— Nagyon jól tudjuk, kik vagytok! — az elfek vezére undorral ejtette ki a szavakat. — Qualinesti kémek! És azon sem csodálkozunk, hogy emberek társaságában lófráltok. A ti véretek már régen szennyes! Fogjátok el őket! — intett a harcosainak. — Ha nem jönnének békével, tegyétek a kötelességeteket! És szedjétek ki belőlük, mi az a sárkánygömb, amit emlegettek.
Az elfek előreléptek.
— Nem! — kiáltotta Derek és a láda elé szökkent. — Sturm. Nem vehetik el a gömböt!
Sturm már megadta az ellenségnek is kijáró lovagi köszöntést és kivont karddal támadott.
— Úgy látszik, harcolni akarnak... hát legyen! — mondta az elfek vezére és maga is csapásra emelte fegyverét.
— Ez őrültség... hát nem értitek? — sikoltotta Laurana indulatosan, és a villogó kardpengék közé vetette magát.
Sturm megragadta, hogy félrependerítse, de a lány kitépte magát a kezéből.
— Még a goblinok és sárkányfattyak, minden szörnyű gonoszságuk ellenére sem süllyednek odáig, hogy egymásnak essenek — Laurana hangja reszketett a dühtől —, mi elfek, a jóság legősibb letéteményesei meg gyilkoljuk egymást!? Idenézzetek! — félkézzel megragadta és egyetlen mozdulattal föltépte a láda tetejét. — Ebben tartjuk a világ reménységét! Egy sárkánygömböt, amit szörnyű áldozatok árán szereztünk meg a Jégfalnál. Ahajónk odakint fekszik, szétzúzva, a tenger mélyén. Elűztük a sárkányt, amely vissza akarta kaparintani a gömböt. És mindezek után belerohanunk a legnagyobb veszedelembe, a tulajdon népünk fegyvereibe!? Ha ez igaz, ha ilyen mélyre süllyedtetek, öljetek meg mindnyájunkat, most rögtön, s én esküszöm, hogy e társaságból senki sem próbál megakadályozni benne!
Sturm, aki nem értette az elf-nyelvet, csak bámult egy darabig, azután látta, hogy az elfek leeresztik a fegyvereiket. — Nos, akármit mondott is, úgy látszik, hatott — és vonakodva hüvelyébe dugta a kardját. Derek, röpke tétovázás után szintén leengedte, de nem tette el a fegyverét.
— Ellenőrizzük a történetedet — szólalt meg tört köznyelven az elfek vezetője.. Ekkor a part felöl ordítozás és üvöltözés harsant, majd elhallgatott. Látták, amint sötét árnyak sereglenek a tábortűz köré. A főelf odanézett, várt egy kicsit, amíg minden elcsendesül, aztán visszafordult a csoporthoz. Főként a bátyja fölé hajoló Lauranát figyelte.
— Lehet, hogy elhamarkodottan cselekedtünk, de ha ti is itt élnétek már régen, megértenétek.
— Ilyesmit én sohasem értenék meg! — mondta Laurana, könnyektől elfúló hangon.
Ekkor egy elf bukkant föl a sötétbőclass="underline" — Emberek, uram!
— hallotta Laurana az elf-nyelvű jelentést. — A külsejükből ítélve tengerészek. Azt állítják, hogy a hajójukat megtámadta egy sárkány, s azután ráfutottak a sziklazátonyokra.
— Bizonyíték?
— Találtunk hajóroncsokat a parton. Reggel majd jobban körülnézhetünk. Az emberek teljesen átáztak és nyomorult, félholt állapotban vannak. Nem tanúsítottak ellenálllást. Nem hiszem, hogy hazudnának.
Az elf-főnök Lauranához fordult: — A történeted, úgy látszik, igaz — mondta ismét köznyelven. — A harcosaim szerint az elfogott emberek valami tengerészfélék. Ne aggódj miattuk! Természettesen fogolyként kezeljük őket. Nem engedhetjük meg, hogy rengeteg gondunk közepette emberek lófráljanak ezen a szigeten. De tisztességesen gondot viselünk rájuk. Mi nem vagyunk goblinok! — tette hozzá keserűen. — Sajnálom, hogy megütöttem a barátodat...
— A bátyámat! — csattant föl Laurana. — És a Napszónok kisebbik fiát! Én Lauralanthalasa vagyok, ő pedig Gilthanas. Qualinesti királyi házából valók vagyunk.
A lány úgy látta, hogy a főelf elsápad a hír hallatán, de ugyanabban a pillanatban vissza is nyeri önuralmát. — A bátyádat tisztességes ápolásban részesítjük ... máris küldök egy gyógyítóért...
— Nincs szükségünk gyógyítóra — felelte Laurana. — Ez az ember — mutatott Elistanra — Paladine papja, majd ő segít a fivéremen...
— Egy ember? — kérdezte az elf komoran.
— Igen, egy ember! — kiáltotta Laurana türelme fogytán. — Egy elf ütötte le a bátyámat, s én egy embert kérek meg arra, hogy gyógyítsa meg! Elistan...
A pap előrelépett, de a vezér intésére egyszerre több elf vetette rá magát... hátracsavarták a kezét. Sturm máris ugrott, hogy segítsen, de Elistan megállította a tekintetével, majd jelentőségteljesen Lauranára nézett. Sturm megértette Elistan néma figyelmeztetését és megtorpant. Az életük most a lánytól függött.
— Engedjétek el! — követelte Laurana. — Hagyjátok, hogy meggyógyítsa a bátyámat!
— Hihetetlennek tartom a Paladine papjáról szóló közlésedet, Lady Laurana — mormolta az elf-vezér. — Mindenki tudja, hogy amikor az istenek elfordultak tőlünk, a papok eltűntek Krynn földjéről. Én nem tudom, ki ez a sarlatán és hogyan vehetett rá, hogy higgy neki, de azt semmiképpen sem engedhetjük meg, hogy emberi mancsát egy elfre tegye!
— Még olyan elfre sem, akit ellenségnek néztek? — kiáltotta a lány heves indulattal.
— Még akkor sem, ha az az elf a tulajdon atyámat ölte volna meg — válaszolta a vezér sötéten. — Most pedig, Lady Laurana, négyszemközt kell szólnom veled, hogy megmagyarázzam, mi történik itt, Dél-Ergoth földjén.
Laurana tétovázásának láttán Elistan szólalt meg: — Menj csak, kedvesem! Most te vagy az egyetlen, aki megmenthet bennünket. Én itt leszek Gilthanas mellett.
— Jól van hát — emelkedett föl Laurana, és sápadt arccal otthagyta az elf-vezért.
— Nekem nem tetszik ez az egész — vicsorgott Derek. — Még a sárkánygömbről is beszélt nekik, amit nem lett volna szabad megtennie.
— Úgyis hallották, amikor mi beszéltünk róla — jegyezte meg Sturm komoran.
— Igen, de ő még meg is mutatta nekik, hol van! Én nem bízom meg benne, sem a népében! Most is, ki tudja, miben sántikálnak? — füstölgött Derek.
— Hát így állunk! — szólalt meg ekkor egy csikorgó hang.
Mindkét férfi megrökönyödve nézte a talpra kecmergő Kovát. A foga még most is vacogott, de a szemében hideg fény villant, amint Derekre nézett. — M... már ép ...pen elegem v...van belőled, nn...agyságos, m...méltóságos úrr!— csikorogta a törpe és hosszan összeszorította a száját, hogy ismét megszólalhasson.
Sturm megpróbált közéjük állni, de a törpe elhárította, hogy szembenézhessen Derekkel. Mulatságos jelenet volt, amire Sturm később, nem egyszer mosolyogva gondolt vissza. Jól az emlékezetébe véste, hogy elmesélhesse majd Tanisnak. A törpe, csatakos, kusza szakállával, a ruhájából tócsába gyűlő vízben állva, körülbelül Derek övének csatjáig ért, és úgy szapulta a magas, büszke solamniai lovagot, ahogy, mondjuk a surranót teremtette volna le.
— Ti lovagok oly sokáig éltetek fémdobozaitokba zárva, hogy teljesen összezagyválódottbenne az eszetek — morogta a törpe. — Mármint, ha eleve volt egyáltalán valamennyi eszetek, amit erősen kétlek! Én láttam, hogy nő föl ez a lány egy semmi kis vakarcsból, ilyen gyönyörű nővé, amilyen most. És csak annyit mondhatok, hogy nála bátrabb és nemesebb személy ma nem tapodja Krynn földjét! És a legkevesebb, amit kaptatok tőle, hogy megmentette az irhátokat... és ti ezt semmibe veszitek!
Derek arca még a sötétségben is láthatóan elvörösödött.
— Nekem sem törpékre, sem elfekre nincs szükségem, hogy megvédjenek... — kezdte a válaszát Derek, amikor Laurana jött vissza futva, villogó szemekkel.