A kellemetlenségek már az ünnepség idején elkezdődtek.
— Nagyon másnak találod majd az életünket, mint Qualinestiben — mondta a Szóló Gilthanasnak aznap este, hogy az ünnepi asztal mellett ültek a kaganestiek által gerendákból épített tágas csarnokban. — De remélem, hamarosan megszokod. — Utána Lauranához fordult hivatalosan, ridegen. — Örülnék neki, ha ismét te lennél az írnokom, de attól tartok, más, ház körüli teendők fogják az idődet lefoglalni.
Laurana meglepődött. Természetesen nem akart maradni, de akkor sem tetszett neki, hogy bárki más vegye át azt a szerepet tőle, amely a királyi házban hagyományosan az uralkodó lányát illette meg. Az is rosszul esett neki, hogy bár említette apjának a sárkánygömb Sancristba való szállítását, az elf-király látszólag oda sem figyelt rá.
— Szóló — fordult apjához, nehezen palástolva indulatát —, már megmondtam neked, hogy nem maradhatunk. Hát nem figyeltél Elistan és az én szavaimra? Megtaláltuk a sárkánygömböt! Kezünkben van a fegyver, amivel megfékezhetjük a sárkányokat és véget vethetünk ennek a háborúnak! El kell vinniük a gömböt Sancrist...
— Hallgass, Laurana! — kiáltott a Szóló és Porthiost kereste tekintetével.
A bátyja szigorúan nézett a lányra.
— Laurana, te nem tudod, mit beszélsz! A sárkánygömb igazán nagyszerű zsákmány, de hogy Sancristba szállítsátok, arról szó sem lehet. De ezt különben sem itt kellene megvitatnunk.
— Elnézésedet kérem, uram — szólalt meg Derek, miután fölállt és mélyen meghajolt-, de neked nincs szavad ebben az ügyben... a sárkánygömb nem a tiéd. Engem a Lovagok Tanácsa küldött, hogy próbáljak felkutatni egy ilyen gömböt, ha lehetséges. Sikerrel jártam, és magammal is viszem, ahogy a parancsom diktálja. Semmi jogod nincs rá, hogy megakadályozz ebben.
— Méghogy nincs! —villant föl a Szóló tekintete haragosan. — Az én fiam, Gilthanas hozta azt ide, erre a földre, amelyet mi, qualinestiek a hazánknak tekintünk száműzetésünk idejére. Jog szerint tehát minket illet!
— Ezt én sohasem állítottam, atyám — mondta Gilthanas és elvörösödött társainak vádló tekintete láttán. — A gömb nem az enyém..., hanem mindannyiunk tulajdona...
Porthios megsemmisítő pillantással mérte végig az öccsét, mire Gilthanas megremegett és elhallgatott.
— Ha bárki igényt tarthat rá, hát az Laurana — vágott közbe Tűzkovács Kova, a legkevésbé sem zavartatva magát az elfek gyilkos pillantásaitól. — Hiszen ő volt az, aki megölte Feal-thast, a gonoszhoz pártolt elf-mágust.
— Amennyiben az övé — jelentette ki a Szóló, többszáz éves koránál is vénebb hangon —, akkor jog szerint az az enyém! ...Hiszen oly fiatal még, hogy ami az övé, az az enyém is ... végül is én vagyok az apja. Ez az elfek törvénye... és a törpéké is, ha nem tévedek.
Kova arca elkomorult. Már válaszra nyitotta volna a száját, de Tasslehoff megelőzte.
— Hát nem furcsa? — csipogta a surranó vidáman, mit sem törődve a tárgyalás komoly hangvételével. — A surranók törvénye szerint, mármint, ha a surranóknak egyáltalán van törvénye, tulajdonképpen mindenki mindennek a birtokosa. (Ez valóban igaz volt: a surranók könnyű keze a más tulajdonával szemben kiterjedt a sajátjukra is: egy surranó házában semmi sem maradt sokáig a helyén, hacsak oda nem szögezték a padlóhoz. Előbb-utóbb betévedt valami szomszéd, megcsodálta és szórakozottan a hóna alá csapta, bármi volt is az. Egy surranó háztartás javait lényegében az jelentette, ami valami csoda folytán három hétnél is tovább ott maradt.)
Ezután senki nem szólt semmit. Kova belökte Tasst az asztal alá és a surranó sértődött csöndben ott kuporgott mindaddig, amíg észre nem vette, hogy a szomszédját, egy elf-lordot valaki elhívta az asztaltól és az illető ottfelejtette az erszényét. A tarsoly tartalmának átvizsgálása örömteli elfoglaltságot jelentett a surranó számára a vacsora egész hátralévő idejére.
Kova, aki ilyen ügyekből kifolyólag rendszerint szemmel tartotta Tasst, most egyéb gondjai miatt nem figyelt oda.
Úgy nézett ki ugyanis, hogy mindjárt kitör valami botrány.
Derek dühöngött... csupán a szigorú Lovagi Kódex előírását tartották meg az asztal mellett. Laurana némán ült a helyén és nem evett semmit. Szélcserzett arcának bőre elsápadt és villájával kisebb lyukakat döfködött a finomszövésű asztalterítőbe. Kova ekkor oldalba bökte Sturmot.
— És még azt hittük, hogy nagy dolog volt megszereznünk a sárkánygolyót a Jégfalnál — pusmogta a törpe halkan. — De ott csak egy félbolond varázslóval és pár rozmáremberrel kellett elbánnunk... most pedig három viszálykodó elf-nemzet között vagyunk!
— Csak meg kell értetnünk magunkat velük — felelte Sturm halkan.
— Megértetni?! — horkant föl a törpe. — Szerintem két kődarab is jobban megértené egymást.
És valóban ilyesformán alakult a helyzet. Vacsora után, amikor a többi elf már eltávozott, a társaság a Szóló kívánságára az asztal mellett maradt. Gilthanas és a húga egymás mellett ült, aggódó, bánatos arccal, amikor Derek a Szóló elé állt, hogy „szót értsen" vele.
— A gömb a miénk — jelentette ki Derek határozottan. — Nektek az égvilágon semmi jogotok sincs hozzá, és végképp nem a te lányod, vagy éppen a fiad tulajdona. Csupán az én udvarias jóváhagyásommal tarthattak velem, miután megmentettem az életüket Tarsisban. Boldog vagyok, hogy visszakísérhettem őket a hazájukba és őszintén köszönöm a vendéglátást, de holnap elindulok Sancristba és a gömböt is magammal viszem.
Ekkor Porthios állt föl és nézett szembe Derekkel. — A surranó is nyugodtan állíthatja, hogy a gömb az övé, de ez mit sem számít! — az elf-lord lágy, udvarias hangon szólt, amely késként hasított az éjszakába. — A gömb most az elfek kezében van, és ott is marad! Gondolod, hogy olyan ostobák vagyunk, hogy az emberek kezébe adnánk egy ilyen csodás értéket, hogy még több bajt hozzanak vele a világra?
— Még több bajt?! — csattant föl Derek. — Egyáltalán van fogalmad róla, mekkora bajban van most ez a világ? A sárkányok már elzavartak benneteket a hazátokból. Most éppen a mi földjeink felé közelednek. Mi azonban veletek ellentétben, nem szándékozunk megfutamodni! Itt maradunk és harcolunk! Ez a gömb lehet az egyetlen remény...
— Semmi kifogásom ellene, hogy visszamenjetek a hazátokba és azzal sem törődöm, ha porrá égettetitek magatokat! — vágott vissza Porthios. — Ti, emberek élesztettétek föl ezt az ősi gonoszt! Nektek is kell megvívnotok vele. A Sárkány Nagyurak már elvették tőlünk, amit akartak... ezek után biztosan békén hagynak bennünket. A gömb biztonságban lesz itt, Ergoth foldjén!
— Őrült! — csapott öklével az asztalra Derek. — A Sárkány Nagyuraknak egyetlen céljuk van: mégpedig egész Ansalon meghódítása... beleértve ezt a nyomorúságos szigetet is. Egy darabig talán biztonságban lehettek itt, de ha mi elpusztulunk, velünk pusztultok ti is!
— Tudod, atyám, hogy igazat beszél? — szólalt meg Laurana vakmerően. Az elf-asszonyok sohasem vehettek részt a haditanácsban, nemhogy egyáltalán megszólalhattak volna. Laurana is csak kivételes helyzeténél fogva lehetett jelen. Most fölállt és szembefordult a bátyjával, aki lesújtó pillantással mérte végig őt. — Porthios, atyánk még Qualinestiben megmondta, hogy a Sárkány Nagyúr nemcsak a földjeinket akarja, hanem egész nemzetünk pusztulására tör. Talán elfelejtetted?