettem, hogy titokzatos barátaimnak a lehető leghamarabb szükségük lehet a fémre, egyenesen a Magnou-tisztásra siettem. A taszító kör most nem működött. Souilik fogadott, és neki adtam át a tömböt. Nem maradtam ott, mivel délben találkoznom kellett a polgármesterrel. De megegyeztünk, hogy a másnapot, amelyről úgy gondolták, hogy az utolsó napjuk lesz a Földön, a «csészealjban» töltöm, mert sok mindent akartak kérdezni tőlem a bolygónkról. Én viszont javasolni szerettem volna nekik, hogy egy megbízhatóbb helyen térjenek vissza a Földre. Pillanatnyilag a Szaharában levő Causses-ra gondoltam, vagy más hasonló területre.

Ebéd közben mindvégig roppant szórakozott voltam. Egyik bérlőm még idejekorán elhozta a szükséges vadnyulat. A polgármester lelkendezett, de én egyáltalán nem használtam ki előnyös helyzetemet. A feketekávé meg a likőr után kissé összeszedtem magam.

Délután négy óra tájban, amikor felkeltünk az asztal mellől, csengettek. Nem tudom, miért de megéreztem, hogy valami súlyos kellemetlenség fog érni. Egy Bousquet nevű hétpróbás gazfickó, orvvadász és csavargó akart a polgármesterrel beszélni.

Vendégem még inkább felvidult a váratlan kérés hallatán — Bousquet rendszerint gondosan elkerült mindent, ami valamennyire is hasonlított a hatóságra —, és megkérdezte tőlem, nem fogadhatná-e nálam ezt az embert.

— Egy perc alatt végzünk, aztán nyugodtan beszélhetünk a bennünket érdeklő témáról.

Természetesen beleegyeztem, aztán beengedtük Bousquet-t. Jól ismertem a mihasznát, egyszer-kétszer már kezeltem is, persze, ingyen. Hálából sok vadban gazdag helyet mutatott.

Bousquet nem vesztegette az idejét holmi udvarias szólamokkal.

— Polgármester úr, ördögök vannak a Magnou-tisztáson!

Bizonyára elsápadtam. A barátaimat tehát felfedezték!

— Ördögök? Miféle história ez? — vágott vissza a polgármester, aki jókedvű ember volt, és cseppet sem babonás.

— Igenis, polgármester úr. Ördögök. Láttan őket.

— Úgy! És mire hasonlítanak a te ördögeid