— Mintha nem lenne körülöttünk úgy is elég gonoszság — mormolta összeszorított szájjal —, még a saját fajtámon belül is csak széthúzást találok!
— Miért, mi történt? — kérdezte Sturm, a lihegő Lauranától.
— A helyzet a következő: jelen pillanatban három különböző elf-faj é1 Dél-Ergothban...
— Három faj? — kotyogott közbe Tasslehoff és kíváncsian nézett Lauranára. — És melyik az a harmadik? Honnan jöttek? Láthatnám őket? Még sohasem hallottam...
Ez már túl sok volt Lauranának. — Tass! — szólt a surranóra szigorúan. — Menj oda Gilthanashoz és kérd meg Elistant, jöjjön ide!
— De...
Sturm meglódította a surranót: — Eredj már!
A vérig sértődött Tass szomorúan odasomfordált, ahol Gilthanas feküdt még most is. Ajkát biggyesztve lezöttyent a homokra. Elistan jóindulatúan megpaskolta a hátát, útban a többiek felé.
— A kaganestiek, köznyelven a vadonbéli elfek a harmadik faj — magyarázta Laurana. — A Testvérgyilkos háborúkban ellenünk harcoltak. Hűségük fejében Kith-Kanan nekik adta Ergoth hegyeit... ez még az Összeomlás előtt volt, mielőtt Qualinesti és Ergoth szétvált volna egymástól.
Nem csodálkozom rajta, hogy még. sohasem hallottatok a vadonbéli elfekröl. Titkolózó és magánakvaló népség. Valaha határvidéki elfeknek nevezték őket és hűségesen szolgáltak Kith-Kanannak, de sohasem szerették a városiakat. Elkeveredtek a druidákkal és megtanulták a szokásaikat. Megpróbálták föleleveníteni az ősi elfek hagyományait is. Az én népem barbároknak tekinti őket... éppen úgy, ahogy ti nézitek barbároknak a síkföldieket.
— Néhány hónapja, amikor a silvanestieket elűzték ősi földjükroől, ide menekültek és a kaganestiektől kérték, hogy egy időre megtelepedhessenek Ergothban... azután megérkeztek az enyémek, a qualinestiek, a tenger felől. Így találkozott össze a már sok száz évvel ezelőtt szétvált távoli rokonság.
— Nem látom a dolog lényegét — vágott közbe Derek.
— Mindjárt meglátod! — vett mély lélegzetet Laurana. — Mivel mindnyájatok élete attól függ, mennyire értitek meg, mi történik ezen a szerencsétlen szigeten. — Itt a lány hangja elakadt... Elistan lépett mellé és védelmezőn átölelte.
— Minden eléggé békésen kezdődött… végül is a két rokon népnek nagyjából közös volt a sorsa: mindkettőt a világon eluralkodó gonoszság űzte el szeretett hazájából. Megvetették a lábukat a szigeten, a silvanestiek a nyugati parton, a qualinestiek a keletin, közöttük pedig ott húzódott az úgynevezett Thon-Tsalarian sáv, a kaganestiek földje, amelynek a jelentése Halálfolyó. Maguk a kaganestiek ettől a folyótól északra élnek, a hegyekben.
Egy ideig még baráti kapcsolatokat is próbáltak teremteni a silvanestiek és a qualinestiek között. Ekkor kezdődtek el a bajok. A kétféle elfek még évszázadok elmúltával sem jöhettek össze anélkül, hogy a régi sérelmek felszínre ne kerüljenek. — Laurana egy pillanatra lehunyta a szemét. — A Halálfolyó, a Thon-Tsalarian, valóban rászolgált a nevére!
— Ugyan már, kedves — érintette meg Kova a lány kezét —, ilyesmi a törpék világában is előfordul. Láthattad, hogyan fogadtak engem Thorbardinban... egy dombi törpét a hegyi törpék! Mindenféle gyűlölség közül a családon belüliek a legszörnyűségesebbek.
— Még nem fajult öldökléssé a dolog, de a vének annyira megrettentek a várható eseményektől, hogy elfek gyilkolják majd saját rokonaikat, hogy börtönnel fenyegettek meg bárkit, aki a hágókon keresztülmerészkedik folytatta Laurana. — És tessék, most itt tartunk: egyik fél sem bízik meg a másikban! Még olyasmi is előfordult, hogy a Sárkány Nagyurak felé tapogatóztak. Mindkét faj tagjai közül fogtak el ilyen kémeket.
— Ez megmagyarázza, miért támadtak ránk — mormolta Elistan.
— És mi a helyzet a kag... kag... — Sturm képtelen volt megbirkózni az ismeretlen elf-névvel.
— Kaganestiekkel — sóhajtott föl Laurana szomorúan. — Velük, akik megosztották a hazájukat a többiekkel... velük bántak a legkomiszabban. Vagyonukat tekintve a kaganestiek sohasem voltak valami gazdagok. A mi mércénk szerint szegények, de a sajátjuk szerint egyáltalán nem azok. Az erdőkben élnek, a hegyek között, és csak azt veszik el a földtől, amire szükségük van. Vadászok és gyűjtögetők. Nem termesztenek növényeket és nem kovácsolnak fémeket. Amikor mi idejöttünk, ami népünk arany ékszereivel és acél fegyvereivel gazdagnak tűnt fel a szemükben. Sok fiatal jött át tőlük a qualinestiekhez és silvanestiekhez, hogy megtanulják a csillogó arany, a fénylő ezüst... és az acél készítésének titkát.
Laurana összeszorította a száját, arca megkeményedett.
— Szégyenlem kimondani, de a népem kihasználta a vadonbéli elfek szegénységét. A kaganestiek rabszolgákként dolgoznak közöttünk. Ezért aztán a kaganesti vének még vadabbakká és harciasabbakká váltak, amint látták, hogy ifjúságukat elcsábítják és veszélyeztetik ősi életmódjukat.
— Ó, Laurana! — csipogta Tasslehoff.
A lány elfordult. — Látod?-mondta Elistannak csöndesen —, ott van egy! — A pap követte Laurana tekintetét és meglátott egy karcsú, fiatal nőt... legalábbis fiatalnak nézte a hosszú haja miatt... a nő férfiruhát viselt... letérdelt Gilthanas mellé és megsimogatta a homlokát. Az elf-lord összerándult az érintéstől és felnyögött fájdalmában. A kaganesti nő belekotort az oldalán függő tarsolyba, majd gyors mozdulatokkal keverni kezdett valamit egy agyagtégelyben.
— Vajon mit művelhet? — kérdezte Elistan.
— Biztosan ő az a „gyógyító", akiért küldtek — mondta Laurana és közelebbről is jól megnézte a nőt. — A kaganestiek híresek druida tudományukról.
Találó név ez a „vadonbeli elf", állapította meg magában Elistan, miután jobban szemügyre vette a lányt. Eddig még sohasem látott ilyen vad kinézetű, értelmes krynnföldi teremtményt. A lány bőrcsizmába gyűrt szarvasbőr nadrágot viselt. Vállára valami elf-lord által levetett ing feszült. Sápadt volt és sovány, nyilvánvalóan rosszul táplált. Gubancos haja olyan koszos volt, hogy nem lehetett megállapítani a színét, de a Gilthanas homlokát érintő kéz karcsú volt és formás. A sebesült iránti aggodalom és együttérzés tükröződött kedves arcán.
— Nos — szólalt meg Sturm —, és most mitévők legyünk, ennek a fölfordulásnak a kellős közepén?
— A silvanestiek beleegyeztek, hogy elkísérnek bennünket az én népemhez — mondta Laurana és elpirult. Nyilvánvalóan keményvita eredményé volt ez a lehetőség. — Eleinte erőltették, hogy az ő véneik elé járuljunk először, de én kijelentettem,, hogy sehová sem megyek, mielőtt nem találkoztam atyámmal és nem beszéltem meg vele a dolgainkat. Erre persze nemigen tudtak mit válaszolni. — Laurana derűsen mosolygott, bár a hangjából kiérződött némi keserűség. — Minden vérrokon közül a leány kötődik legszorosabban az atyai házhoz, míg föl nem nő. Ha akaratom ellenére itt tartanának, az foglyul ejtésnek számítana és nyílt ellenségeskedéshez vezetne. Ezt pedig egyik fél sem kívánja.
— Elengednek bennünket, tudván, hogy nálunk van a sárkánygömb? — kérdezte Derek döbbenton.
— Nem elengednek bennünket — felelte Laurana élesen —, én azt mondtam, hogy elkísérnek... a népemhez.
— De északon van egy solamniai előőrs — vitázott Derek —, ott bérelhetnénk egy hajót, hogy elvigyen Sancrist...
— Még azokig a fákig sem jutnál el, ha szökni próbálnál — mordult föl Kova, éktelen prüszkölés kíséretében.