A kaganestiek csónakjai ekkor partot értek. Silvara és Theros odament, hogy beszéljen az elf-evezősökkel. Theros intésére a kis csapat elolépett a homályból... fegyvereiktől jól láthatóan messzire tartották a kezüket, hogyy a kaganestiek biztonságban érezzék magukat. Eleinte eléggé kilátástalannak tűnt a helyzet: a vadonbeliek hosszan csevegtek egymás között torz elf-nyelvükön, amit még Laurana is nehezen értett. Úgy látszott, hogy semmit sem halandók tenni a társaságért.
Ekkor kürtszó harsant mögöttük az erdőben. Gilthanas és Laurana riadtan nézett egymásra. Theros hátrapillantott, majd ezüst ujjával a társaira mutatott, és megveregette a mellét, amivel nyilvánvalóan azt jelezte, hogy felelősséget vállal értük. Ismét megszólaltak a trombiták.
Erre Silvara is könyörgésre fogta a dolgot. Végül a kaganestiek engedtek a kérésnek, de láthatóan nem igen lelkesedtek a dologért.
Lauranáék egyszerre rohantak le a folyópartra... mindnyájan tisztában voltak vele, hogy fölfedezték a szökésüket és máris a nyomukba eredtek. Óvatosan egymás után szálltak be a fatörzsekből kivájt csónakokba. Mindnyájan, Kova kivételével, aki felhördült, levetette magát a földre, fejét rázta és törpe nyelven motyogott valamit. Sturm rémülten meredt rá, attól tartott, hogy megismétlődik a Kristály-tó melletti eset, amikor a törpe kereken visszautasította, hogy betegye a lábát bármilyen csónakba. Végül is Tasslehoff volt az, aki addig piszkálta, bökdöste és ráncigálta a törpét, amíg talpra nem kecmergett.
— Ugyis tengerészt faragunk belőled — dünnyögte a surranó biztatóan és abroncsbotjával hátba döfködte Kovát.
— Azt már nem! És ne taszigálj azzal a vacakkal! — förmedt rá a törpe. A víz széléhez érve megtorpant és idegesen babrálta a kezében szorongatott fadarabot. Tass beszökkent az egyik csónakba és segítőn felé nyújtotta a kezét.
— A ménkűbe, Kova, szállj már be! — dörrent a törpére Theros.
— Csak egyet áruljatok el nekem — nyeldekelt a törpe szaporán —, miért hívják ezt a „Holtak Folyójának"?
— Hamarosan meglátod — mordult rá Theros. Ezzel izmos, fekete kezét kinyújtotta, megragadta a törpét, és akár egy krumpliszsákot, lezuttyantotta a legközelebbi deszkaülésre. — Indulás! — szólt a kovács a vadonbeli elfekre, akiknek nem kellett több biztatás: evezolapátjaik máris mélyen merültek a vízbe.
A fatörzs-hajó gyorsan ráállt a sodrásra és megindult lefelé a folyón, nyugati irányba. Az erdőszegte partok gyorsan suhantak el mellettük és mindnyájan mélyen lehúzódtak a csónakok fenekére az arcukat ostorozó, lélegzetelállítóan hideg szél elöl. A déli parton, ahol a qualinestiek megtelepedtek, semmi mozgást nem láttak.
De az északi oldalon Laurana észrevette, amint sötét, lopakodó árnyak bukkannak föl és túnnek el ismét a fák között. Ebből megértette, hogy a kaganestiek egyáltalán nem voltak olyan primitívek, mint vélte... nagyon is figyelemmel követték a rokonságot. Elgondolkodott rajta, hogy a rabszolgasorba hajtott kaganestiek között vajon hány kém akadhat és a szeme Silvarára tévedt.
Az áramlás gyorsan vitte éket egy elágazás felé, ahol két folyó egyesült: az egyik északról jött, a másik, amelyen őók haladtak, kelet felől ömlött bele. Egyetlen, széles folyammá egyesültek, amely dél felé hömpölygött tovább, a tenger irányába. Hirtelen Theros oldalra mutatott.
— Nézd csak, törpém, íme a válasz! — mondta ünnepélyesen.
Az észak felöl érkező folyóágon egy másik csónak lebegett. Először azt gondolták, hogy eloldódott a köteléről, mert nem láttak benne senkit. Azután észrevették, hogy túl mélyen merül a vízbe ahhoz, hogy üres legyen. A vadonbeli elfek lelassították és a sekély, partmenti vízre kormányozták csónakjaikat, majd néma főhajtással tisztelegtek az elhaladónak.
Ekkor Laurana megértette, mi az.
— Koporsóhajó — mormolta maga elé.
— Úgy van — felelte Theros, gyászos tekintettel. A csónakot közvetlenül mellettük sodorta el az áramlás. Egy fiatal vadonbeli elf teteme feküdt benne, s a rajta lévő durva bőrpáncélból ítélve harcos lehetett. A mellén összefont kezének dermedt ujjai egy vaskard markolatát szorították.
Íj— és nyílvesszőkkel teli tegez hevert mellette. Szemét békés álomra hunyta, amelyboől többé nem volt ébredés.
— Nos, most már tudhatod, miért Thon-Tsalarian, a Holtak Folyója a neve — szólalt meg Silvara halk, dallamos hangján. — A népem századok óta a tengernek adja vissza halottait, ahonnan származunk, bár ez az ősi szokásunk keserves torzsalkodáshoz vezetett a rokonainkkal. — A tieitek — fordult oda Gilthanashoz — ezt a folyó meggyalázásának tekintik és kényszeríteni akarnak rá, hogy hagyjunk föl vele.
— Egy napon majd qualinesti vagy silvanesti tetemeket visz a folyó, kaganesti nyilakkal a szívükben — jósolta Theros —, és akkor kitör a háború.
— Én meg úgy vélem, hogy az elfeknek, mindannyiunknak sokkal halálosabb ellenséggel kell hamarosan szembenézniük — mormolta Sturm és megcsóválta a fejét. — Odanézzetek! — mutatott a csónakra.
A halott harcos lábánál egy pajzs hevert, amely annak az ellenfelének a tulajdona volt, akivel csatázva élesett.
Laurana fölismerte a horpadt pajzson látható gonosz jelet és elakadt a lélegzete.
— Egy sárkányfattyú pajzsa!
Hosszú és keserves volt az út fölfelé a sebes folyású Holtak Folyóján. Még Tassnak is adtak egy evezőt, hogy besegíthessen a munkába, de azonnal a folyóba ejtette, majd nyomban majdnem utána vetette magát, hogy visszaszerezze. Derek elkapta Tass övét és visszarántotta, miközben a kaganestiek jelbeszéddel értésükre adták, hogy még egy ilyen húzás, és maguk hajítják vízbe a surranót.
Tasslehoff hamarosan rémesen elunta magát és csak bámult kifelé a vízre, hátha legalább egy halat megláthat.
— Hohó, milyen különös! — csipogott föl váratlanul a surranó. Kinyúlt és apró kezét belemerítette a vízbe. — Idenézzetek! — mutatta föl a mancsát lelkendezve, amit színezüst borított és vidáman csillogott a hajnali fényben.
— Ragyog a víz! Kova, idenézz! — kiáltott át a szomszédos csónakba a törpének. — Nézz csak bele a vízbe...!
— A világért sem — morogta a törpe vacogó foggal. Kova zord képpel csapkodott az evezőjével, igencsak kérdéses eredménnyel. A leghatározottabban visszautasította, hogy a vízre nézzen és a továbbiakban mindenkitől mereven elzárkózott.
— Jól látod, surranókám — mondta Silvara mosolyogva. — A silvanestiek valójában Thon-Sargonnak nevezik a folyót, ami azt jelenti: „Ezüst út". Amikor följön az ezüst telihold, a folyó olvadt színezüstté válik és az igazán csodálatos látvány.
— És miért? Hogyan? — kérdezte a surranó a kezében gyönyörködve.
— Nem tudja senki... bár a népem ismer róla egy legendát... — Silvara arca hirtelen lángba borult és elhallgatott.
— Miféle legendát? — kérdezte Gilthanas. Az elf-lord szemben ült a csónak hátuljában elhelyezkedő Silvarával.
Az ő evezése sem különbözött sokban a törpéétől, mivel sokkal inkább elmerült Silvara arcának szemlélésében, mint a munkájában. Valahányszor fölnézett a lány, Gilthanas tüzes pillantását látta magán. Az órák múlásával egyre zavartabbá és nyugtalanabbá vált.
— Nem hinném, hogy igazán érdekelne — nézett ki az ezüstfényű vízre, csak hogy elkerülje Gilthanas tekintetét. — Az csak egy gyermekmese Humáról...