Fia, Gilthanas elveszítésével még meg is békélt volna... végül is hősi, nemes cselekedetre vállalkozott. Az ifjú egy csapat kalandort kalauzolt Pax-Tharkas bányáihoz, hogy kiszabadítsák az ott fogva tartott embereket és eltérítsék a Qualinestit fenyegető sárkányseregeket. Ezt a tervet — teljesen váratlanul — siker koronázta. A sárkánysereget visszarendelték Pax-Tharkas alá, s ezáltal az elfeknek elég idejük maradt arra, hogy elérjék hazájuk nyugati partvidékét, ahonnan azután elhajózhattak Dél-Ergothba.
De a Szóló képtelen volt belenyugodni abba, hogy lányát is elveszítse, mi több, nem tudott megbékélni annak szégyenteljes viselkedésével.
Idősebbik fia, Porthios hozta tudomására hűvösen a történteket, miután Laurana eltűnésének ténye napvilágra került. Megszökött gyermekkori játszópajtása, Tanis, a fél-elf után. A Szóló szíve majd' megszakadt, úgy emésztette a bánat. Hogy tehetett ilyesmit az a lány?! – Hogyan hozhatott szégyent a házukra? Népük hercegnője egy félvér fattyú után lohol!
Laurana szökése a Szóló számára árnyékot vetett a nap fényére. Szerencsére a népének szüksége volt rá, mint vezérre, s az elég erőt adott neki a folytatáshoz. Néha azonban fölmerült benne a kérdés: ugyan mi haszna az egésznek? Vissza is vonulhatna... átadhatná a trónt idősebbik fiának, Porthiosnak. Különben is, már Porthios intézett csaknem mindent, illó tisztelettel tett eleget apjuk akaratának, de a legtöbb ügyben már ő maga döntött. Az éveihez képest túlságosan is komoly ifjú elf-lord kiváló vezetőnek bizonyult, bár némelyek úgy vélték, hogy túl nyers a silvanesti és kaganesti elfekkel szemben.
Ekképp vélekedett maga a Szóló is és ez volt talán a legfőbb oka, hogy nem adott át minden hatalmat Porthiosnak. Olykor-olykor megpróbálta megértetni idősebbik fiával, hogy néha a szerénység és türelem nagyobb győzelmekhez vezet, mint a fenyegetés vagy kardcsörtetés, de Porthios úgy vélte, hogy apja lágyszívű és túl érzelmes. A szigorú kasztrendszerben élő silvanestiek a qualinestieket egyszerűen az elf-faj egyik részének tekintették, a kaganestieket pedig egyáltalán nem sorolták az elfekhez, inkább olyasféle alfajnak nézték őket, amilyennek a törpék a mocsári törpéket. Porthios meg volt győződve róla, bár erről atyjának sohasem beszélt, hogy ez végül csak vérontáshoz vezethet.
Nézeteit tekintve méltó párja volt a Thon-Tsalarian hegyek túloldalán egy Quinath nevű, nyakas, hidegvérű elf-lord, akiről az a hír járta, hogy Csillagszellő Alhana hercegnő jegyese. Lord Quinath volt a silvanesti elfek vezére a hercegnő ismeretlen okok miatti távollétében, ő és Porthios osztotta föl a szigetet a két, harcban álló elf-nemzet között, mit sem törődve a harmadik elf-csoporttal.
Az új határvonalról lekezelően tájékoztatták a kaganestieket, ahogy a kutyájának magyarázza meg a gazda, hogy semmi keresnivalója a konyhában. A kedélyes természetükről híres —kaganestiek felbőszültek, amikor látták, hogy az ő földjüket megosztják és fölparcellázzák. A vadászat egy csapásra nehezebbé vált: a vadonbeli elfek fő megélhetési forrását jelentő vadakat tömegével mészárolták le a kiéhezett menekültek. Ahogyan Laurana mondta, a Holtak Folyója bármelyik pillanatban vörössé válhatott volna a vértől, hogy tragikus körülmények között kapjon új nevet.
Így történt, hogy a Szóló egy csapásra katonai tábor kellős közepén találta magát. Igencsak bántotta a dolog, és annyi más keserűség is érte, hogy végül a Szóló teljesen közömbössé vált. Lassan már semmi sem érdekelte igazán.
Visszavonult vályogpalotájába és egyre inkább Porthiosra bízott mindent.
A Szóló korán kelt aznap, amikor a társaság a manapság Qualin-Morinak nevezett helyre érkezett. Általában koránkenő volt. Nem is amiatt, mintha oly sok dolga lett volna, hanem mert az éjszaka nagyobbik részében úgyis csak a csillagos eget bámulta. Éppen jegyzeteket készített a családfőkkel való találkozáshoz, ami elég kellemetlen feladat volt, mivel a családfők semmi mást nem csináltak, csak panaszkodtak... amikor valami zajra figyelt föl a háza előtt.
A Szóló szívverése majd' elállt... Mi lehet az már megint? — gondolta ijedten. Újabban naponta került sor ilyesféle riadalomra, néha többször is. Talán Porthios csípett el néhány forróvérű, egymásnak rugaszkodott qualinesti és silvanesti ifjút! Tovább írogatott hát, úgy várta, hogy a lárma elcsituljon. Ehelyett az csak erősödött és egyre közeledett. A Szóló csak arra gondolhatott, hogy ezúttal valami komolyabb dolog történt. És ... nem is először... azon töprengett, vajon mit tehetne, ha az elfek ismét háborúságba keveredtek egymással.
Letette pennáját, magára öltötte a hivatalához illő öltözékét és rossz előérzettel várta a fejleményeket. Ekkor meghallotta, hogy a kinti őrség vigyázzba vágja magát.
Hallotta, amint Porthios kiejti a bebocsáttatást kérő hagyományos szavakat, lévén még nem volt itt a meghallgatás ideje. A Szóló aggódva nézett a magánlakosztályába vezető ajtóra... nehogy élete párját megzavarják. Asszonya rossz állapotban volt, mióta el kelletthagyniuk Qualinestit.
Reszkető tagokkal emelkedett főt, úgy öltötte magára a már megszokott komor és hideg arckifejezést, mint valami ruhadarabot és megadta a bebocsáttatás jelét.
Az egyik őr kinyitotta az ajtót és látszott rajta, hogy szeretne bejelenteni valakit, de nem találja a megfelelő szavakat és még mielőtt bármit mondhatott volna, egy súlyos, kámzsás szőrmebundába öltözött, magas, karcsú alak félretaszította és rohant a Szólóhoz. Az döbbenten nézte, látta, hogy az illető kardot és íjat visel, mire ijedten hátrahőkölt.
Az alak hátralökte kámzsáját... a Szóló mézszínű hajkorónával keretezett arcot pillantott meg, amelynek kifinomult szépségét minden elf jól ismerte.
— Atyám! — kiáltotta Laurana és a következő pillanatban már ott pihent a férfi ölelő karjaiban.
A rég holtnak hitt és népe által elsiratott Gilthanas visszatérése olyan hatalmas ünnepségre adott okot, amilyet a qualinesti elfek nem tartottak azóta az esti lakoma óta, amikor a társaság nekivágott Sla-Mori útjának.
Gilthanas sebei gyorsan begyógyultak, s így részt vehetett az ünnepségen, csak az arcán éktelenkedő heg tanúskodott sebesüléséről. Laurana és barátai őszintén csodálkoztak rajta, mivel látták, milyen súlyos csapást mért rá az a silvanesti elf vezér. Ám, amikor Laurana ezt megemlítette apjának, a Szóló csak megvonta a vállát és annyit mondott, hogy a kaganestiek igencsak összebarátkoztak az erdőkben élő druidákkal és bizonyára sok mindent megtanultak tőlük a gyógyítás művészetéből.
Laurana elkomorodott ennek hallatán, mivel tudta, milyen ritka az igazi gyógyító Krynn földjén. Szerette volna megbeszélni a dolgot Elistannal, de a pap hosszú órákra bezárkózott atyjával, akit lenyűgözött a férfi papi tehetsége.
Laurana örült neki, hogy apja ilyen kedves Elistanhoz... különösen, ha arra gondolt, hogyan viselkedett a Szóló Aranyholddal, amikor először jelent meg előtte, nyakában a Gyógyítás Istennőjének, Mishakalnak jelvényével. De az elf-lánynak nagyon hiányzott bölcs pártfogója. Bár rendkívül boldog volt, hogy ismét itthon lehet, Laurana hamarosan rájött, hogy számára alapvetően megváltozott az otthon fogalma és többé sohasem lesz ugyanaz, mint régen. Látszólag mindenki örömmel fogadta, de ugyanolyan udvariasan bánt vele, mint Derekkel, Sturmmal, Kovával vagy éppen Tasslehofial. Kívülállóvá vált. Még tulajdon szülei is meglehetősen tartózkodóak voltak vele szemben a kezdeti, örömteli fogadtatást követően. Nem is csodálkozott volna mindezen, ha nem dédelgették volna annyira Gilthanast. Mi ez a megkülönböztetés? Laurana egyáltalán nem értette. Bátyjára, Porthiosra hárult a feladat, hogy fölnyissa a szemét.