— Ugyan, az a Sárkány Nagyúr, Verminaard volt... és ő pedig már halott.
— Igen, és mi öltük meg — kiáltotta Laurana mélységes haraggal —, nem ti!
— Laurana! — emelkedett föl trónusáról a Napszónok. Valamennyien megszeppentek fölébük tornyosuló alakja láttán. — Megfeledkezel magadról, ifjú hölgy... nem beszélhetsz ilyen hangon a bátyáddal! Mi is számos csapást szenvedtünk el utunk során. És ő sohasem feledkezett meg kötelességéről és felelősségéről, akár csak Gilthanas. Ők nem rohantak egy fél-elf fattyú után, mint egy emberi szaj... — a Szóló itt hirtelen elhallgatott.
Laurana elsápadt. Térde megroggyant, az asztal szélébe kellett kapaszkodnia. Gilthanas fölpattant és melléje lépett, de a lány elhárította őt. — Atyám — szólalt meg, saját maga számára is idegen hangon —, tisztában vagy vele, hogy mit beszélsz?
— Ugyan, hagyd, Laurana! — könyörgött Gilthanas —, majd reggel visszatérünk a dologra!
A Szóló hideg arca elszürkült... nem mondott semmit.
— Azt akartad mondani, hogy „emberi szajha"! — mondta Laurana csöndesen, minden szava akár a kifeszített idegeket érő tűszúrás.
— Menj a hálószobádba, Laurana! — parancsolta a Szóló ridegen.
— Szóval így vélekedtek rólam! — suttogta a lány összeszoruló torokkal. — Ezért hallgat el és bámul rám mindenki, amikor a közelébe érek. Emberi szajha!
— Engedelmeskedj atyánk parancsának, húgom — mondta Porthios. — Ami pedig azt illeti, hogy miként vélekedünk rólad, ne feledd, hogy mindenért csakis magadat okold. Mégis, mit vártál? Nézz magadba, Laurana! Úgy öltözködsz, mint egy férfi. Büszkén viseled vérfoltos kardodat. Kérkedőn beszélsz a kalandjaidról. Olyanokkal csavarogsz, mint ezek... emberekkel és törpékkel! Együtt éjszakázol velük. Együtt alszol a félvér szeretőddel. Különben hol van? Talán rád unt és...
A tűz fénye elvakította Lauranát... forróság öntötte el a testét, azután rémítő, dermesztő hideg tört rá. Nem látott semmit és később csak arra emlékezett, hogy magatehetetlenül elvágódik. Végtelen távolságból hallott valami hangokat... eltorzult arcok hajoltak fölé.
— Laurana, leányom...!
Azután már nem volt semmi.
— Úrnőm...
— Mi az? Hol vagyok? Ki vagy te? Nem... nem látok semmit! Segítség!
— Nyugodj meg, úrnőm, fogd a kezem! Psszt! Én vagyok az, Silvara! Emlékszel rám?
Laurana gyengéd szorítást érzett a kezén, miközben fölült.
— Próbáld ezt meginni, úrnőm!
Egy csészét érintettek az ajkához. Laurana belekóstolt és tiszta, friss vfz ízét érezte. Megfogta az edényt és mohón kiitta, a folyadék lehűtötte. Visszatért az ereje és ismét látott. Az ágya mellett kicsiny gyertya pislákolt. A szobájában volt, apja házában. Ruhái durva fapadon hevertek, kardszíja és fegyvere a keze ügyében, csomagja a padlón. Ágyával szemben, egy asztal mellett ápolónő ült, fejét a karjára hajtotta és mélyen aludt.
Laurana Silvarához fordult, aki meglátta szemében a kimondatlan kérdést és ujját az ajkára tette.
— Halkan beszélj! — suttogta a vadonbeli elf-lány. — Ó nem, nem emiatt — intett a nővér felé —, ó sok-sok órát alszik még békességben, mielőtt elmúlik a szer hatása. De akadhatnak a házban mások, akik esetleg éberen figyelnek. Most már jobban érzed magad?
— Igen — felelte Laurana zavartan-, de nem emlékszem...
— Elájultál — mondta Silvara —, hallottam, amint beszéltek róla, amikor idehoztak. Atyád nagyon sajnálkozott. Igazán nem is akart olyasmiket mondani. Csak azért tette, mert olyan kegyetlenül megbántottad...
— És hogyan hallhattad őket?
— Elbújtam itt, egy homályos sarokban... tudod, a mi népünknek könnyen megy az ilyesmi. Az idősebbik nővér azt mondta, hogy nincs semmi bajod, csak pihenned kell és elmentek. Amikor pedig ez a nővér kiment egy takaróért, beletettem az altatót a teájába.
— De miért? — ahogy Laurana jobban megnézte a vadonbeli elf-lányt, rájött, hogy milyen csinos nő... vagyis az lehetne, ha a sok festéket és koszt lemosná magáról.
Silvara megérezte magán Laurana fürkésző pillantását és mélyen elpirult. — Én... én megszöktem a silvanestiektől, úrnőm, amikor titeket átkísértek a folyón.
— Laurana... kérlek, gyermekem, szólíts Lauranának.
— Laurana — helyesbített Silvara elvörösödve zavarában. — A... azért jöttem, hogy megkérjelek, vigyetek magatokkal, ha elmentek.
— Ha elmegyünk? — motyogta Laurana. — Én nem akarok el... — és elhallgatott.
— Nem akarsz? — kérdezte Silvara kedvesen.
— Én... nem is tudom — felelte Laurana zavartan.
— Tudnék segíteni — csillant föl Silvara szeme. — Ismerem az utat a hegyek között, amely a lovagok helyőrségéhez vezet, ahol a madárszárnyú hajók várakoznak. Segíthetnék nektek odajutni.
— És miért tennéd meg ezt nekünk? — kérdezte Laurana. — Ne haragudj, Silvara, nem akarok gyanakvónak látszani, de nem is ismersz bennünket igazán és amire vállalkozol, igazán veszélyes. Biztosan könnyebben megszökhetnél egymagad.
— Tudom, hogy nálatok van a sárkánygömb — suttogta Silvara.
— Hogy szereztél tudomást a gömbről? — kérdezte Laurana meglepetten.
— Hallottam, amit a silvanestiek beszéltek róla, miután elváltak tőletek a folyónál.
— És azt is tudod, hogy az micsoda? Honnan?
— A népem ismer bizonyos történeteket... róla — mormolta Silvara a kezét tördelve. — És... azt is tudom, hogy fontos lehet ennek a háborúnak a befejezéséhez. A tieid és a silvanestiek visszamehetnének akkor a hazájukba, mi, kaganestiek meg békében élhetnénk itt. Ez az igazi oka, meg... — Silvara elhallgatott egy pillanatra, aztán olyan halkan suttogott, hogy Laurana alig hallotta: — Te vagy a legelső, aki megértette a nevem jelentését.
Laurana csodálkozva nézett rá. A lány őszintének látszott, mégsem hitt neki. Miért is kockáztatná az életét, hogy rajtuk segítsen? Talán éppen egy silvanesti-kém, akit a gömb miatt küldtek! Nem tűnt nagyon valószínűnek, de már furcsább dolgok is...
Laurana a tenyerébe hajtotta a fejét és megpróbált gondolkodni. Vajon megbízhatnak-e Silvarában... legalábbis annyira, hogy kivezesse őket innen? Különben úgy látszott, hogy nincs sok választásuk. Ha a hegyek felé indulnak, a kaganestiek földjén kell áthaladniuk. Ott fölbecsülhetetlen lenne Silvara segítsége.
— Beszélnem kell Elistannal — szólalt meg végül Laurana. — Ide tudnád vezetni őt?
— Nincs rá szükség — felelte Silvara —, már rég odakint várja, hogy magadhoz térj.
— És a többiek? Hol vannak a többi barátaim?
— Lord Gilthanas természetesen itt van, atyád házában...
Vajon csak képzelődött, gondolta Laurana, vagy valóban elpirult a lány, amikor kiejtette a bátyja nevét? – A többieket „vendégházakban„ szállásolták el.
— Hát igen — mondta Laurana sötéten —, el tudom képzelni, milyenekben.
Silvara ekkor ellépett mellőle, odament az ajtóhoz, kinyitotta és intett a kezével.
— Laurana?!
— Elistan! — a lány átölelte a papot, a mellére hajtotta a fejét, behunyta a szemét és élvezte a férfi erős karjainak gyengéd ölelését. Most már minden rendben lesz — gondolta magában. Elistan átveszi a vezetést... ő majd tudja, hogy mit kell tenniük.
— Jobban érzed magad? — érdeklődött a pap. — Az atyád...