Lám, hogy szerzi vissza a gömböt a sárkány, gondolta Laurana elkeseredetten. A partra tereli a hajót, végez velünk és a szárazföldön kaparintja meg a golyót, ahol nem fenyegeti a veszély, hogy az óceánba merül.
— Még egy ilyen roham, és a tenger fenekén kötünk ki — jósolta a kapitány, de az elsőt nem követte hasonló csapás. A következő sokkal gyöngébb volt, s ebből jöttek, rá, hogy a sárkány valóban a part felé tereli a hajót.
A terv kitűnőnek látszott és Ólmoseső büszke is volt magára. Vidáman lebegett a hajó nyomában, hagyta, hogy áz áramlat és a dagály a zátonyok felé sodorja, csak néha fújt rá egyet-egyet. Csak akkor döbbent rá, hogy hiba csúszott a számításába, amikor megpillantotta a tajtékzó vízből elóbukkanó éles szirteket. Ekkor még a holdfény is kihunyt, elhomályosították a viharfellegek és a sárkány nem látott semmit. Sötétebb lett a világ, mint Királynőjének a lelke.
Ólmoseső elátkozta a viharfelhőket, amelyek olyan jó szolgálatot tettek a Sárkány Nagyuraknak északon. Most azonban ellene dolgoztak, hogy a két hold fényét kioltották.
A sárkány meghallotta a fa recsegését, ropogását, amint a hajó a szirteknek ütközött. Még a tengerészek kétségbeesett üvöltözését is hallotta, de nem látott semmit! Alacsonyabbra ereszkedett és abban reménykedett, hogy a szánalmas alakokat jégbe fagyaszthatja, míg ki nem derül az idő. Ekkor azonban még ijesztőbb hangra figyelt föl a sötétségben... íjak húrjának pendülésére!
Egy nyílvessző zúgott el a feje mellett. Egy másik átütötte szárnyának kényes bórredőjét. Ólmoseső fájdalmas bömböléssel emelkedett föl alacsony röptéből. Biztosan elfek rejtőzködnek odalent, jött rá dühtő tajtékozva. Egyre több nyílvessző süvített körülötte. Ó, az átkozott, sötétben is látó elfek! Varázsszemükkel könnyű célpontot láthatnak benne, különösen így, sebzett szárnnyal!
A sárkány érezte, hogy az ereje fogytán van, s úgy döntött, hogy visszatér a Jégfalhoz. Kimerült az egész napi repüléstől és nyílütötte sebe is kibírhatatlanul sajgott. Nyilvánvalóan újabb kudarcról kell beszámolnia Királynőjének, de... ha jobban meggondolja... végül is ez nem olyan veszélyes kudarc! Megakadályozta, hogy a sárkánygömb eljusson Sancristbe, és a hajót is összezúzta. Pontosan tudta azt is, hol van a gömb. A Királynő, kiterjedt ergothi kémhálózata segítségével könnyűszerrel megkerestetheti.
A fehér sárkány megnyugodott és lassú szárnycsapásokkal elhúzott dél felé. Reggelre el is érte végtelen jéghazáját.
Miután beszámolóját mérsékelt megelégedéssel elfogadták, végre bebújhatott jégbarlangjába, hogy meggyógyítsa sebesült szárnyát.
— Elment! — sóhajtott föl Gilthanas meglepetten.
— Hát persze — morogta bosszúsan Derek, miközben segített kimenteni a hajó roncsai közül, ami még használható volt. Az ő szeme nem veheti föl a versenyt a ti elf-látásotokkal. Mellesleg egy nyílvessző el is találta.
— Laurana lövése volt, nem az enyém — mondta Gilthanas és a parton álló, íját szorongató húgára mosolygott.
Derek kétkedőn fölhorkantott, óvatosan letette a kezében lévő dobozt és visszagázolt a vízbe, de egy, a sötétből előbukkanó alak megállította.
— Nincs értelme, Derek — mondta Sturm —, a hajó elsüllyedt.
Sturm Kovát cipelte a hátán. Amikor Laurana meglátta, hogy már támolyog a fáradtságtól, odagázolt hozzá; hogy segítsen neki. Kettesben cipelték ki a törpét a partra és lefektették a homokba. Odakint a tengeren elcsitult az összeroppanó faszerkezet recsegése... csak a hullámtörés végtelen csapkodása hallatszott.
Egyszer csak valami csobbanásra lettek figyelmesek: Tasslehoff gázolt ki utánuk a partra, a foga vacogott, de arcán ott ragyogott a megszokott, fülig érő mosoly. Mögötte Elistan támogatta a kapitányt.
— Mi történt az embereim holttestével? — kérdezte Derek követelődzőn, abban a pillanatban, ahogy meglátta a kapitányt. — Hol vannak?
— Fontosabb kimentenivalónk is akadt — felelte neki Elistan komoran. — Olyasmi, amire, az élőknek van szüksége... élelem és fegyverek.
— Sok más tisztességes ember is hullámsírban lelt végső nyugalomra. Nem a tiéid lesznek az elsők, s ami még szomorúbb, gondolom, nem is az utolsók — tette hozzá a kapitány.
Derek már szóra nyitotta volna a száját, de a kapitány, szemében őszinte gyásszal, kimerülten folytatta: — Nekem hat emberem veszett oda ma éjjel, jó uram... és a tiéidtől eltérően ők elevenek voltak, amikor nekivágtunk ennek az útnak. Arról nem is beszélve, hogy a hajóm és vele a megélhetésem is odalent van, a tenger fenekén. Nem terhelnélek további részletekkel, ha megértetted, amit mondtam... uram.
— Fogadd együttérzésemet a veszteségeid fölött, kapitány — válaszolta Derek ridegen. — És minden elismerésem azért, amit a legénységeddel együtt tenni próbáltatok.
A kapitány morgott valamit, majd tétován végignézett a parton, mint aki nem tudja, hol van.
— Elküldtük az embereidet a part mentén északnak, kapitány — mutatott előre Laurana —, ott, a fák között találtak némi menedéket.
Szinte a szavai megerősítéseképpen élénk fény csapott föl; egy jókora tábortűz fénye.
A bolondok! — fakadt ki Derek mérgesen. — Még visszahozzák a nyakunkba a sárkányt.
— Választhatunk: vagy a sárkány, vagy megvesz bennünket az Istenek hidege — vetette oda a kapitány a válla fölött keserűen. — Próba-szerencse, lovag uram... nekem már úgysem sokat számít az egész — s ezzel eltűnt a sötétben.
Sturm nyögve nyújtózkodott, úgy próbálta kiűzni a dermedtséget elgémberedett tagjaiból. Kova nyomorultul kuporgott a homokban és úgy reszketett, hogy a páncélja illesztékei hangosan zörögtek. Laurana lehajolt, hogy ráterítse a köpönyegét, s ekkor vette észre, hogy maga is mennyire átfázott.
A hajóról való menekülés és a sárkánnyal vívott küzdelem közepette teljesen megfeledkezett a dermesztő hidegröl. Csak arra emlékezett, hogy kikecmereg a partra, miközben a sárkány készül lecsapni rájuk. Eszébe jutott, hogy kapkodott reszkető kézzel az íja után. Azon csodálkozott, hogyan lehetett bárkinek elég lélekjelenléte ahhoz, hogy egyáltalán megmentsen valamit...
— A sárkánygömb! — kiáltott föl rémülten.
— Itt van a ládában — nyugtatta meg Derek. — A dárdanyéllel meg azzal az elf karddal együtt, amelyet ti Féregirtónak neveztek. Most pedig azt hiszem, ki kellene használnunk a tűz melegét...
— Én meg nem hiszem! — szólalt meg egy különös hang a sötétből, majd fáklyák vették körül és vakították el őket teljesen.
Mindnyájan azonnal fegyvert rántottak és a magatehetetlen törpe köré sereglettek. Laurana egy pillanatnyi vakrémület után, jobban szemügyre vette a fáklyafényben föltünő arcokat.
— Vissza! — kiáltotta. — Ezek a mieink... elfek!
— Silvanestiek — mormolta Gilthanas jó szívvel. Földre dobta az íját és odalépett az elfhez, aki az imént szólt. — Hosszú utat tettünk meg a sötétségben — mondta elfnyelven és kitárta a karját. — Öröm látni testvé...
De nem fejezhette be az ősi köszöntést. Az elf-csapat vezetője előrelépett és botjának vastagabbik végével Gilthanas arcába vágott, aki eszméletlenül rogyott a homokos partra.
Sturm és Derek abban a pillanatban kirántotta kardját és egymásnak vetette a hátát. Az elfek soraiban is acélpengék villantak.
— Megálljatok! — sikoltotta Laurana elf-nyelven. Bátyja mellé térdelt és közben hátravetette a kámzsáját, hogy a fény az arcába essen. — A rokonaitok vagyunk! Qualinestiek! Ezek az emberek pedig Solamnia Lovagjai!