— Én is ismerem ezeket a hegyeket — szólalt meg Theros. — Nem sok dolgom akadt itt azon túl, hogy ott kóboroljak... s különben is szükségetek lesz rám, hogy elkerülhessétek az őrséget.
— Ezek szerint döntöttünk!
— Jól van hát — sóhajtott föl Gilthanas. — Veletek tartok... ha itt maradnék is, Porthios biztosan cinkossággal vádolna.
— Pompás! — csattant föl Kova. — Akkor iszkolhatunk, vagy még föl akarunk ébreszteni valakit?
— Erre! —mutatta az utat Theros. — Az őrök hozzászoktak már az én éjféli kiruccanásaimhoz. Húzódjatok a sötétbe és hagyjátok, hogy én szóljak velük — ezzel lehajolt, megragadta Tasslehoffot, vastag szőrmebundájának gallérjánál fogva fölemelte a földről és keményen a szemébe nézett. — Ez rád is vonatkozik, pöttöm tolvaj — mondta a nagydarab kovács szigorúan.
— Igen, Theros — nyöszörögte a surranó vékony hangon és addig ficánkolt a férfi ezüst markában, míg az vissza nem tette a földre. Majd kissé megrendülten megpróbálta a helyükre igazgatni a zsákocskáit és visszanyerni sértett méltóságát.
A kis csapat tagjai a magas, sötét bőrű kovács nyomába szegődtek... igyekeztek olyan csöndesen mozogni, amennyire az két páncélos lovagtól és egy törpétől tellett. Laurana szerint akkora lármát csaptak, akár egy lakodalmi menet. Összeszorított szájjal próbált a lehető legkisebb zajt csapva lépkedni, miközben a lovagok csattogtak és csörömpöltek a sötétben, a törpe pedig orra esett minden fagyökérben és nagy csobbanásokkal gázolt át minden pocsolyán.
Az elfek azonban úgy beburkolóztak önelégültségükbe, mint valami vastag, puha takaróba, s így a menekülők biztonsággal túljutottak minden veszélyen. Egyetlen elf sem gondolta, hogy újabb baj törhetne rájuk. Békésen szunyókáltak tehát, mialatt a szökevények eltűntek az éjszakában.
A sárkánygömböt cipelő Silvara érezte, amint a testéhez szorított kristály fölmelegszik, belseje elven lényként lüktet és kavarog.
— Most ugyan mit csináljak? — suttogta magában kaganesti nyelven, csaknem vakon botladozva a mélységes sötétségben. — Hogy ilyesmi történjen velem! Miért? Semmit sem értek! Jaj, mit csináljak?
4.
A Holtak Folyója
Az Ezüst Sárkány legendája
Az éjszaka csöndes volt és hideg. A csillagok és a holdak fényét viharfelhők takarták el. Nem esett az eső, nem fújt a szél, csak valami nyomasztó várakozás érzése telepedett rájuk. Lauranának úgy tetszett, hogy az egész természet valahogy feszült, gyanakvó és ijedt. A háta mögött meg ott aludtak az elfek, saját kicsinyes félelmeik és gyúlölségeik gubójába burkolózva.
Vajon milyen szárnyas szörnyeteg rágja ki magát majd abból a gubóból, töprengett magában.
A társaság minden komolydob baj nélkül jutott át az őrség gyűrűjén. Amikor az őrök fölismerték Therost, fölkeltek a tűz mellől és barátságosan eltársalogtak vele, mialatt a többiek átszivárogtak mellettük a fák között. A hajnal első, halovány sugarai villantak föl, amikor elérték a folyót.
— Na és, most, hogyan kelünk át? — kérdezte a törpe és sötéten meredt a vízre. — Ugyan nem sokra tartom a csónakot, de még mindig jobb, mint úszni.
— Ez aligha jelenthet nehézséget — fordult Theros Lauranához — szólj csak a kis barátnődnek —biccentett Silvara falé.
Laurana, a többiekkel együtt meglepetten nézett a vadonbeli elf-lányra. Silvara, a rászegeződő, kíváncsi tekintetek láttán mélyen elpirult és lehajtotta a fejét. — Kargai Sargaronnak igaza van — suttogta —, várjatok itt, a fák árnyékában!
Ezzel otthagyta őket és elfutott a folyó felé, gyönyörűséges látványt nyújtó, vad szökelléssel. Laurana észrevette, hogy különösen Gilthanas követi élénk figyelemmel a vadonbeli elf-lány kecses szökellését.
Silvara a szájához illesztette az ujját és egy madár hívó szavára emlékeztetően füttyentett egyet. Várt egy pillanatig, utána még háromszor megismételte a jelzést. Pár perc múlva visszhangzó válasz érkezett a hívásra a folyó túlsó partjáról.
Silvara elégedetten fordult vissza a csoporthoz. Laurana észrevette, hogy bár Silvara Theroshoz beszélt, közben le nem vette volna a szemét Gilthanasró. A lány elkapta Laurana tekintetét, mire hirtelen elpirult és visszafordult a kovácshoz.
— Kargai Sargaron — suttogta hevesen —, az enyémek közelednek, de mellettem kell maradnod, hogy megmagyarázd nekik a helyzetet. — A hajnali fényben Laurana világosan látta, amint Silvara kék szeme megvillan. A vadonbeli lány fejével könnyedén Sturm és Derek felé bökött.— Attól félek, hogy nem valami nagy örömmel viszik majd át a földjükre ezeket az embereket, sem a velünk tartó elfeket — mondta bocsánatkérően nézve Lauranára és Gilthanasra.
— Majd én beszélek velük — ajánlkozott Theros. Átnézett a folyó túlsó partjára és előremutatott: — Máris ott közelednek!
Laurana látta, amint két éjszürke alak siklik keresztül a folyó vizén. A kagt pestiek nyilván állandóan figyelik ezt a partot, gondolta magában. Rögtön fölismerték Silvara hívását. Eléggé furcsa egy rabszolganép részéről... ekkora szabadság! Ha ennyire könnyű a szökés, vajon miért maradt Silvara ilyen sokáig a silvanestiek között? Nem értette a dolgot..., hacsak gondolta a lány — nem is szándékozott megszökni!
— Mit jelent az, hogy Kargai Sargaron? — kérdezte váratlanul a kovácstól.
— „Az Ezüstkarú” — felelte Theros mosolyogva.
— Úgy látszik, benned megbíznak...
— Igen. Azt mondtam az elobb, hogy az időm jó részét csavargással töltöttem. Ez nem egészen igaz. Főképpen Silvara népének körében tartózkodtam. — A kovács borongós arca komor kifejezést öltött. — Nem tiszteletlenségből mondom, elf-hercegnő, de neked fogalmad sincs róla, milyen keserúséget okoz a ti népetek a vadonbélieknek: lelövöldözik vagy elűzik a vadjaikat, az ifjúságot meg ezüsttel, arannyal és acéllal csalogatják magukhoz. — Theros haragosan fölsóhajtott. — Én megtettem minden tőlem telhetőt: megmutattam nekik, hogyan készíthetnek maguknak vadászeszközöket és kovácsolhatnak fegyvereket. De attól tartok, hogy ez a tél hosszú lesz és kemény... a vad pedig már most is nagyon kevés. Ha a dolgok odáig fajulnak, hogy éhínség vagy elf-testvérháború tör ki...
— Ha ott maradtam volna — mormolta Laurana —, talán segíthettem volna rajtuk — de abban a pillanatban rájött, milyen nevetségesen hangzanak a szavai. Ugyan, mit tehetne..., hiszen még a saját népe sem fogadta vissza!
— Nem lehetsz egyszerre mindenütt — mondta Sturm. — Az elfeknek maguknak kell megoldaniuk a gondjaikat, Laurana. Helyesen döntöttél.
— Tudom — sóhajtott föl a lány. Hátrafordította a fejét és visszanézett a qualinestiek táborára. — Én is pontosan olyan voltam, mint ók, Sturm — mondta és megborzongott.
— Azt hittem, hogy körülöttem forog az egész világ. Azért futottam Tanis után is, mert biztos voltam benne, hogy kikényszeríthetem a szerelmét. Miért pont az övét ne? Hiszen annyian szerettek belém. De akkor rádöbbentem, hogy egyáltalán nem körülöttem forog a világ. Még csak nem is törődik velem. Rengeteg szenvedést és halált láttam és magamnak is ölnöm kellett — nézett le a kezére —, különben engem öltek volna meg. Láttam igazi szerelmet... például Aranyhold és Zúgószél között, szerelmet, amelynek nem volt drága semmilyen áldozat, még az életé sem. Akkor nagyon kicsinek és szerencsétlennek éreztem magamat. Most pedig a tulajdon népemet látom olyannak... szánalomra méltónak és gyöngének. Mindig azt hittem, hogy az enyémek tökéletesek, de most már értem, mit gondolhatott Tanis... és miért ment el.