— Humáról? — kiáltott föl Gilthanas mögül Sturm, akinek erőteljes evezőcsapásai pótolták az elf és a törpe együttes, lanyha teljesítményét. — Mondd el nekünk, Silvara, ezt a legendát!
— Igen, meséld csak el! — biztatta a lányt mosolyogva Gilthanas.
— Jól van hát — mondta Silvara pironkodva. Megköszörülte a torkát és belekezdett: — A kaganestiek szerint a véres sárkányháborúk utolsó napjaiban Huma az egész ismert világot bejárta, hogy a népektől segítséget szerezzen. De... legnagyobb sajnálatára rá kellett ébrednie, hogy sosem lesz elég ereje ahhoz, hogy megfékezze a sárkánydúlást. Az istenekhez fohászkodott hát válaszért. — Silvara Sturmra nézett, aki ünnepélyes fejbólintással válaszolt neki.
— Így igaz — helyeselt a lovag —, és Paladine meghallgatta a könyörgését, akkor küldte segítségére a fehér szarvast. Ám hogy az hová vezette őt, senki sem tudja.
— De az én népem igenis tudja — suttogta halkan Silvara —, mert a szarvas, hosszú hányattatás és sok veszély után egy békés ligetbe vezérelte őt, itt, Ergoth földjén. Abban a ligetben találkozott egy szépséges és nagy tudású asszonnyal, aki enyhtett a kínjain. Huma beleszeretett és az asszony is viszonozta a szerelmét, de mégis, hónapokig ellenállt heves ostromának. Végül képtelen lévén elfojtani a benne lobogó tüzet, engedett Huma lángoló szerelmének. Boldogságuk úgy ragyogott, mint az ezüst hold fénye a legsötétebb éjszakában..
Silvara egy pillanatra elhallgatott, tekintete a távolba révedt. Szórakozottan lenyúlt és megtapogatta a köpönyeg durva szövetét, amelybe a sárkánygömböt csomagolták, s amely ott lapult a lába mellett.
— Folytasd! — sürgette Gilthanas. Az elf-lord teljesen fölhagyott az evezéssel és mozdulatlanul ült Silvara szép szeme és dallamos hangja bűvöletében.
A lány fölsóhajtott és a víztükör fölött kinézett a sötét erdő felé. — Örömük azonban nem tartott sokáig — mondta végül lágyan. — Az asszonynak ugyanis volt egy szörnyű titka: ó nem emberi nőtől, hanem sárkánytól született. Csupán varázserejével ölthette magára asszonyi alakját.
De képtelen volt tovább hazudni Humának, annyira szerette őt. Rettegve vallotta be neki, micsoda is ő valójában, miután egyik éjszaka igazi alakjában, ezüst sárkányként jelent meg előtte. Remélte, hogy a hós meggyűlöli, sőt, meg is öli, mert nagy fájdalmában az asszony már élni sem kívánt tovább. Ám a lovag az előtte álló sugárzó, csodálatos lényre tekintve, annak szemében az általa szeretett asszony lelkét látta visszatükröződni. Varázserejével aztán visszanyerte asszonyi alakját és azért könyörgött Paladine-hoz, hogy azt megőrizhesse most már mindörökre.
Halandó érte lemondani a varázstudományáról és a sárkányok hosszú életéról, hogy napjait Humával tölthesse ezen a világon.
Silvara lehunyta a szemét, arcán eluralkodott afájdalom. Gilthanas nézte őt, s közben arra gondolt, vajon miért hat rá ilyen erősen ez a legenda? Előrehajolt és megérintette a lány kezét, aki úgy hőkölt vissza tőle, mint valami riadt vad és hirtelen mozdulatával még a csónakot is megbillentette.
— Ne haragudj — mormolta Gilthanas —, nem akartalak megijeszteni! És mi történt azután? Mit hálaszolt nekik Paladine?
Silvara mély levegőt vett. — Paladine teljesítette az asszony kívánságát... egyetlen rettenetes föltétellel. Mindkettőjüknek megmutatta a jövőt. Ha megmarad sárkánynak, neki és Humának adja a Sárkánydárdát és az erőt a gonosz sárkányok legyőzéséhez. Ha viszont halandóvá lesz, férj-feleségként élhetnek együtt Humával, viszont a gonosz sárkányok örökre itt maradnak, e világon. Huma ekkor megesküdött, hogy mindent fölad... lovagi voltát, sőt, a becsületét, csak hogy vele élhessen. A nő azonban látta, hogy beszéd közben hogyan huny ki szemében a fény, fölzokogott és tudta, mit kell válaszolnia. Nem engedhetik, hogy a gonosz sárkányok örökre eluralják ezt a világot. Azóta beszélik, hogy az ezüst folyó a sárkány könnyeiből keletkezett, miután Huma otthagyta őt, hogy megkeresse a Sárkánydárdát.
— Szép történet... csak kicsit szomorú — jegyezte meg Tasslehoff ásítva. — És a jó öreg Huma visszatért hozzá? Boldog véget ért a történetük?
— Huma története nem végződött boldogan — nézett Sturm haragosan a súrranóra —, de dicsőséggel halt meg, harc közben, amikor legyőzte a sárkányok vezérét, de maga is halálos sebet kapott. És még azt is hallottam — tette hozzá a lovag töprengőn —, hogy egy Ezüst sárkány hátán indult csatába.
— Én nem tudok semmilyen Ezüst sárkányról — vonta meg a vállát Silvara. — A népem is csak keveset tud Humáról. Végül is ember volt. Azt hiszem, ezt a legendát is csak azért mesélik, mert kedves folyójukról szól, arról a folyóról, amely a halottaikat viszi a tengerbe.
Ekkor az egyik kaganesti Gilthanasra mutatott és éles hangon mondott valamit Silvarának. Gilthanas nem értette, ezért kérdőn a lányra nézett, mire az mosolyogva tolmácsolta: — Azt kérdezi, túl nagy úr vagy-e az evezéshez, mert ha igen, szívesen lehetővé teszi lordságodnak, hogy inkább úszva jöjj utánunk.
Gilthanas mélyen elpirult majd gyorsan megmarkolta az evezőjét és munkához látott.
Minden erőfeszítésük ellenére... pedig estére már Tasslehoff is újra evezett... nehezen és lassan haladtak a folyón fölfelé. Amikor végre kikötöttek, minden izmuk sajgott a megerőltetéstől és tenyerüket véres hólyagok borították.
Csak annyira futotta az erejükből, hogy kivonszolják a partra és segítsenek elrejteni a csónakokat.
— Gondolod, hogy sikerült leráznunk az üldözőinket? — kérdezte Laurana Therostól komoran.
— Talán az ott válaszol a kérdésedre — mutatott az áramlás irányába a kovács.
A mélyülő alkonyi sötétségben Laurana homályosan látott néhánymozgó, sötét foltot a vízen. Még elég messzire voltak tőlük, de Laurana így is tisztában volt vele, hogy nem lesz nyugodalmas az éjszakájuk. Az egyik kaganesti magyarázott valamit Therosnak és lefelé mutogatott a folyón. A kovács szaporán bólogatott.
— Ne aggódjatok, reggelig biztonságban leszünk. Azt mondja, hogy azoknak is ki kell kötniük. Senki sem merészel éjszaka utazni ezen s, folyón, még a kaganestiek sem, pedig ők igazán ismernek rajta minden kanyart és zátonyt. Azt tanácsolja, hogy itt verjünk tábort, a folyó közelében, mert éjszaka furcsa alakok kóborolnak az erdőben... méghozzá hüllőfejű emberek. Holnap olyan messzire evezünk föl, amennyire csak lehet, de hamarosan el kell hagynunk a folyót és a szárazföldön mehetünk csak tovább.
— Kérdezd meg tőle, hogy a népe megakadályozza-e, hogy a qualinestiek tovább üldözzenek bennünket, ha a földjükre lépünk! — fordult Sturm Theroshoz.
Theros kissé akadozva, de érthetően tolmácsolta a kérdést a kaganesti elfnek. A kaganesti megrázta a fejét. A férfi vad, primitív kinézetú teremtés volt és Laurana lassan megértette; hogy a népe miért tekinti a vadonbelieket csak egy fokkal különbnek az állatoknál. Arcvonásai is csupán csak távoli emberi eredetéről tanúskodtak. Habár szakálla nem volt — az elf-vér azért csak túltengett az ereiben —, ez a férfi mégis élénken Tanisra emlékeztette a lányt, gyors, határozott beszédével, izmos, erős testalkatával és szögletes mozdulataival. A rátörő emlékek hatására elfordította a fejét.
Theros tovább magyarázott: — Azt mondja, hogy a qualinestieknek meg kell tartaniuk a szabályokat és engedélyt kell kérniük a vénektőől, hogy Kaganesti földjére léphessenek és tovább üldözhessenek minket. A vének persze bizonyára megadják az engedélyt; sőt, lehet, hogy még segítséget is felajánlanak nekik. Semmivel sem kedvelik jobban az embereket itt, Dél-Ergothban, mint a rokonaik. Valójában-tette hozzá a kovács — azt is világosan az értésemre adta, hogy csupán az én korábbi jótetteim fejében támogatnak bennünket és azért, mert segíteni akarnak Silvarának.