— Igen, tudom — szakította félbe Laurana. Különös fájdalom töltötte el a szívét, valahányszor az apja nevét említették. — El kell döntened, Elistan, hogy mit tegyünk. Silvara fölajánlotta, hogy a segítségünkre lesz a szökésben. Magunkhoz vehetnénk a gömböt és még ma éjjel útra kelhetnénk.
— Ha ezt kell tenned, kedvesem, akkor nem szabad vesztegetned az időt — mondta Elistan és az ágy mellé telepedett egy karosszékbe.
Laurana csak pislogott... kinyújtotta a kezét és megragadta a férfi karját. — Elistan, hogy érted ezt? Velünk kell jönnöd...!
— Nem, Laurana — mondta halkan Elistan és erősen — megszorította a lány kezét. — Ha így döntöttél, akkor nélkülem kell elindulnotok. Nekem meg kell szereznem Paladine segítségét és ezért itt kell maradnom, az elfekkel. Azt remélem, hogy ha itt maradok, meggyőzhetem atyádat arról, hogy az igazi istenek papja vagyok. Ha viszont megszököm, mindig is sarlatánnak tart majd, aminek a bátyád nevezett.
— És mi legyen a sárkánygömbbel?
— Ezt neked kell eldöntened, Laurana... az elfek tévednek vele kapcsolatban. Idővel, remélem rájönnek, de nincsenek évszázadaink rá, hogy meggyőzzük őket. Szerintem el kell vinned a gömböt Sancristba.
— Nekem? — kérdezte döbbenten Laurana —, én képtelen vagyok rá.
— Kedvesem — mondta Elistanhatározottan, —, tudomásul kell venned, hogy ha így döntesz, akkor a vezetés terhe is rád hárul. Sturm és Derek túlságosan elmerült a köztük dúló vitában és különben is, ők emberek. Neked pedig elfekkel lesz dolgod... a saját népeddel és a kaganestiekkel. Gilthanas atyád pártján áll. Te vagy az egyetlen, akinek esélye lehet a sikerre.
— De én nem vagyok képes...
— Többre vagy képes, Laurana, mint gondolnád. Lehet, hogy mindaz, amin eddig keresztülmentél, pontosan erre készített föl. Nem szabad több időt elvesztegetned. Isten veled, kedvesem! — Elistan fölállt és a lány fejére helyezte a tenyerét. — Kísérjen utadon Paladine és az én áldásom!
— Elistan! — suttogta Laurana, de a pap már nem volt ott. Silvara csöndesen becsukta az ajtót.
Laurana visszahanyatlott az ágyára és megpróbált gondolkodni. Elistannak természetesen igaza van. A sárkánygömb nem maradhat itt. Ha pedig szökni akarunk, ma éjjel kell azt megtennünk. De minden olyan hirtelenül történik... és az egésznek a terhe rám hárul. Vajon megbízhatok-e Silvarában? Bár fölösleges meditálni, hiszen ő az egyetlen, aki elvezethet innen minket. Egyszóval csak annyit kell tennem, hogy megszerzem a gömböt, a dárdanyelet és kiszabadítom a barátaimat. Azt tudom is, hogy juthatok a gömbhöz és a nyélhez..., hanem a többiek...
Laurana előtt váratlanul megvilágosodott, mit kell tennie. Rájött, hogy tudata mélyén egyfolytában ez járt a fejében, míg Elistannal beszélt.
Ez a dolog elkötelez, gondolta... többé nincs visszaút. Elemelni a sárkánygömböt és megszökni az éjszakába, idegen és ellenséges földön át ... aztán ott van még Gilthanas is. Túl sok mindenen mentünk keresztül együtt ahhoz, hogy csak úgy itthagyjam ót, de hogy ellopjuk a gömböt és megszökjünk, annak még a gondolata is biztosan fölháborítaná. És ha úgy dönt, hogy nem tart velünk, vajon nem árul-e el bennünket?
Laurana egy pillanatra lehunyta a szemét. Fejét kimerülten a térdére hajtotta. Hol lehetsz, Tanis, gondolta magában. Mégis, mit tegyek? Miért nekem kell döntenem? Én nem akartam mindezt!
Ahogy ott ült, eszébe jutott Tanis komor és bánatos arckifejezése, az ő mostani arcának tükörképe. Lehet, hogy ő is ugyanezt kérdezte magától? Én egész idő alatt csak azt éreztem, milyen erős, pedig lehet, hogy ő éppen ilyen elveszettnek és rémültnek érezte magát? Az biztos, hogy a népe magára hagyta, mi viszont tőle függtünk, akár akarta ezt, akár nem. Mégis elfogadta a helyzetét és csak azt tette, aminek hitt az igazságosságában. Nekem is így kell tennem!
Laurana erővel megszakította gondolatainak fonalát, fölszegte a fejét és magához intette Silvarát.
Sturm álmatlanul rótta föl s alá a szálláshelyükül kijelölt, hevenyészve összetákolt kunyhó kis szobáját. A törpe végignyúlt egy ágyon és harsányan horkolt. Tasslehoff szánalomra méltó gombócként kuporgott a helyiség túlsó végében... lábát az ágy végéhez láncolták. Sturm fölsóhajtott... hát mennyi sorscsapást kell még elviselniük?
Az este során a helyzetük rosszról még rosszabbra fordult. Miután Laurana elájult, Sturmnak minden erejére szüksége volt, hogy visszafogja a törpét. Kova megesküdött, hogy darabokra tépi Porthiost. Derek kijelentette, hogy az ellenség foglyának tekinti magát, s ennélfogva kötelességének érzi a-szökés megkísérlését, majd azt követően elvezeti ide a lovagokat és erővel szerzik vissza a sárkánygömböt. Erre az őrség azonnal elvezette. Sturmnak alig sikerült lecsillapítania Kovát, amikor egy elf-lord lépett elő és megvádolta Tasst az erszénye eltulajdonításával.
Így alakult, hogy a „Napszónok vendégeire” most megkettőzött óraég ügyelt.
— Muszáj így rohangálnod? — kérdezte Derek zordan.
— Miért, talán nem hagylak aludni? — vetette oda Sturm.
— Hát persze, hogy nem! Csak a bolondok képesek aludni ilyen helyzetben. Összezavarod a gondola...
— Psszt! — emelte föl ekkor a kezét Sturm.figyelmeztetően.
Derek azonnal elhallgatott. Sturm intésére az idősebb lovag odalépett hozzá, mialatt Sturm feszülten meredt a mennyezetre. A négyszögletes kunyhónak egyetlen ajtaja és két ablaka volt, s a közepén egy tűzhely állt. A szellőzést egy nyílás biztosította a tetőn.
Ezen a nyíláson át hallotta meg Sturm a zajt, amire azonnal fölfigyelt. Valamiféle csoszogó, kaparó hang volt az. A mennyezet fagerendái megreccsentek, mintha egy súlyos alak járkált volna odafönt.
— Valami vadállat lehet — suttogta Derek —, mi pedig fegyvertelének vagyunk.
— Nem — felelte Sturm és még élénkebben figyelt —, nem morog és olyan óvatosan mozog, mintha azt akarná, nehogy meglássák vagy meghallják. Mit múvelnek odakint azok az őrök?
Derek odalépett az egyik ablakhoz és kibámult a sötétbe.
— Ott ülnek a tűz körül... ketten elaludtak, nem valami éberen vigyáznak ránk, azt hiszem — mondta keserűen.
— Miért is tennék? — vélekedett Sturm és tovább meredt a mennyezetre. Több ezer elf vesz körül, s azok még a suttogást is meghallják. Mi a...
Sturm riadtan hátra lépett, amint a nyíláson keresztül látható csillagokat egyszer csak eltakarta valami alaktalan tömeg. Gyorsan lehajolt és kikapott a tűzből egy izzó fahasábot és fölemelte, mint valami buzogányt.
— Sturm! Fényeskardú Sturm — szólalt meg ekkor a kivehetetlen alak.
Sturm rámeredt és próbálta fölidézni a hangját. Valahogy ismerősnek tűnt... vigaszi emlékképek árasztották el a tudatát. — Theros! — ámult el. — Vasverő Theros! Mit keresel te itt? Legutoljára félholtan láttalak az elfek országában!
A termetes vigaszi kovács keresztülpréselte magát a mennyezetbevágott nyíláson, s a tető egy részét is magával ragadta. Hatalmas puffanással ugrott le a padlóra. A zajra fölébredt a törpe, s álomittas szemmel bámult a helyiség közepén megjelenő látomásra.
— Mi az? — szökkent talpra Kova és a hátához kapott, ahol csupán harci szekercéjének hűlt helyét találta.
— Ssss! — intette csöndre őket a kovács. — Nincs idő kérdezősködésre. Lady Laurana küldött a kiszabadításotokra. A táboron túl kell találkoznunk vele, az erdőszélen. Igyekezzetek! Már csak pár óra van hátra pirkadatig, s addigra át kell kelnünk a folyón! — Theros odalépett Tasslehoffhoz, aki hasztalan próbálta kiszabadítani magát.