— Nem bánnám, ha már vége lenne ennek — suttogta a mellette álló Sturm fülébe.
A mindig komoly, lovag most a megszokottnál is sötétebbnek és búskomorabbnak látszott. — Nem tetszik ez nekem — dörmögte és karba fonta a kezét ódon mellvértje csillogó páncélján.
— Tudom — mordult rá Tanis ingerülten. — Mondtad már nemegyszer, de most már késő. Nem tehetünk mást, mint megpróbálunk jópofát vágni a dologhoz.
Szavainak végét elnyomta egy újabb, fülsiketítő üdvrivalgás, amikor Elistan a feje fölé emelte és a tömegnek fölmutatta a pörölyt, majd nekiindult át a termen. Tanis a homlokára szorította a tenyerét. Egyre jobban szédült amint a hűvös földalatti barlangot fölhevítette a benne összezsúfolódott számtalan test melege.
Elistan megindult az emberek sorfala között. A csarnok közepén elhelyezett emelvényen Horgas, a dombi törpék törzsfője állt föl üdvözlésére. A törpe mögött hét, e pillanatban üres, kőből faragott trónszék sorakozott. Horgas a hetedik, legpompásabb trónus előtt állt, ez volt Thorbardin királyának széke. Régóta nem foglalta el senki, de most, hogy Horgas átveszi Kharas Pörölyét, már nem marad üresen. Ennek az ősi ereklyének a visszatérte különleges dicsőséget jelentett Horgas számára. Mivel az áhított pöröly az ő thánsága birtokába került, most saját vezetése alatt egyesítheti az egymással versengő törpe thánokat.
— Mi harcoltunk e pöröly visszaszerzéséért — mondta csöndesen Sturm, szemét a csillogó fegyverre szegezve. — Kharas legendás pörölye, amellyel a sárkánydárdákat kovácsolták ki. Évszázadokra eltűnt, akkor megtalálták, majd nyoma veszett megint. Most meg a törpék kaparintják meg! — méltatlankodott.
— Egyszer már korábban is a törpék birtokában volt — emlékeztette őt Tanis szigorúan, miközben érezte, hogy homlokán verejtékcsöppek gördülnek végig. — Kova már mesélte neked a történetét, ha nem felejtetted volna el. Akárhogy is, most már az ő jogos tulajdonuk.
Elistan odaért a kőemelvény aljához, ahol a súlyos öltözéket és a törpék által olykedvelt vaskos aranyláncokat viselő thán fogadta. Elistan térdet hajtott az emelvény előtt, jó politikai érzékkel, mivel különben feje egy magasságban lett volna a törpéével, pedig az emelvény jó három lábnyi magas volt. A törpék zajos tetszésnyilvánítással fogadták e mozdulatát. Tanis észrevette, hogy az emberek viszont kelletlen képet vágnak, néhányan halkan össze is súgnak: nem tetszik nekik a látvány, amint a vezetőjük megalázkodik.
— Fogadd el népünknek eme ajándékát...! — de Elistan szavait ismét túlharsogta a törpék rivalgása.
— Ajándék — fortyant föl Sturm —, váltságdíj lenne a megfelelőbb neve!
— És hálás köszönetet mondunk — folytatta, amint kissé alábbhagyott a lárma-, amiért cserébe a törpék befogadtak az országukba.
— Jogot adtak arra, hogy befalazva éljünk egy kriptában — dörmögte Sturm.
— Fogadalmat teszünk, ha utolérne a háború, a törpék oldalán leszünk! — kiáltotta Elistan.
A terem harsogott az éljenzéstől, s csak fokozódott a zaj, amikor a thán lehajolt, hogy átvegye a pörölyt. A törpék dobogtak és füttyögtek, a nagy ujjongásban sokan föl is álltak a kőpadokra.
Tanist a rosszullét környékezte. Körülpillantott.. Ezzel még koránt sincs vége: Horgas természetesen maga is beszél majd, azután a hat másik thán, nem is szólva a Főfűrkészek Tanácsának tagjairól. A fél-elf megérintette a lovag karját és intett neki, hogy kövesse. Csöndben kiosontak a teremből, amelynek alacsony, boltíves ajtajában mélyen le kellett hajolniuk. Habár még most is a törpék hatalmas földalatti városában voltak, legalább megszabadultak a lármától,, és kijutottak a hűvös éjjeli levegőre.
— Jól vagy? — kérdezte Sturm, látva Tanis sápadtságát a szakálla mögött. A fél-elf kapkodva szedte a friss levegőt.
— Most már igen — mondta Tanis és elpirult szégyenében, amiért elárulta gyengeségét. — Biztosan a melegtől, meg attól a... lármától...
— Hamarosan kijutunk innen — mondta Sturm —, no persze, attól függ, hogy a Főfűrkészek Tanácsa megszavazza-e vagy sem a tarsisi utunkat.
— Afelől semmi kétség, mi lesz a szavazás eredménye — vonta meg a vállát Tanis. — Elistan helyzete szilárd, mióta biztonságba vezette az embereket. Egyetlen főfűrkész sem mer szembeszegülni vele... legalábbis nyíltan nem. Barátom, talán egy hónapba sem telik és útra kelhetünk a Szépséges Tarsis valamelyik fehér szárnyú hajóján.
— De Kharas Pörölye nélkül — jegyezte meg Sturm keserűen. Azután csöndesen idézni kezdte a legendát: — „És így esett, hogy a nagy Paladine isten által megáldott aranypörölyt a lovagok odaadták Ezüstkarúnak, hogy kikovácsolja vele Sárkányverő Huma Sárkánydárdáját, odaadták a pörölyt a törpének, akit Kharasnak, vagyis Lovagnak neveztek legendás tudása és harci erényei miatt. Ő pedig megtartotta a Kharas nevet. Így került Kharas Pörölye a törpék királyságába, akik szentül megfogadták, hogy ismét előteremtik, ha szükség lesz rá...
— Hát elő is teremtették — mondta Tanis, nehezen leplezve növekvő ingerültségét... annyiszor hallgatta már végig ezt az idézetet.
— Igen, előteremtették és itt is, marad — bökte oda Sturm ingerülten. — Elvihettük volna Solamniába, hogy magunk kovácsoljuk ki vele sárkánydárdáinkat!
— És te lennél az új Huma és nyargalnál a dicsőség felé a Sárkánydárdával a kezedben — veszítette el türelmét Tanis —, és közben a halálba vezetnél nyolcszáz embert...
— Nem! Nem hagynám elpusztítani őket! — ordította Sturm dühödten. — De a Sárkánydárda igazi titkát mi tudjuk, s te meg elkótyavetyéled...
Ekkor észrevették, hogy az árnyak között egy még sötétebb árnyék lopakodik és gyorsan véget vetettek a civakodásnak.
— Shirak! — suttogta egy hang, mire éles fény villant fel egy sima fapálca végére illesztett arany sárkánymancsban lévő kristálygömbből és megvilágította a mágus vörös köpenyét.
A fiatal varázsló pálcájára támaszkodva és halkan köhögve közelebb lépett hozzájuk. A gömb fénye ráhullott csontvázszerű arcára, amelyre ráfeszült aranylón fénylő fémszerű bőre. Szeme csillogott.
— Raistlin — szólalt meg Tanis feszült hangon —, akarsz valamit?
Raistlin láthatóan nem sokat törődött a ráirányuló ingerült tekintetekkel, nyilván hozzászokott már, hogy kevesen érzik jól magukat a társaságában vagy kívánják a jelenlétét.
Odalépett a másik kettő elé és törékeny kezét előregyújtva így szólt: — Akular-alan suh Tagolann Jistrathar! — mire Tanis és Sturm legnagyobb ámulatára a homályból elővillant egy fegyver halvány képe.
Egy majd' tizenkét lábnyi hosszúságú gyalogos dárda volt az. Tüskés, színezüst hegye simára csiszolt fanyélen villogott. Alsó végén acélhegy, hogy könnyen a földbe lehessen szúrni.
— Gyönyörű — álmélkodott Tanis. — Mi ez?
— Egy sárkánydárda — felelte Raistlin.
A varázsló, kezében a dárdával, odalépett hozzájuk, mire hirtelen elhúzódtak tőle, mintha nem akarnák, hogy megérintse őket. Szemüket le nem vették a fegyverről, amelyet Raistlin ekkor odanyújtott Sturmnak:
— Itt a sárkánydárdád, lovag — sziszegte —, és még csak a pöröly vagy Ezüstkar sem érintette. Nos, szerzel-e magadnak vele dicsőséget, tudván, hogy Huma a dicsőségért halállal fizetett?