— Igaza van — mondta Laurana —, el kell mennünk a qualinestiekhez és meg kell győznünk atyámat, hogy segítsen elszállítani a gömböt Sancristba. — Vékony, sötét ránc jelent meg a szemöldöke fölött, amiből Sturm arra következtetett, hogy ez nem is lesz olyan könnyú feladat, ahogyan hangzik. — Most pedig, azt hiszem, éppen eleget beszéltünk. Annyi időt adtak, hogy elmagyarázzam nektek a helyzetet, de közben türelmetlenül várnak az indulásra. Most szeretném megnézni Gilthanast. Különben egyetértünk?
Laurana úgy nézett a két lovagra, mint aki nem is annyira jóváhagyást vár tőlük, inkább, vezető szerepének elismerését. Egy pillanatra annyira hasonlított Tanishoz, keményen előreszegzett állával és nyugodtan eltökélt tekintetével, hogy Sturm elmosolyodott magában. Derek viszont egyáltalán nem mosolygott. Dühös volt és ingerült, annál is inkább, mivel tisztában volt vele, hogy semmitsem tehet...
Végül csak annyit bökött oda, hogy reméli, jól sül el adolog, majd mérgesen a ládához lépett, hogy fölemelje.Kova és Sturm követte, de a törpe annyira tüsszögött, hogy alig tudott a lábán megállni.
Laurana, puha bőrmokaszinjában halkan a bátyjához sietett a fövenyen. A vadonbeli elf-lány mégis meghallotta a lépteit. Fölemelte a fejét, ijedten nézett Lauranára és úgy húzódott vissza előle, mint valami megriadt állatka a közeledő ember láttán. De ekkor Tass, aki élénk beszélgetést folytatott vele az elf-nyelv és a köznyelv furcsa keverékén, gyöngéden megfogta a vadonbeli elf-lány kezét.
— Ne menj el! — kérte a surranó kedvesen. — Ő az elf-lord húga. Nézd csak, Laurana, Gilthanas lassan magához tér. Biztos attól az agyagpéptől, amit ez a nő a homlokára tett. Megesküdtem volna rá, hogy még naptikig ájultan hever. — Tass fölállt. — Laurana, ez itt a barátom... mit is mondtál, hogy hívnak?
A lány a földre szegezte a szemét és hevesen reszketett. Ujjaival fölcsippentett egy kis homokot, majd visszapörgette. Mormogott valamit, amit egyikük sem értett.
— Mi a baj, gyermekem? — szólt hozzá Laurana olyan kedvesen, hogy a lány végül szégyenlősen ráemelte a szemét.
— Silvartnak hívnak — suttogta halkan.
— A kaganestiek nyelvén ez azt jelenti, hogy „Ezüsthajú", ugye? — kérdezte Laurana. Letérdelt Gilthanas mellé és segített neki fölülni. Gilthanas tétován az arcához emelte a kezét, ahol vérző .sebére vastag pakolást kent a lány.
— Ne nyúlj hozzá! — kapta el Gilthanas kezét gyorsan Silvart. — Meglátod, jót tesz! — folyékonyan, hibátlanul, de szaggatottan beszélte a köznyelvet.
Gilthanas felnyögött fájdalmában, becsukta szemét és leejtette a kezét. Silvart aggódva figyelte minden mozdulatát. A férfi arcához nyúlt, hogy megsimogassa, aztán Lauranára pillantott, visszarántotta az ujjait és fölegyenesedett.
— Várj! — mondta Laurana. — Várj még, Silvart!
A lány megdermedt, akár egy nyúl a kígyó előtt és tágra nyílt szemében olyan félelemmel nézett Lauranára, hogy az elszégyellte magát.
— Ne félj! Csak meg akarom köszönni, hogy gondoskodtál a bátyámról. Tasslehofinak igaza van... én is azt hittem, hogy sokkal súlyosabb a sérülése, de te igazán jól gondját viselted. Kérlek, .maradj mellette, ha úgy gondolod.
Silvart lesütötte a szemét, úgy szólt: — Mellette maradok, úrnőm, ha úgy parancsolod.
— Én nem parancsolom, Silvart — mondta Laurana —, csupán kérlek... és különben Laurana a nevem.
Silvart fölnézett rá. — Akkor örömmel maradok mellette, úrn... Laurana, ha ez a kívánságod. — Ezzel lehajtotta a fejét és olyan halkan dünnyögte, hogy alig értették a szavait — Az igazi nevem Silvara, és tényleg azt jelenti „Ezüsthajú" ... csak ők neveznek Silvartnak. — Odapillantott a silvanesti harcosokra, majd visszafordult Lauranához. — Kérlek, nevezzetek Silvarának!
A silvaneati elfek előálltak egy takarókból és faágakból hevenyészve összetákolt hordággyal, óvatosan fölemelték rá az elf-lordot és elindultak vele. Silvara mellette haladt.
Tasslehoff el nem maradt volna tőle... boldog volt, hogy talált valakit, aki még nem hallotta a történeteit. Laurana és Elistan is elkísérte őket. A lány a bátyja kezét fogta és gyöngéd pillantásokat vetett rá. Mögöttük lépdelt Derek, sötét, komor arccal és vállán cipelte a sárkánygömböt tartalmazó ládát. A sort silvanesti elfek őrjárata zárta le. Szürke, baljós virradat köszöntött rájuk, amikor elérték a partot szegélyező erdőcskét. Kova megrázkódott. Elfordította a fejét és visszanézett a tengerre. — Mit is beszélt Derek egy... egy Sancristba tartó hajóról?
— Én csak attól tartok — felelt neki Sturm —, hogy ez is csak egy sziget lesz!
— És oda kell mennünk? Mindenképpen?
— Igen.
— Hogy ott használjuk a sárkánygömböt? Hiszen nem tudunk róla semmit!
— Majd a lovagok kipuhatolják, mi van ott — mormolta Sturm csöndesen. — Ettő1 függ az egész világ jövője.
— Haappci! — prüszkölt egyhatalmasat a törpe. Rémülten nézett az éjsötét vízre és gyászosan megcsóválta a fejét. — Én csak annyit tudok, hogy már kétszer majdnem megfulladtam és halálos betegség gyötört...
— Csak tengeribeteg voltál.
— Halálos betegség gyötört — ismételte meg Kova hangosan —, és el is süllyedtünk! Jegyezd meg a szavamat, Fényeskardú Sturm, a hajók nem hoznak ránk szerencsét! Azóta csak bajt bajra halmozunk, hogy beszálltunk abba a nyavalyás csónakba a Kristály-tavon. Akkor vette észre először az a hóbortos mágus, hogy azok a csillagképek eltűntek az égről és akkor a mi szerencsecsillagunk is leáldozott. Amint csak valami csónakra szállunk, a rosszról még rosszabbra fordul a sorsunk.
Sturm mosolyogva nézte, mint csetlik-botlik a törpe a homokban. Ám a mosolya hamarosan sóhajtásba fulladt.
De örülnék, ha ilyen egyszerű lenne a dolog! — gondolta magában.
3.
A Napszónok
Laurana döntése
A Napszónok, a qualinestiek vezére, sárral tapasztott farönkökből épült kunyhóban, a kaganesti elfek által épített rezidenciájában üldögélt. Csak ő látta a kunyhót durvának... a kaganestiek csodálatosan nagy és pompásan megépített háznak tekintették, amelyben öt-hat család is vígan ellakhatna. Tulajdonképpen olyannak is szánták és szörnyen meglepődtek, amikor a Szóló kijelentette, hogy kényszerűségbál megfelel a szükségleteinek és beleköltözött a feleségével — kettesben!
A kaganestieknek arról természetesen nem lehetett tudomásuk, hogy a száműzetésben a Szóló háza lett a qualinesti elfek főhadiszállása. A díszőrség pontosan ugyanúgy helyezkedett el benne, mint a qualinosti palota díszes termeiben. A Szóló ugyanabban az időben és ugyanolyan udvari szertartások mellett tartotta a fogadásait, mint otthon, azzal a különbséggel, hogy a mozaikmennyezet helyett itt sárral tapasztott zsuptető volt fölötte és faragott kvarckristály helyett durva fatörzsekből épültek házának falai.
A Szóló naponta tartott meghallgatást és felesége nővérének leánya töltötte be mellette az írnok szerepét. Ugyanazt a ruházatot viselte és ugyanolyan hűvös magabiztossággal intézte az ügyeket, mint otthonában. Akadtak azért különbségek is... A Szóló az utóbbi néhány hónap alatt drámai változáson ment keresztül, de a qualinestiek között senki sem akadt, aki ezen csodálkozott volna. Olyan feladatot bízott kisebbik fiára, amelyet a legtöbben öngyilkos küldetésnek tekintettek, s ami még ennél is rosszabb, szeretett leánya megszökött a fél-elf kedvese után. A Szóló nem számított rá, hogy e két gyermekét még meglátja életében.