— De azt állítod, hogy három évig voltál távol — jegyeztem meg —, és az imént mégis azt mondtad, hogy a múlt év októberében távoztál el innen!
— Valóban. Földi időszámítás szerint csak két napig voltam távol. A Bölcsek számára szörnyen kemény diónak bizonyult a visszautazás idejének kiszámítása, miután közöltem velük, hogy ha eredményesen akarom teljesíteni küldetésem, néhány napnál tovább nem tűnhetek el a Földről! Az ahunon való átkelés bizonyos feltételek mellett és fantasztikus energiafogyasztás árán lehetővé teszi — igaz, hogy roppant szűk határok között — az Időben való utazást. Nem tudom, hogy csinálták, de tény, hogy három évig laktam az Ellán, s hogy most harmincöt éves vagyok, holott csak egy hónappal születtem korábban nálad, aki harminckét éves vagy. Azt is tudom, hogy október 5-én indultam el, és ugyanabban a hónapban, 8-án tértem vissza. De ha eljössz velünk, a Bölcsek majd mindent megmagyaráznak.
— Hogyan? Azt javaslod, hogy menjek veletek?
— Miért ne? Jelenleg egyedül élsz a világon. És egy hozzád hasonló lelkes fizikus számára…
— Még sokat kellene tanulnom — sóhajtottam keserűen.
— A Hissek félhipnotikus módszereivel gyorsan megtanulhatsz mindent. Gondold csak el! A világmindenség! Miénk a világmindenség!
Clair elhallgatott. Csak a régi ingaóra ketyegése hallatszott. Elakadt a szavam, szinte elkábultam e fantasztikus elbeszéléstől meg az előttem kitáruló, elképesztő lehetőségektől, bár félig-meddig még hitetlenkedtem.
Clair ismét megszólalt:
— És még valamit. Nem tudom pontosan, hol jártam, de annyi bizonyos, hogy a Hissek tágabb értelemben véve — ugyanabban az univerzumban élnek, mint mi. És a Mislixek úgyszintén. Tehát bennünket is épp olyan veszély fenyeget, mint a Hisseket. Nem tudom érvekkel alátámasztani, de azt hiszem, hogy a Mislixek — kortársaink.
Az egyetlen bizonyíték, amelyet a már megmutatott fényképeken kívül nyújthatok neked: Ulna, az Androméda leánya. Ulna, aki a tőlünk kétmillió fényévre lévő Apher csillag Arbor bolygóján született, az egyetlen olyan ismert planétán, amelyen, akárcsak a Földön — kivéve persze, a Souilik által felfedezett vad világot —, a csillagokat kioltó Mislixek halálos sugárzására érzéketlen, piros vérű emberek laknak.
Hat hónappal ezelőtt indultam el, három nappal később tértem vissza, s ez idő alatt három évet éltem az Ellán, meglátogattam az Elátkozott Galaktikák egyikét, és harcoltam a Mislixekkel. Részt vettem a holt Napok felrobbantásában, s a Réssanon megismerkedtem az Emberlakta Világok Ligájának követeivel. Ulna nélkül talán magam is azt hinném, hogy mindez csak egy őrült álma, és felkeresnék egy elmegyógyászt, hogy kezeltessem magam. Valamiről azonban megfeledkeztem. A laboratóriumban ott van a hassrn, amit az imént megnéztél, ne is tagadd, hiszen nem tudsz hazudni. Ezt a készüléket nem fogom a Földön hagyni. Ó, tudom, hogy a hassrn segítségével a legtöbb betegségtől meg lehetne szabadítani az emberiséget. Meg is gyógyítottam vele Lapeyre barátunk rákban haldokló nővérét. De ha véletlenül ez a titok politikusok vagy katonák kezébe jutna, a legszörnyűbb hadigépezet válna belőle. A differenciált abiotikus sugarak… Nem, majd később. Figyelni fogjuk a Földet, és ha majd végre béke uralkodik a népek között… Hacsak a Föld-lakók nem az Aour és a Gen bolygók példáját követik, mert akkor nem marad belőlük más, csak egy kis szobor az égbolt egy ifjú kutatójának házában.
Clair kicsit hallgatott, majd elnevette magát.
— Azon tűnődöm, hogy mit mondanak majd a kormányok, ha felfedezik, hogy népünk színe-java közül mily sokan eltűntek. Majd megint az oroszokat fogják vádolni. Igaz, hogy a hírhedt «vasfüggöny» mögül is sokan el fognak tűnni. Semmi okom nincs, hogy a Nova Terrát egyetlen nép számára tartsam fenn! De már virrad. Három óra van. Ideje lefeküdni. Gondolkozz.
— Holnap estére Párizsban kell lennem — mondtam.
— Ó, nem olyan sürgős a válasz. Még néhány hónapig a Földön maradok. Egyébként is időnként minden bizonnyal visszajövök. Ó, még egy humoros részlet: visszavittem a volt páciensemtől kölcsönkért wolframtömböt. Nem is sejti, hogy az, amit oly féltő gonddal takargat a fiókjában, a Réssan egyik laboratóriumának terméke!
Nem tudom, hogyan sikerült elaludnom ezen a hajnalon. Hét órakor ébredtem. Clair és felesége már várt az ebédlőben. Mindaz, amit az éjszaka hallottam, távoli, hihetetlen álomnak tűnt a reggel józan világosságában. Kénytelen voltam Ulna keskeny kezére pillantani, s a bőröndöm mélyén lapuló magnetofonszalagra gondoltam.
Gyorsan bekaptam a reggelit. Amikor kezet szorítottam Clairrel, Ulna egy kis csomagot nyújtott felém, majd egy zengő nyelven néhány szót mondott.
— Ulna ezt annak az asszonynak szánja, akit majd nőül fogsz venni, ha nem akarsz velünk jönni — fordította le Clair. — Az Arbor ajándéka a Földnek. Majd írd meg, hogyan döntöttél.
— Helyes — feleltem. — De tudod, ez az egész még túlságosan friss. Egyszer-kétszer még végig kell hallgatnom a történeted.
Elbúcsúztunk egymástól. Néhány kilométer után megállítottam az autót, és kibontottam a kis csomagot. Egy hatágú csillagformára csiszolt, ragyogó kék gyémánttal díszített, fehér fémből készült gyűrűt találtam benne.
Másnap már a laboratóriumban dolgoztam, és folytattam a hétköznapok rutinmunkáját. Esténként megindítottam a magnetofont, és addig hallgattam Clair történetét, amig kívülről nem tudtam minden szavát. Aztán az egészet leírtam ebbe a füzetbe. A gyűrűt egyébként megmutattam egy ismert ékszerésznek. Határozottan kijelentette, hogy még soha nem hallott csillag alakúra csiszolt gyémántról, márpedig ez valódi gyémánt, és a fém platina.
Ostobaságot cselekedtem: ezt a füzetet kölcsönadtam csinos munkatársnőmnek, Iréne M… — nek, aki neutronspecialista. Két nappal később azzal a megjegyzéssel adta vissza, hogy hagyjam abba a fizikát, és inkább írjak fantasztikus regényeket. «És ha mindez igaz lenne, eljönne?» — kérdeztem tőle. «Miért ne?» — felelte. Meghallgattattam vele a magnószalagra felvett történetet, és megmutattam a gyűrűt.
Döntöttem: megyek. Ezt azonnal meg is írtam Clairnek. Igyekszem meggyőzni Iréne-t, hogy jöjjön velem.
Ezt a kéziratot F. Borie úr házában találták, egy bútordarab mögött, ahová nyilván becsúszott. Olvasóink tudják, hogy Borie úr, ez a nagy jövő előtt álló ifjú fizikus, hat hónappal ezelőtt eltűnt, és vele együtt a Nukleáris Kutatóközpontban dolgozó munkatársnőinek egyike, Iréne Masson kisasszony is. Vizsgálatot indítottunk Dordogne-ban a kéziratban szereplő Clair doktorral kapcsolatban, akinek szintén nyoma veszett. Clair doktor néhány hónappal korábban tért vissza világkörüli útjáról egy nagyon szép fiatalasszonnyal, akit külföldön vett nőül. Megjegyzendő, hogy a doktor öreg dajkája, Madeleine velük egy időben tűnt el. A házmesterné szerint Borie urat eltűnése előtti napon egy magas, barna férfi és egy feltűnően szép, szőke asszony látogatta meg.
Végül, hogy még sötétebb legyen a rejtély: a kormányok titkolódzása ellenére is sikerült megtudnunk, hogy mind Európában, mind Amerikában nagyjából ugyanabban az időszakban több száz személy tűnt el, férfiak és nők vegyesen, többnyire fiatalok, és valamennyien magas intellektuális képzettségű tudósok, művészek, egyetemi hallgatók, tisztek, szakmunkások. Olykor egész családjukkal együtt tűntek el. És mindenütt fellelhetők a rövid idővel azelőtt ottjárt magas, barna férfi és a feltűnően szép szőke asszony nyomai.