Laurana ekkor a lány után nézett... Silvara a folyóparton állt és Gilthanassal beszélgetett.
Theros látta, amint Laurana arcvonásai megkeményednek. Az egymással társalgó vadonbeli elf-lány és elf-lord láttán kitalálta a gondolatát.
— Különös ez a féltékenység olyasvalakinek az arcán, aki... a szóbeszéd szerint... megszökött, hogy a barátomnak, Tanisnak, a fél-elfnek a szeretője legyen — jegyezte meg Theros..— Én azt hittem, Laurana, hogy te más vagy, mint a néped!
— Nem igaz! — csattant fel Laurana. — Nem vagyok Tanis szeretője! Nem mintha ez számítana valamit... csak nem bízom ebben a lányban. Valahogy... hmm... túlságosan is lelkesen segít bennünket, ha ez mond neked valamit.
— Lehet, hogy a bátyádnak is van némi köze ehhez.
— Ő egy igazi elf-lord... — kezdte Laurana élesen, de miután eljutott a tudatáig, hogy mit is akart mondani, inkább elhallgatott. — Te mit tudsz Silvaráról? — kérdezte helyette.
— Keveset — válaszolta Theros és csalódott képpel nézett a lányra, amitől az úgy dühbe gurult. — Annyit tudok, hogy a népe nagyon tiszteli és szereti, különösen a gyógyító tudományáért.
— No és a kémtudományáért? — kérdezte Laurana hűvösen.
— Ez a nép az életben maradásáért harcol... csak azt teszi, amit mindenképpen meg kell tennie — mondta Theros komolyan. — Igazán jól beszéltél ott lent, a parton, Laurana... majdnem el is hittem, amit mondasz.
Ezzel a kovács elment, hogy segítsen a kaganestieknek elrejteni a csónakokat. Laurana mérgében és szégyenében keményen összeharapta az ajkát. Vajon igaza van-e Therosnak? Valóban féltékeny lenne Gilthanas érzelmeire? Talán nem találja méltónak hozzá Silvarát? Gilthanas végül is mindig így gondolkodott Tanisról. Más-e az, amit ő érez?
„Hallgass az érzéseidre!„ — mondta neki egyszer Raistlin.
Ez persze nagyon helyes, csak először tisztába kell jönnie az érzéseivel! Hát semmire sem tanította meg a Tanis iránti szerelme?
Igen, döntötte el végül a kérdést Laurana magában, lehiggadva. Amit Therosnak mondott, úgy is gondolta. Ha valami miatt nem bízik meg teljesen Silvarában, annak semmi köze ahhoz, hogy Gilthanas vonzódik hozzá. Ez valamilyen megfoghatatlan megérzés volt. Laurana sajnálta, hogy Theros félreértette őt, de az biztos, hogy megfogadja Raistlin tanácsát és az ösztöneire bízza magát.
Igenis szemmel tartja Silvarát!
5.
Silvara
Bár Gilthanas minden porcikája pihenésért kiáltott és azt gondolta, hogy nem bújhat elég gyorsan a hálózsákjába, mégsem tudott elaludni, csak bámulta a csillagos eget. Még mindig zivatarfelholc tornyosultak fölébük, de a nyugat felöl feltámadó sós ízű szellő lassan szétlibbentette őket. Néha megpillantott egy-két csillagot, sót, egyszer még a vörös hold fénye is elővillant, mint valami halvány gyertyaláng, azután újból elnyelték a fellegek.
Az elf addig helyezkedett, forgolódott a hálózsákjában, míg az teljesen össze nem tekeredett körülötte, mire kénytelen volt fölülni, hogy kissé rendbe szedje magát.
Végül föladta a küzdelmet és úgy döntött, hogyképtelenség elaludni a kemény, hideg földön.
Láthatóan egyik társának sem volt az övéhez hasonló problémája, állapította meg keserűen. Laurana édesdeden aludt, fejét, gyermekkorából megmaradt szokása szerint, a karján nyugtatta. Milyen különösen viselkedik az utóbbi időben, gondolta Gilthanas. De úgy érezte, hogy aligha tehetne érte szemrehányást neki. Föladott mindent, hogy legjobb belátása és hite szerint cselekedjék és eljuttassa a sárkánygömböt Sancristba. Atyjuk még egyszer visszafogadta volna ót a családba, de most már örökre számkivetett marad.
Gilthanas fölsóhajtott... és az ó helyzete? Szerette volna, ha a gömb Qualin-Moriban marad. Biztos volt benne, hogy apjának igaza van... vagy tán mégsem egészen?
Bizonyára nem, hiszen itt vagyok, mondta magának Gilthanas. Az istenek szerelmére, a saját értékrendje is olyan zavarossá válik, mint Lauranáé! Először is a Tanis iránti gyűlölete... a harag, amelyet érzése szerint jogosan dédelgetettmagában annyi éven át... lám, most lassacskán feloldódik és csodálatnak, sót, vonzódásnak adja át a helyét.
Aztán ráébredt, hogy a más fajokkal szembeni ellenérzése is elmúlóban van. Kevés olyan nemes és önfeláldozó elfet ismert, mint amilyen Fényeskardú Sturm, pedig ő ember! És, bár nem kedvelte Raistlint, irigyelte az ifjú mágus varázstudományát. Olyasmi volt az, aminek megszerzésére neki, a botcsinálta varázslónak sohasem volt elég türelme és bátorsága. Végül még azt is el kellett ismernie, hogy szereti a surranót és a morcos, vén törpét is... de az még álmában sem jutott eszébe, hogy egy szép napon beleszeret egy vadonbeli elf-lányba!
— Na tessék! — mondta ki Gilthanas fennhangon —, most elismertem: szerelmes vagyok belé! De vajon igazi szerelem ez, töprengett magában, vagy csak közönséges testi vonzódás? Összevonta a szemöldökét, amint Silvara sárfoltos arcára, piszkos hajára, rongyos öltözékére gondolt. A lelki szemeim biztosan tisztábban látnak, mint az igaziak, gondolta és szeretettel nézett a lány hálózsákjára.
Döbbenten vette észre, hogy az üres! Fürkésző szemmel pillantott körbe a táboron. Nem mertek tüzet gyújtani... és nemcsak a nyomukban lévő qualinesti üldözők miatt, de mert Theros szerint sárkányfattyak csapatai is járják az erdőt.
E gondolat hatására Gilthanas fürgén talpra szökkent és nekiindult, hogy megkeresse Silvarát. Óvatosan lépkedett, nehogy az őrséget álló Derek és Sturm észrevegye és felesleges kérdéseket tegyen föl. Hirtelen dermesztő gondolat villant az agyába. Izgatottan a sárkánygömb felé nézett. Ott volt most is, ahová Silvara letette... mellette hevert a sárkánydárda törött nyele is.
Gilthanas fellélegzett. Éles füle ekkor víz csobogására figyelt föl. Röpke hallgatózás után megállapította, hogy azt nem hal, vagy a folyóba zsákmányára lecsapó éji madár okozza. Az elf-lord még egyszer odapillantott Derekre és Sturmra. A két alak egymástól kis távolságra állt egy, a tábor fölé magasodó, kiugró sziklapárkányon. Gilthanas hallotta, amintingerülten suttogva vitatkoznak egymással. Lassan eltávolodott á tábortól és lopakodva elindult a halk vízcsobogás irányába.
A fák sűrűjében settenkedő Gilthanas nem csapott nagyobb zajt, —mit az éjszaka bármely árnya. Időnként megpillantotta afolyó halovány csillogását a lombok között.
Egyszer csak arra a helyre érkezett, ahol a sziklák hasadékában csörgedező víz kis tavacskát alkotott. Itt megtorpant és a szívverése is csaknem elállt: megtalálta Silvarát!
A fák sötét körvonalai tisztán rajzolódtak ki a vágtató felhők borította égen. Az éjszaka csöndjét csak a sziklalépcsőkön lefelé bukdácsoló ezüst folyó mormogása és az a csobogó hang törte meg, amelyre Gilthanas fölfigyelt.
Most már azt is tudta, mitől származik.
Silvara fürdött. A hűvös levegővel mit sem törődő lány alámerült a vízbe. Ruhái szanaszét hevertek egy ócska takaró mellett. Még Gilthanas elf-látása is csak a lány vállát és karját vehette ki. Fejét hátravetette, úgy mosta hosszú haját, amely sötét hálóként terült szét mögötte a tavacska még sötétebb felszínén. Az elf-lord lélegzetvisszafojtva bámulta. Tisztában volt vele, hogy vissza kellene fordulnia, de a lába földbe gyökerezett a bűvölettől.